Pánikszoba

Nehezen viselem ezt a párás, fülledt időt. Úgy érzem, nem erre lettem kitalálva. Aztán persze lehet, hogy az időnek ehhez semmi köze, egyszerűen csak most ilyenem van. Rossz karma. Vagy rossz a bolygók állása. Vagy nem tudom.
Ma délelőttre voltam beírva, így annak rendje és módja szerint 4:30-kor felkeltem (le se feküdtem höhö), és bementem 6-ra dolgozni. Aztán megérkezett kolléganőm, aki nevetve közölte, hogy menjek haza és jöjjek vissza délután. Nagyon fasza, köszönöm szépen. Volt 4 órám, hogy kialudjam magam a délutános műszak előtt. Most értem haza, és holnap megint reggelre kell mennem, ezúttal tényleg... Nem tesz jót nekem, ha nem alszom ki magam.
Annál is inkább, mivel észrevettem, hogy ha keveset alszom, még hülyeségeket is álmodok abban a kis időben. Most például azt álmodtam, hogy a II. világháborúban bombáztak minket. Valami iskolafélében voltunk, ott volt egy csomó barátom, osztálytársam, meg még Ember is. Aztán az amerikaiak elkezdtek lőni minket, minden előzmény nélkül. Állati közel csapódtak be a lövedékek, de nem találtak el - bár szerintem csak azért nem, mert én nem akartam... Állatira féltem, és közben láttam magam mellett meghalni és eltűnni a barátaimat. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, meg a többiektől, hogy miért csinálják ezt, miért akarnak megölni minket, mikor azt sem tudják, kik vagyunk. A legrosszabb az volt, amikor jöttek a katonák, hogy "kimenekítsenek" minket, és kiabáltak, hogy gyorsan-gyorsan, csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal. Próbáltam összeszedni a számomra legkedvesebb dolgokat - gyakorlatilag minden az -, de mindhiába, mert minden egyes becsapódásnál néhány dolog kihullott a kezemből, és elvesztettem a dolgaim egy részét. Ettől csak még rosszabb volt... Úgy éreztem, mindent egyszerre veszítek el. Barátokat és számomra kedves tárgyakat. Már nem emlékszem minden részletre, de arra nagyon élénken, hogy valami táborfélébe vittek minket, ilyen menekült táborba, amit egy amerikai katona őrzött. Ott állt egy barátom, akinek én nagyon megörültem, és rögtön kérdezgetni kezdtem, hogy tud-e már valamit, mi ez az egész, miért csinálják ezt velünk stb. Erre a katona rámmordult angolul, hogy mekkora paraszt vagyok, amiért neki nem köszönök. Akkor kaphattam idegösszerottyanást, ugyanis ráüvöltöttem, hogy épp most halt meg gyakorlatilag az összes barátom, és pont leszarom, hogy ő kicsoda és mit gondol. Erre ő rezignáltan közölte, hogy nem csak én vagyok a világon, és nem csak nekem haltak meg barátaim. Erre még annyit válaszoltam neki, hogy ez így van, csak az nem mindegy, hogy kettőnk közül ki melyik oldalon áll... Aztán, mondhatni a semmből előtűnt Ember, a szigorú tekintetével, nagyon határozottan közeledett felém. Sokáig nem vett észre, de én megláttam őt, és láttam azt is, hogy nincs rajta egy karcolás sem. Rákiáltottam, és amikor ő is meglátott, felém rohant és átölelt. Kibaszott giccsesen hangzik, de nagyon jól esett, és nagyon boldog voltam, és egy pillanat alatt elfelejtettem még azt is, hogy napokkal előtte milyen komolyan összevesztünk. Abban a pillanatban nem érdekelt.
Azon gondolkozom, hogy miért álmodhattam én pont most pont ezt. Abban biztos vagyok, hogy éltem a II. világháborúban is. De eddig még sose álmodtam ilyet.
Az egészben az a legijesztőbb, hogy olyan rohadtul valóságosnak tűnt. Egyedül az nem, hogy egy karcolás nélkül megúsztam és túléltem.