Leírás

Egy generalizált szorongásban és pánikbetegségben szenvedő egyén búvóhelye - írások terápiás jelleggel.

Naptár

december 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Narkósok

2016.01.14. 13:21 Gyönyörű Zombi

Egy pár éve már észrevettem, hogy ha rámtör a hetekig tartó szorongás, vagy sorozatban jönnek a pánikrohamok, egy idő után mindig visszatérek a gyökereimhez. Főleg a zenehallgatási szokásaimon értem ezt tetten.

Persze nem azonnal történik a dolog: először fel kell legalább térdelnem a padlóról, szóval egy olyan állapotot kell elérnem, ahol egyáltalán képes vagyok meghallani külső hangokat. Nem a szó szoros értelmében, de valahogy megvakulok és megsüketülök a rohamaim alkalmával; mintha elájulnék, csak én nem a fehérségbe, hanem a sötétbe zuhanok. Éppen ezért az első súlyosabb mélypont vagy fizikailag is kimerítő pánik roham után el kell telnie jó pár napnak vagy akár hétnek, mire úgymond magamhoz térek és a feszültségemet elkezdem egyfajta "zeneterápiával" levezetni.

Az első rohamaim 15 éves korom táján értek. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, nem voltam pontosan tisztában vele, hogy ez mind fizikailag, de főleg lelkileg egy betegség. Nem segítette a felismerést az sem, hogy a családom (főleg Anyám) tagadásban élt ezzel kapcsolatban, és évekig nem volt hajlandó elfogadni, hogy esetleg orvosi segítségre lenne szükségem.
Akkortájt kezdtem az akkori legjobb barátnőm és az újonnan szomszédunkba költözött "rokker fiú" hathatós befolyására Junkiest hallgatni. Pár hét elteltével betéve tudtam a teljes Káros az egészségre és a fél Nihil albumot (akkoriban CD-re írattunk ki zenéket audio formátumban, így csak másfél album fért rá egy lemezre). Nem tudtam még olyan konkrétan megfogalmazni, hogy miért, de úgy éreztem, a dalok rólam szólnak, az én életemről - habár én nem voltam drogos és akkoriban még alkoholt is csak igen-igen ritkán, bulik alkalmával, nevetségesen kevés mennyiségben fogyasztottam, ráadásul nem azért, hogy a szorongást oldjam, hanem azért, mert a többiek is ittak és nem akartam kilógni a sorból. Ugyanezen indíttatásból szoktam rá a dohányzásra is. Utáltam a sör ízét, néha csak nagy-nehezen tudtam órák alatt meginni egy üveggel. Ha észrevétlenül is, de néha még öklendeztem is tőle. A cigitől rendszeresen szédültem, émelyegtem, és utáltam lenyelni bűzös, dohányízű nyálamat. Mégis - ha minimális mértékben is, de - fogyasztottam ezeket a dolgokat, mert úgy éreztem, ezek is segítenek beilleszkedni azokba a társaságokba, ahová tartozni vágytam. Hiába tudom a mai eszemmel, hogy AKKORIBAN ezekkel a szokásokkal együtt se fogadtak el jobban, mint amennyire nélkülük fogadtak volna el. Az, ami akkoron IGAZIBÓL meggátolta a beilleszkedési törekvéseimet, az állandó szorongás következtében kialakult szótlanság, visszahúzódás, csöndes bólogatás volt. Ma már tudom, hogy azért nem tudtak velem mit kezdeni a többiek, mert nem tudtak hova tenni. Az igazi személyiségemből még csak szikrákat sem mutattam nekik akkor.

Írhatnék ide példákat, konkrét történeteket, hogy hol volt tetten érhető ez a kitaszítottság érzés - még abban a társaságban is, ahol szerettem lenni. Az ifjúsági irodában, ahová jártam, szívesen töltöttem az időt, és valamilyen szinten elfogadtak, minimálisan még kedveltek is, kommunikáltak velem a többiek. Nem bántottak, nem cikiztek. Nem úgy, mint az általánosban, vagy néha a középsuliban is.

A kitaszítottság, a "nem tartozom sehová" érzés hatotta át a kamaszkoromat. Habár úgy éreztem, én tényleg és igazán mindent megteszek azért, hogy a közösség része legyek, mégsem sikerült. Hiába értettünk egyet a többiekkel sok semleges témában, volt egy nagy különbség köztünk: ők nem szorongtak olyan kóros szinten mint én akkor. Ők többnyire boldogok voltak, én szinte mindig szomorú és reménytelen. Nem segített ezen a reménytelenség-érzésen a maximalizmusom, a tökélyre való állandó törekvésem - habár utóbbi nem volt nyíltan tetten érhető. Mivel jegyeim éppen ennek a maximalizmusnak, szorgalomnak az ellenkezőjéről tanuskodtak, ezért elkönyveltek lustának, koncentrációzavarosnak - olyan valakinek, aki mindig egy valóságon kívüli állapotban lebeg a tantermek közt. És valóban: sokszor nagyon nehezemre esett odafigyelni az órákon. A száraz tananyag nem segített abban, hogy állandó negative gondolataimat pozitív irányba tereljem. Egyszerűen nem érdekelt, amiről a tanárok beszéltek. Más érdekelt - az írás, a rajzolás, a beszélgetések, az önismeret. Sokszor nem is igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretnék megtudni, de már akkor is nagyon erősen bennem volt a világ megismerése iránti igény. Ma már tudom: első sorban azt akartam megtudni és valamilyen logika mentén megérthetővé, felfoghatóvá és elfogadhatóvá tenni, hogy ÉN hogyan működök, és miért működök úgy, illetve hogyan tudom kordában tartan az esetleges működési zavaraimat.

