Hűvös őszi éjjel történt, mikor Nelát hosszú évek óta első ízben megbabonázták.
A tiszta északi égbolton nem volt egyetlen felhő sem, így az láttatni engedte fényes csillagait, míg a hűs őszi szél magányos takarítóként fújdogálta a szemetet a kihalt utcákon. Nela épp az egyik ilyen utca közepén járt, mikor találkoztak: a Szél dacosan túrta szét a lány rendezett kontyba fogott hosszú, vörös haját, ő pedig fázósan húzta összébb magán a lebernyegét. Nem szerette a Szelet: félt tőle, bár igaz ami igaz, az óta a bizonyos eset óta egy kicsit azért már megbarátkoztak egymással. A Szélnek ezúttal nem állt szándékában bántani a lányt; sietve távozott mellette. Ahogy nyomában a levegő is lecsendesedett, a lány is úgy lett egyre nyugodtabb.
Azért indult sétára ezen a kései órán, hogy kavargó gondolatait kordába terelje. Hány éve is? Éppen százkilenc... Bizony, több mint száz év telt már el azóta, hogy utójára látta a Mesterét. Nem jó szívvel gondolt vissza arra a pillanatra, mégsem telt el úgy nap azóta, hogy ne ötlött volna fel benne az elválás emléke. Eszébe jutott a férfi tekintete, mikor utójára a szemébe nézett, és még így, hosszú évek múltán is rossz érzésekkel töltötte el, ha arra gondolt, amit akkor, abban a hűvös sárga szempárban látott. Merthogy maga sem tudta, pontosan mi volt az, csak legbelül, a szíve mélyén érezte, hogy nem a jóság és szeretet. De nem is gyűlölet vagy harag volt, hanem valami nagyon-nagyon mély és üres semmi.
Bár a szél éppen nem fújt, Nela ismét megborzongott, és ha lehet, még jobban összehúzta magán a kabátját. Ekkor vette csak észre, hogy valaki közelít felé szemből, méghozzá kerékpárral. "Remek" gondolta, és épp azon hezitált, hogy átmenjen-e az út túloldalára - nem szeretett ugyanis éjjel, kihalt utcákon idegenekkel összefutni - , ám mire dönthetett volna, az idegen már mellé is ért. Véletlen volt vagy sem, de pont úgy hozta a sors, hogy az utca legszűkebb szakaszán értek egymás mellé: épp ott, ahol egy behajló bokor felezte az amúgyis elég szűk járdát. Nela haladt belül, a házak sarkában, míg a biciklis kívülről, a bokor felől érkezett. Mintha csak ekkor vette volna észre a lányt, hirtelen fékezett, de így sem tudta elkerülni, hogy a bokornak száguldjon, mely így jól hallhatóan végigkaristolta a fiú oldalát. Merthogy Nela ekkor vette csak észre, ahogy jobban belenézett az ismeretlen arcába, hogy az - hozzá képest - szinte még gyerek: húszas évei elején járó fiú lehetett.
A lendület túl nagy volt, a bokor ágai pedig túl szúrósak, mert a fiatal férfi hangosan felszisszent, megingott, és kis híján leesett a biciklijéről, ám az utolsó pillanatban végül mégiscsak sikerült megtartania az egyensúlyát.
Bár Nela az utóbbi időben nem a türelméről és empátiájáról volt híres, most mégis együtt érzett a férfival és még egy kis bűntudat is felütötte a fejét a lelkében. Mintha csak az ő karját sértették volna fel az imént az ágak, maga is fájdalmas képet vágott és félénken megkérdezte:
- Jól vagy, nem lett nagyobb bajod?
A férfi hátrafordult, tekintetét a lányra emelte, és bár látszott, hogy nem esett jól neki a bokorral való közelebbi találkozás, mégis könnyed mosolyt varázsolva a képére válaszolta:
- Persze, nem történt semmi. Végülis nem egy betonfal volt.
Nela akaratlanul is elnevette magát. Nem is értette, mi készteti nevetésre: a helyzet, a férfi gyenge kis poénja vagy az a kisfiús báj, ahogyan előadta magát. A srác megérezhette, hogy sikerült zavarba hoznia a lányt, s szemlátomást nem volt ellenére a további flört lehetősége.
- Bár ha jobban belegondolok, még egy betonfalat is hajlandó lettem volna bevállalni érted ha arról van szó, nehogy elüsselek és Te megüsd magad. Petya vagyok amúgy. Mi dolgod ilyen későn a sötét utcán? A környéken laksz, hazafelé tartasz?
Nelában egy másodpercre megmozdult a gyanú: ugyan ki ez, és mi köze hozzá, hogy hol lakik? Hogy mer ilyen kérdést föltenni, és miért hiszi, hogy válaszolni fog? Még a hatévesek is tudják, hogy idegenekkel nem állunk szóba, pláne nem mondjuk el nekik, hogy hol lakunk...
Petya azonnal megérezte a lány hezitálását, ám nyilvánvalóan kemény fából faragták és értett hozzá, hogyan oldja a feszültséget.
- Már nem mintha feltétlenül haza akarnálak kísérni vagy ilyesmi... Csak gondoltam, fölajánlom lovagias segítségemet, már ha esetleg szükséged lenne rá. Meglep ugyanis, hogy egy ilyen fiatal, törékeny lány ilyen későn egyedül sétálgat egy ilyen környéken - aztán közelebb hajolt és Nelára kacsintott - Persze lehet, hogy tévedek, és a törékeny külső egy boxbajnokot takar.
