- Már megint pasziánszozol! Cseszd meg! Azt hiszed, ha így folytatod, leérettségizel valaha is?! Nem tudom és nem is érdekel, mi lesz veled, ha nincs meg az érettségid! Azt hiszed, azért, mert már dugtál, érettebb vagy komolyabb nő vagy? Hát kurvára nem! Gondolkozz el ezen!
Most hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Ahogy ott ült a számítógép előtt és pasziánszozott. Egy pillanatra nem gondolt semmire, csak a lágy, kellemes késő őszi időre. Látta az ablakon át beszökő napfényt, ahogy végigszalad a kopott kis szobán, felfrissíti az állott levegőt, a nyomott hangulatot. Úgy folyt végig a bútorokon, mint a tiszta vízű forrás a sziklákon. Odakint az ég is valami különleges, halványkék színben ragyogott, a természet pedig a sárga és vörös legkülönbözőbb árnyalatait öltötte magára.
Szerette a téli napsütést. Szerette, mert ritka volt, mint a fehér holló, és mert valahogy az ember úgy érezte, sokkal jobban felmelegíti a lelkét, mint a nyári kánikula, ami már-már perzseli az ember egész belsőjét és azt kívánja, bárcsak lenne már tél.
Szerette a telet. Amikor a természet megfagyott egy adott pillanatban, és ha az a pillanat kellemes volt, három hónapig biztosan jól érezte magát.
Szeretett végigsétálni a behavazott utcákon, nézni az esti eget, amely gyönyörű volt, akárcsak a koradélutáni; ilyenkor azonban nem kék, hanem egy egészen különleges, narancssárga színben pompázott. Mindig mosolygott a lelke, ha ilyenkor felnézett az égre és figyelte a hópelyheket.
A télnek ez a része még igen messze volt... ő azonban már mosolygott előre. Pedig valahogy érezte: az idei tél talán messzebb van, mint ahogy azt gondolná. Hirtelen kedve lett volna átölelni az egész világot: úgy érezte, semmi sem árnyékolhatja be most a jókedvét és nincs az az isten, mely eltántoríthatná magasztos céljától.
Felemelte a kezét, a tenyerére nézett – még mindig mosolygott. Tekintete végigfutott az egyik, nagyon rövid vonalkán...
„Amíg itt élsz, azt kell tenned, amit én mondok!” „Amíg itt élsz...”
Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról... De aztán újra megjelent.
„Nem... nem szabad. Most olyan boldog vagyok... Nem szabad elrontanom! Nem szabad hagynom, hogy más parancsoljon! Azt teszek, amit én akarok!...”
Felhangosította a rádiót. Az egyik kedvenc száma szólt éppen. Imádta az énekes rekedtes hangját. Volt ebben a rekedtségben valami olyasféle nemtörődömség, ami mindig megnyugtatta, ha felzaklatott lelkiállapotba került.
Márpedig most abban volt, akármennyire is igyekezett palástolni ezt a hirtelen jött jókedvvel.
- Most megölöm magam. Most jött el a pillanat... Mosolyogva fogok meghalni. Most jött el a pillanat, hogy nem tántoríthat el senki a célomtól... Most vagyok elég erős hozzá, hogy megtegyem, és ne gondoljak bele, mi lesz utána. Hogy ne érdekeljen, kit hogyan érint a döntésem... Most nem érdekel. Most nem fog fájni. Most megteszem.
Felkelt. Az asztalon megcsillant a késpenge. Együtt vonultak be a fürdőszobába. A kulcs jelentőségteljeset kattant a zárban.
