Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Csak homályos foltokat észlelt a külvilágból: pacni-szerű, körvonal nélküli alakok bontakoztak ki előtte a sápadt, zöldessárga fényből és mintha félig zárt ajtó mögül hallott volna tompa hangfoszlányokat kiszűrődni. Mintha egy beszélgetésnek lett volna félig vak, félig süket szem- és fültanúja, így nem tudta megállapítani, hol van és kik veszik körül.
Először arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság. Akármennyire erőltette az agyát, képtelen volt élesebben hallani a fülével és jobban fókuszálni a szemével. Meghalt volna, és átkerült egy másik világba, ahol a valóság egész másképp érzékelhető, mint ahogyan azt ő a saját világában megszokta?
Próbálta megmozdítani a karját - nem ment. Mintha a teste már nem is az övé lett volna: egyszerűen képtelen volt uralni a végtagjait. "Lebénultam" gondolta magában. "Biztosan esés közben megsérült a gerincem..."
Behunyta a szemét, hogy néhány pillanatra visszazuhanjon a jótékony sötétségbe és az őt körülvevő furcsa, új valóság homályos képei és zavaró fényei nélkül megpróbálhassa rendezni nyugtalan gondolatait.
Ködösen még emlékezett rá, hogy egy fiatal férfival csókolózott a nyílt utcán, késő éjjel, mielőtt elájult volna.
Ahogy fölidézte magában a fiú arcát, összeszorult a szíve. "Jóságos ég... mintha őt is láttam volna elájulni. Vajon mi történt vele? Meghalt ő is? Talán épp itt van valahol a közelemben, csak nem látom?"
Ebben a pillanatban jegesen hideg simítást érzett a karján, melytől megborzongott - volna, ha ura lett volna a testének. S bár az nem engedelmeskedett neki, a lelke így is fázni kezdett és lúdbőrös lett a hűvös érintés nyomán.
Továbbra sem nyitotta ki a szemét, sőt, ha lehet még jobban összeszorította a szemhéját, nehogy megzavarják lassú ébredését a külvilág riasztóan idegen fényei és alakjai. Merthogy szépen lassan kezdett tudatára ébredni, s a húnyt pillák alatti jótékony sötétségben kezdte érezni, ahogy testébe is lassan-lassan visszatér az élet. A szobában (vagy akárhol is volt) már-már vákuum-szerű csend honolt, így a fejében jól hallhatta saját szívének ütemes dobogását, mely mind hevesebben kezdett verni, ahogyan ereiben is megindult a vér. Érezte, hogy éltető oxigén jut eltompult agyába, s elméjét száguldó vonatként kezdik megrohanni a gondolatok, érzelmek - és a fájdalom.
Összeráncolta a homlokát.
"Ó te jóságos Ég, ez a fájdalom elviselhetetlen!... Mi a jó fene történt velem? És hol vagyok egyáltalán? Fázom és félek... Hideg van... A szentséges mindenit, szinte égeti a bőrömet ez a jeges hideg, ahogy símogat! És milyen... érdes a tenyere... a másik meg... milyen puha... Vajon egyvalaki tenyerét érzem kétféleképpen? Vagy többen vannak? És mit akarnak tőlem?"
Egy pillanatra megpróbálta ismét kinyitni a szemét, de nem látott sokkal többet, mint néhány perccel korábban. Sárgás-zöld fény, kontúrtalan alakok - talán egy leheletnyivel lett csak élesebb a kép. Ahhoz azonban továbbra sem volt elegendő, hogy rájöjjön, hol van és kikkel.
Kicsin múlt, hogy nem sírta el magát és ez is inkább csak annak volt köszönhető, hogy még mindig nem sikerült teljesen visszanyernie az uralmat a teste fölött, mintsem a bátorságának. Merthogy Nela minden volt ebben a percben, csak bátor és erős nem. Mi több, lesúlytóan gyengének, elhagyottnak és csalódottnak érezte magát. Csalódott az őt körülvevő "új" valóságban, mely megcsalta az érzékeit, csalódott a fiúban, aki csókjával megcsalta és megmérgezte őt - s legvégül csalódott magában, amiért bedőlt a csábításnak. Pedig oly sok éven át mennyire gondosan ügyelt rá, hogy ne hívja fel magára a figyelmet!... És most leleplezték, felfedezték, elrabolták, kiiktatták - mert afelől kétsége sem volt, hogy nem jó szándékból tartják "fogva" ezen a rideg és fura helyen, fogolyként a saját, mozdulatlan testében. Egy esetleges "ellenkező eset" lehetősége még csak fel sem merült benne.
Aztán, mikor már csaknem minden reményt feladott, ismerős illat csapta meg az orrát. Kissé édeskés, kevéssé fanyar, kesernyés, egy kicsit állati, nagyon kicsit emberi... "Istenem, hiszen ez..."
Gyorsan lenyelte a gondolatot, még mielőtt az hang formájában kibukhatott volna a száján, leleplezve ébrenlétét "fogvatartói" előtt. Az illat azonban segített neki visszaterelni gondolatait a józanság medrébe.
