Tegnap mesélte a barátosném, aki patológián dolgozik, hogy látott képeket női meg férfi öngyilkosokról.
Az egyik egy nő volt, aki a fürdőszoba kövén feküdt: felvágta az ereit, összevérzett mindent, a búcsúlevelét pedig a tükörre írta: "Köszönettel" címszóval, majd felsorolás, hogy a kedves delikvens miket követett el ellene.
A másik egy férfi, aki a lakásában akasztotta fel magát: a szoba szépen ki volt festve, parketta frissen fektetve, letakarva fehér vászonnal, a létra pedig a vászonra téve úgy, hogy véletlenül se nyomhassa meg a parkettát, és hogy az ilyenkor normális emberi melléktermékek (pisi-kaki) még véletlenül se piszkolhassák be a tiszta szobát. Vér persze nincs, mivel akasztotta magát.
Ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen sok mindenben különbözik a női meg a férfi öngyilkosság.
- A nők általában hirtelen haraggal vetnek véget az életüknek. És bár lehet, hogy előtte megfőznek, kitakarítanak, elpakolnak, a búcsúlevelükből érződik a bosszú, az indulat, a vád, hogy valaki miatt ölték meg magukat. Azzal már nem foglalkoznak, hogy a haláluk után mi fog történni; hogy kinek okoz majd problémát utánuk feltakarítani.
- A férfi ezzel szemben elrendez mindent, csöndes búskomorságban vet véget az életének és a búcsúlevelében nem feltétlenül vádaskodik, vagy okol konkrét személyeket. Nem kifejezetten bosszúból, hanem kilátástalanságból cselekszik. Azzal, hogy megterít maga alatt, kimutatja, hogy igenis törődik vele, hogy valakinek takarítani kell majd utána. De nem elsősorban a család helyzetét akarja ezzel könnyíteni, hanem a mentőkét és a tűzoltókét...
Ezek után arra a következtetésre jutottam, hogy én tipikus női öngyilkos lennék. Hogy hogy vetnék véget az életemnek azt nem tudom, de azt hiszem addig jó, míg nem tudom... Sosem foglalkoztam komolyan a gondolattal, de ha foglalkoznék, azt hiszem, én sem látnék logikát abban, hogy megkönnyítem az utánam takarítók dolgát. Mit érdekelnek ők engem, miután meghaltam? Vajon a patológián, mikor boncolnak, tisztelettel bánnak majd velem? Lófaszt. Láttam már boncolást. Ezt nem is lehet tisztelettel csinálni, mert egy idő után beleőrülne az ember. Itt nincsenek érzelmek. Tények vannak. Innentől kezdve mit foglalkozzak vele, hogy halálom után mi lesz? Hiszen épp azért ölöm meg magam, hogy ne kelljen ezen gondolkodnom.
És az is biztos, hogy rossz anyagi helyzet miatt nem ölném meg magam. Abból mindig van kiút. Számomra nincs (anyagiak miatti) kilátástalanság. Trauma, megaláztatás viszont van. Én akkor ölném meg magam, ha megaláznak és emiatt nem vagyok képes többé tükörbe nézni, mert undorom van magamtól és az egész világtól. Azt el tudom képzelni, hogy egy ilyen helyzetben megkíséreljem az öngyilkosságot.
De szerencsére ilyenről szó sincs. Úgyhogy itt abba is hagyom, az elmélkedést...
Ja, még egy apróság. Állítólag az is tipikus, hogy akik ugranak, és szemüvegesek, ugrás előtt leveszik a szemüveget, akármilyen rosszul látnak. Vajon azért teszik ezt, mert nem akarják látni a zuhanást, vagy szimplán azért, mert odaát már nem lesz rá szükségük?
