Pánikszoba

Szinte el is felejtettem, milyen semmitmondó tud lenni egy sír.

Útban Feléd, a temetőben, ez a gondolat eszembe sem jutott. Sőt, ellenkezőleg. A bokrétával a kezemben, földre szegett tekintettel, szinte pontosan úgy készültem a találkozásunkra, mintha valami előadást kéne tartanom, vagy valami szerepet kéne eljátsszanom a nagyközönség előtt. Izgultam, remegtem is kicsit, bár ez utóbbi talán inkább a hidegnek tudható be. Félúton voltam és fél szemmel a "panelsírokat" bámultam, mikor eszembe jutottál Te. Élő, hús-vér valódban jöttél felém, mosolyogtál és esküszöm, még a kacagásodat is pontosan olyan élesen hallottam, mint... az előtt. Abban a pillanatban elöntött a forróság és úgy éreztem, azonnal sírnom kell. Zokogni, amiért elmentél és én nem hajthatom a válladra a fejem, és nem oszthatom meg Veled többé az életem. Eszembe jutott, mennyire sokat jelentettél nekem. Még akkor is, mikor veszekedtél velem. Főleg akkor. Eszembe jutott, milyen borzalmasan hiányzol.
Fázni kezdtem a hiányodtól.
Végül nyeltem egy nagyot, és mentem tovább, ismét leszegett fejjel... Nem akartam megállni és útközben sírni. Hisz még nem érkeztem meg Hozzád... Márpedig én Neked tartogattam a könnyeimet.
Azonban mire odaértem a sírodhoz, egy csapásra elszállt belőlem minden érzelem. Csak álltam ott, Előtted, a Te gyönyörű, díszes, virágokkal borított sírod előtt és... és csak álltam. Álltam ott jó darabig, és vártam, hogy majd megint előjön az érzés, előjönnek a könnyek, amiket meg akartam osztani Veled... amiket Neked szántanm, Neked cipeltem, a hiányod okozta szomorúsággal és a bokrétával együtt.
Végül mindebből csak a bokrétát tudtam otthagyni.
A sírból áradó üresség, a Semmi, belém folytott minden gondolatot.
A néhány, óráknak tűnő perc után megsímogattam a fejfádat, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé. Többször is visszanéztem, mintha azt várnám, hogy majd megszólalsz és visszahívsz, hogy "gyere csak vissza gyerekem, nem felejtettél el valamit?"
De Te nem szóltál. Nem akartál, vagy nem tudtál... De nem szóltál. Nekem pedig tovább kellett (és kell) vinnem a terhemet; az ürességet, amit a haláloddal hagytál magad után.

Jobb, hogy ezt aznap egyedül éltem át.

Egy éve már, hogy elaludtál, s lassan egy éve már az is, hogy eltemettünk. De néha még most is megszorongatod a torkom... Sírás formájában.