Hiszen ez jó hír! Eddig észre sem vette, de maradt egyetlen érzékszerve, amely nem hagyta cserben: az orra. A farkas ősöktől örökbe kapott csalhatatlan szimat, ami már számtalanszor segített neki a bajban, ám ezidáig nem tulajdonított neki méltó figyelmet. Most azonban jobban örült a létének, mintha bármelyik másik érzékszervét nyerte volna vissza villámos gyorsasággal. Merthogy a szimata nemcsak az illat összetételéről mesélt neki, hanem a személy érzéseiről, gondolatairól, állapotáról is, akihez az illat tartozott.
"Talán nem is ő az..." merengett. "Hiszen... olyan rég volt, már alig emlékszem, milyen is volt..." "De ez az illat összetéveszthetetlen!" szállt vitába saját magával. "De... ez mégsem teljesen ő. Mintha valami megváltozott volna..."
- Azt hiszem, most már életben marad. - hallott hirtelen egy nagyon éles, kissé rekedtes és nagyon mély női hangot. - Még nem ürült ki belőle teljesen a méreg, de a szervezete erős. A szíve egy harcos szíve... Már dolgozik ellene. Ha sikerül átpumpálni a gyógyszert a vérével az egész testén, akkor van rá esély, hogy hamarosan jobban lesz. Fel fog épülni, a kérdés csak az, hogy mennyire gyorsan. Nem a régi már ő sem. Megmérgezte ez a világ...
"Egy öregasszony már biztosan van a szobában, ez nem is kétséges" gondolta. "Akkor valószínűleg ketten vannak... Mert ő is itt van. Hiszen olyan erősen érzem az illatát, hogy akár vak és süket és béna is lehetnék, akkor is biztos lennék benne, hogy Ő itt van..."
Ekkor másodszor is megérezte az érdes tenyér simítását a karján. Csakhogy most már egyáltalán nem volt hideg és riasztó, hanem inkább élettel teli és nagyon is ismerős. A könyökhajlatától indult el lefelé, s Nela már-már azt hitte, az ismeretlen-ismerős tenyér az ő tenyerébe siklik majd, megszorítja, és addig el sem engedi, míg teljesen magához nem tér... Ha így lett volna, biztosan megpróbálja elhúzni az ébredés pillanatát, ameddig csak lehet, hogy ez az édes érzés minél tovább - megközelítőleg örökké - tartson. Az érdes tenyér azonban a csuklójánál megállt, s onnan nem is szándékozott továbbmenni. Két ujjával a bőr alatt a csonthoz szorította az ütőeret, hogy maga is meggyőződjön a lány pulzusáról.
- Jó. Nekem egyenlőre ennyi elég - szólalt meg a férfi. Ez volt az a pont, mikor Nela végleg visszazökkent a valóságba. Ha csak egy szemernyi kétség is maradt benne afelől, hogy ki a "megmentője" (a fogolyság gondolatát eddigre már végleg elvetette), az most egy szempillantás alatt elszállt.
Az érdes, mély, szigorú hang szinte visszapofozta őt az életbe.
- Nekem... is... - nyögte, s az öregasszony puha, anyáskodó ölelését finoman lerázva magáról, minden erejét összeszedve felült. Kissé megingott - egyensúlyérzéke, akárcsak a hangja, még nem volt az igazi, ám próbálkozása kitartásról és állhatatosságról tanuskodott.
Megint kinyitotta a szemét, ezúttal azonban már nem küzdött a fény ellen: hagyta, hogy betöltse a pupilláit s azon keresztül egész testét és lelkét.
A köd elszállt, a homályos foltok lassan kitisztultak s az eddig kontúrtalan alakok emberi lényekként bontakoztak ki előtte a sötétből. Tekintete először baljára esett, ahol egy kövérkés, mégis jóságos tekintetű, mosolygós öregasszonyt pillantott meg. Az asszony kedvesen köszöntötte:
- Légy üdvözölve Nelahira Sheruva, a Farkasvölgyből. Én Zilla anyó vagyok, Coli nagyanyád jó barátnőm volt. Itt nálam biztonságban vagy, nem kell aggódnod, akármeddig szívesen látlak. Pihenned kell...
Zilla természetesen észrevette, hogy a lány tekintete ekkor már régen máshol jár. Nem törődik vele, ki ő, és hogy honnan ismeri a nagyanyját: Nela szeme ekkor már régen a vele szemben álló, szikár férfi sárga szempárját fürkészte.
- Ő pedig...
- Ismerjük egymást - szólt közbe kissé türelmetlenül a lány. Vörös tincsei csapzottan hullottak arcába, smaragdzöld szemeit mélyen a férfi szemébe véste s el nem eresztette volna tekintetét a világ minden kincséért sem. Mintha csak az erejét próbálgatná, vajon meddig tudja fogságban tartani a férfi lelkét a szemén keresztül, melynek legeslegmélyén keserű és szomorú bűntudatot vélt felfedezni.
A játék nem tartott sokáig, mert a férfi viszonylag hamar félrekapta a pillantását és az öregasszonyra nézett - mintha így akarná jelezni, hogy nem kíván részt venni a játékban, melyről nagyon is jól tudja, mire megy ki.
- Így igaz. Nela a... tanítványom. Volt...
- Shagaru pedig a mesterem... De elárult engem. Így volt, igaz?
Nela szavai súlyos kövekként csapódtak a férfinak, s mint valami betonfalról, úgy hullottak éles koppanással a padlóra. Nyomukban súlyos csend ereszkedett a szobára.
