Újabb veszekedés. Egy ideje már nem is számolta őket; nem tudta, hányadik lehet. Egy biztos: nem az első, és nem is az utolsó.
Úgy feküdtek egymás mellett, mint két megtépett madár, akik a vihar elől menekültek az eresz alá. Ő a plafont bámulta üveges tekintettel. A lelke valahol nagyon messze járt, gondolatainak a négy fal sem szabott határt. Egyszerre járt kint az űrben, és mélyen, nagyon mélyen a Föld belsejében. Egyik kezét a homlokára fektette, mintha lázas lenne; másik kezét a hasán nyugtatta. Elmosolyodott. Sokszor játszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha lakna benne valaki. Nagyon szeretett volna már életet adni, ebben a pillanatban mégis rettentő boldog volt, amiért ez eddig még nem történhetett meg. „Jobb ez így mindenkinek” gondolta.
A másikra nézett, aki mindeközben a tévét bámulta, de látszott rajta, hogy nem nagyon fogja fel, mi történik éppen. Valahol ő is messze járt, vagy legalábbis mélyen, a saját gondolataiban. Nem is nézett vissza rá – hiába fürkészte az arcát hosszú-hosszú másodpercekig…
Ekkor ismét érezte, hogy düh kúszik fel a torkán, és a szívét összeszorítja egy nagy, szőrős marok, amely arra késztette, hogy kiáltsa világgá fájdalmát és sértettségét, amit őmiatta érzett. Megint megsértette, és persze észre sem vette…
Régen órákig tartó csatákat vívtak egy-egy rosszul megfogalmazott gondolat, vagy rossz időben kimondott szó miatt. Ő túllihegte, amaz pedig nem vette elég komolyan ezeket a dolgokat. Nem egy nyelvet beszéltek – egy ideje pedig már egyáltalán nem is beszéltek. Csak ültek, vagy álltak egymás mellett – vagy feküdtek, pontosan úgy, mint most. Viharverten, sértetten, dühösen és szomorúan a párnáik közt.
Egyszercsak érintést érzett a bőrén. Öt ujjacska dobolt türelmetlenül a vállán: a kezét kérte. Mint ahogy mindig, minden csata után; mintha csak a tűzszünetről akart volna tárgyalni. Olyan szertartás volt ez, ami az évek során egyre többet vesztett jelentőségéből. Simogatás a nyakán: ó igen, ez is a rituálé része. Kirázta tőle a hideg, ám ezúttal nem jó értelemben. Azt sem tudta, mit érezzen. Dühöt? Csalódást? Megbocsátást? Lemondást?
A szíve mélyén haragudott. De tudta azt is, hogy a harag pozitív érzelem: mert amíg képesek vagyunk ezt érezni, addig legalább darabjaiban él még bennünk az a jelenség, amit valaha úgy hívtunk: szerelem.
Csakhogy ő többé már nem akarta ezt érezni. Tényleg nem. Elege volt, belefáradt. Közben a kéz, amely előbb a nyakát simogatta, nem tágított. Ő pedig továbbra sem nézett vissza rá: dacosan az oldalára fordult és behunyta a szemét. Nem adta oda a kezét – de nem is rázta le magáról az „idegen” tenyerét.
„Nem fogok már többet vitatkozni. Most szólhatnék, mert annyi mindent tudnék mondani; kikérhetném magamnak a sértést, a bántást, a nem-odafigyelést. Mindent a szemére hányhatnék… És újra kiabálhatnánk, ahogy régen kiabáltunk… De már nem akarom. Nem fogok semmit mondani… Higgadt vagyok, nyugodt, én uralom a helyzetet. És e pillanatban semmi mást nem szeretnék jobban, mint elaludni végre, és kipihenni magamat. Elfordulok, egyszerűen tudomást sem veszek róla, én uralom a helyzetet.”
Pedig dehogy uralta; és a szíve mélyén erre maga is kezdett rájönni.
Mire föleszmélt, már nem csak egy tenyeret érzett a vállán, hanem egy mellkast is a hátának nyomódni. Kellemesen meleg volt, szöges ellentéte az ő hideg bőrének. Amaz össze is rázkódott egy pillanatra, mégsem húzódott el: továbbra is kitartóan és szorosan simult "áldozatához". Felsóhajtott.
„Ha annyira rideg és nyugodt, és érzelemmentes vagyok, akkor miért hagyom, hogy egyáltalán megérintsen? Miért hagyom, hogy megragadja és a kezébe vegye a kezem? Miért nem rázom le magamról?"
...