Nela ekkor nézte csak meg jobban a férfi arcát, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy elillanjon minden gyanúja és óvatossága. A nagy, csillogó barna szemek, egyenes orr, szépen kiemelkedő járomcsont, kócos raszta frizura, és a férfias borosta - vagy inkább szakállkezdemény -, mely húsos, érzéki ajkakat takart, elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elgyengüljön. Mintha csak száz éve nem látott Mestere nézett volna vissza rá abból a gyermeteg arcból - sebhelyek és keserűség nélküli, tiszta valójában, úgy ahogyan Nela azelőtt még sohasem láthatta. Ettől fogva ezt az egyetlen pillanatot érezte egy örökkévalóságnak.
- Ki gondolta volna, hogy a lovagok manapság rasztafrizurát hordanak és bringával járnak - mondta mosolyogva majd halkan, nőiesen, már-már erotikusan nevetett egyet.
"Lesz ami lesz" gondolta, s egy leheletnyivel közelebb hajolt a fiúhoz, hogy felmérje: amaz vajon tényleg komolyan gondolja a dolgot, vagy megijed és elhúzódik tőle. - Csak aztán vigyázz, te úriember, nehogy a lovag a sárkányt higgye királylánynak - búgta, majd kacér pillantást vetve "lovagjára" várta a folytatást.
A fiú nem értette, nem érthette a Nela tréfája mögött megbúvó keserű igazságot, de szemlátomást nem is akart a sorok között olvasni. Borostás arcán még szélesebbre húzódott a mosoly, megvillantva ezáltal hibátlan fogsorát, még férfiasabb megjelenést kölcsönözve neki.
- Mi a neved? - kérdezte.
- Böbe. A... nagyanyám után - válaszolta tétován Nela.
- Hát akkor, Böbe - kezdte a raszta fiú - , mit szólnál, ha világosban is találkoznánk?
- Nem volna ellenemre... - válaszolta Nela kacéran.
- Rendben... Mit szólnál a szökőkúthoz a téren?
- Az túl feltűnő... És amúgyis mindenki odajár randizni. Legyen inkább a templom mögötti kis rét. Mit szólsz?
- Nekem jó - felelte mosolyogva Petya.
Hosszan néztek egymásra anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna köztük: mindketten tétováztak. Nelát megbabonázta a fiú tekintete, mintha abban nem csak egy emberi lélek, hanem valami megfoghatatlan, mágikus csillogás is visszatükröződött volna. Ahogy nézte a fiú ajkait, úgy érezte, nem tud és nem is akar tovább várni. A Mester, azaz Shagaru óta nem volt igazi férfi az életében... Csak futó kalandok jöttek s mentek, de az utolsónak is több évtizede már...
Nem bírt tovább várni, de kezdeményezni sem szeretett volna. Gondolatai már a következő szinten jártak: 'úristen, mi lesz, ha közelebb kerülnek egymáshoz, ő pedig elveszíti az önuralmát, nem tud majd parancsolni a testének, s a fiú meglátja az igazi valóját? Vajon a lovag mit fogsz szólni, ha rájön, hogy a királylány nem is királylány, hanem tényleg sárkány?...'
Mielőtt azonban gondolatban még tovább mehetett volna, észrevette, hogy a fiú közeledni kezd felé. Lassan közelebb lép... átkarolja a derekát... A következő másodpercben pedig már csak egyetlen hajszál választotta el ajkaikat egymástól. Nela érezte a fiú leheletét az ajkán és azzal együt valami különös illatot az orrában, mely régen nem érzett fűszer illatára emlékeztette s valami őrjítő vágyat ébresztett benne. Ez egy pillanatra meg is zavarta, amitől kijózanodott és finoman eltolta magától a fiút. Amaz nem szólt semmit, csak kicsit meglepetten hátrébb lépett, de továbbra is vágytól és izgalomtól ittasan nézte a lányt.
Nela azonban ekkor már nem volt abban az állapotban, hogy a lelkében kiáltozó őrzőszellemére érdemben figyelni tudjon, így a következő másodpercben végleg elveszítette az önuralmát, és ő maga volt az, aki végül megragadta a fiú kabátját és magához húzta. Egyébként nem kellett nagyon erőlködnie, mert ha nem ő teszi meg a kezdő lépést, a fiú rántotta volna magához, ellenkezést nem tűrően.
Ajkuk végül összeért... Először csak egy kicsit, éppencsak annyira, hogy megérezzék egymás ízét. Aztán szétváltak, hogy egy pillanat múlva újra összeforrjanak: ezúttal hosszabban és szorosabban. Nela érezte, ahogy egyre jobban megrészegül a fiú ajkának ízétől, ám ez a részegség nem csak a vágytól volt, ahogy először hitte: tényleg szédülni kezdett. Először csak enyhén, aztán egyre jobban, majd érezte, hogy felkavarodik a gyomra, nem kap levegőt, végül elájul. Az utolsó, amit még eszméleténél lévén látott, a fiú arca volt. Látta, amint felakad a szeme s vele együtt ő is az éjszaka jótékony sötétjébe hull.