Mivel az iskolában többnyire rossz jegyeket kaptam, bizonyos tantárgyakból elkönyveltem magma hülyének. Mivel felfogtam, hogy bármennyire is igyekszem, jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy bizonyos tárgyakból (pl. matek, fizika, kémia) a maximumot nyújtsam, ezért tudat alatt lemondtam róluk. Úgy voltam vele, hogy ha úgyse leszek belőle soha ötös, akkor minek törni magam? Ettől fogva csupán annyira foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, hogy ne bukjak meg belőlük. Ez néha emberfeletti feladatnak bizonyult, hiszen mivel már lemondtam ezeknek a tudományoknak a megértéséről, egyáltalán nem is akartam rájuk semmilyen figyelmet fordítani. Száműzni akartam őket az életemből, csak hát ugye az oktatási rendszer ezt nem tette lehetővé...

Hogy hogyan kapcsolódik ez az egész a zenehallgatási szokásaimhoz? 
A Junkies dalszövegeiben pontosan ugyanez a reménytelenség tükröződött, amit én éltem át akkoriban minden nap, csak egy más élethelyzetben. A zenekar tagjai akkor húszas éveikben járó fiatal felnőttek voltak, akik a munka és a társadalmi berendezkedésünk értelmetlenségét látták meg; küzdöttek azzal, hogy szeretnének tartozni valahová, de abba a közegbe, a "taposómalomba" semmiképpen sem akartak beállni, amit elvártak volna tőlük. Felnőttként már látták a saját szüleik hibáit, eljutottak oda, hogy szóval és akár cselekedettel is megkérdőjelezzék a szüleik, tanáraik, főnökeik papolását az erkölcsről, a "helyes útról" - mert látták, hogy társadalmi normák ide-vagy oda, az úgymond "normális életet élő" emberek is épp olyan reményvesztettek mint ők, csak nekik még póráz is van a nyakukban, amibe ők ráadásul önként dugták bele a fejüket.

A kábítószerek (én ide sorolnám az alkoholt is) tágítják az ember tudatát. Egy bizonyos szintig a szerhasználó az agyának olyan rejtett kamráiba nyer bebocsátást általuk, a tudatuknak olyan "helyiségeiben" kapcsolódik fel a villainy, aminek a létezéséről addig nem is tudott. És egy bizonyos szintig jól is esik időt tölteni ezekben a rejtett szobákban. Lehet ott találni "bútorokat", amik kényelmessé teszik az ottlétet, "tárgyakat", amiket az agyát megfelelő szinten használni tudó ember akár ki is tud onnan hozni. Így születnek a zavarbaejtően kifejező és képszerű versek, dalszövegek, festmények, vagy bármilyen műalkotás.
Miért volt vajon Ady drogfüggő, József Attila gyógyszerfüggő? A művészek nagyon nagy százaléka használ valamilyen szert a művészete kiteljesítéséhez. Bár a Junkies-t erős túlzás lenne a művész szóval illetni, de ott van pl. Likó Marci és a Vad Fruttik. Hallottad már az Embergépet vagy a Diszkóst? A Darabokban-t? Ezekhez a dalokhoz nem is kell klip, mert ha csak egy kicsi fantáziája is van az embernek, a dalok hallgatása közben máris meglátja maga előtt a szekrénybe szórt csomagokat, a betonlépcsőbe épült ladát, a kockás abroszt, a formalinos üvegeket...

Nem titok, hogy néhány éve a zenei ízlésem nagy részét a Fruttik számai teszik ki. Jó, persze, hallgatok emellett mást is - elég széles a skála a jazz-től a 70-es évek beli funky-n és klasszikus rockon keresztül a trash metálig - , de semmit sem annyira intenzíven, mint Marciék dalait.

Mégis, egy annyira nyomott állapotban, mint amilyenbe most pár nappal - 1,5 héttel - ez előtt is kerültem, semi sem tud annyit segíteni, mint a Junkies-tól a Félsz vagy az Ez csak a valóság. Mert így, több mint 10 évvel az első szorongásos és pánikos tüneteim megjelenése után is a gödör mélye még mindig ugyanúgy néz ki. Pontosan ugyanolyan nyirkos, hideg és sötét, és úgy látszik, hogy a létra is még mindig ugyanaz.

 

"...Elveszett gyermek, félve nézek körbe
Csinálhatok bármit,
úgyis beledöngölnek a földbe
Rám mászik minden, arcomba vág
Nekem az élet egy sűrű dzsungel
nem tudom, hogy jussak át
Ez csak a valóság, ez nem mennyország
Ez csak a valóság, oh édes,
veszett a világ
Már mindent kipróbáltam,
ami az egészségre káros
Rájöttem, hogy a mennyország
a pokollal határos
Soha nem lesz vége,
semmi nem kezdodik el..."

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyonyoruzombi.blog.hu/api/trackback/id/tr238262088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása