Pánikszoba

Javulnak a zuhanó repülős álmaim. Yuppíí.
Volt egy időszak, amikor napi rendszerességgel álmodtam zuhanó repülőkkel. Már nem emlékszem pontosan, miből indult ki ez a dolog, de valószínűleg magamnak kreáltam ezt a fóbiát, mert gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam félelemmel a repülésre. Aztán ahogy közelgett az első alkalom, akkor jött valahogy ez a para... De már nem tudom, mi volt az alapja.
Szóval a lényeg, hogy sokat álmodtam olyat, hogy a szemem láttára zuhant le és gyulladt ki a repülő. Ezek az első álom-repülők nagyok voltak, és nagy pusztítást meg nagy zajt csaptak, mikor lepottyantak az égből. Én meg nagyon féltem álmomban, és azt sem tudtam, hova szaladjak: és egyszerre volt édes és keserű az ébredés az ilyen álmokból. Örültem a tudatnak, hogy csak álom volt, de nyomasztott, valahányszor eszembe jutott egy részlete napközben. Előfordult, hogy valami barátom vagy családtagom is utazott a repülőn. Ettől még bizarrabb lett a szituáció.
A hang, meg a füst, meg a zuhanás nagyon élénken megmaradt bennem. Valahogy olyan furcsán "estek" le a gépek az égről. Mint a papírrepülők: nem egyenes ívben, mint az igaziak, hanem körözve, pörögve, forogva.
Mostanában már kevesebbet álmodok ilyet, tegnap meg már határozott előrelépést tettem... Tegnap már egészen kicsike, mondhatni játékrepülő volt, amit láttam lezuhanni. Eleinte távolról nagynak tűnt, aztán egyre kisebb lett. Olyannyira kicsi, hogy a kapitány nem is benne foglalt helyet, hanem rajta... Meglovagolta a repülőt. Röhejes volt. Egyébként anyámék kertjében landolt, a fűzfám alá. Ki is gyulladt. Faszán lángolt meg minden. A kapitány meg csak ücsörgött rajta, és nem találta a poroltót, hogy eloltsa. Aztán végül nagy nehezen lekászálódott róla és kinyitotta az ajtaját, amiből vagy 3 ismerős arc is kiszállt (már nem tudom kik voltak - egyébként meg el nem tudom képzelni, hogy fértek bele egy játék méretű gépbe 3-an...). S lássanak csodát: egyiken se volt egy karcolás se. És mindenki nevetett, mint az elcseszett amerikai mesefilmek végén, az idióta, csattanónak szánt faviccen...

Egyébként még egy szintet "feljebb léptem", ha lehet így mondani. Ma már ÉN repültem álmomban... Sokszor volt olyan álmom, hogy repülök, de általában valahogy olyan nehéz volt elemelkedni a földtől és szállni. Egyébként most is csak 1-2 méterre voltam, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az a légies könnyedség, amivel közlekedtem.. Mintha úsztam volna a levegőben. Még a mozdulatok is olyanok voltak. És nem fáradtam ám el repülés közben! Nem úgy, min mikor gyaloglok. És nagyon boldoggá tett ez az érzés... Emlékszem, vigyorogtam végig. Az emberek meg boszorkánynak néztek, és üldöztek: de én csak mosolyogtam rajtuk, mert tudtam, hogy úgysem tudnak elkapni. Sokkal gyorsabb voltam, és könnyebben mozogtam, mint ők, így nem tudtak utolérni. És nekem jól esett, hogy végre valamiben jobb vagyok, mint ők... Úgy hívtak álmomban, hogy repülő róka. Gondolom a hajam színe miatt lehettem róka. Ez nagyon megmaradt. Ez is tök érdekes, mert általában nem szoktam emlékezni az álmaim részleteire, de ez már zsinórban a 3. alkalom volt, hogy valami részletre nagyon élénken vissza tudtam emlékezni. A széria első eleme egyébként egy összecsukható bicikli volt...
Szóval nagyon élveztem ezt az álmot, mert egyébként egy nagyon korrekt kis története is volt. Olyan volt, mint egy mese. Vagy egy jó könyv. Csak sajnos Emese végett vetett neki.. Emese ugyanis az ébresztőórám: vagyis arra a dalra csörög. Voltál már úgy, hogy beleálmodtad a reggeli álomba az ébresztőóra hangját? És álmodban kerested mint az őrült, a zajforrást, de persze nem találtad... És mikor felébredtél, akkor is kellett egy kis idő, hogy megtaláld a kikapcsolót... Az meg pont arra volt jó, hogy kimenjen az álom a szemedből. És ilyenkor már hiába erölteted: még ha visszaalszol is, akkor sem fog onnan folytatódni az álmod, ahol abbahagytad.
Kár érte... Ezért most nagyon kár.