Tessék. Valahányszor nagy-nehezen ráveszem magam az írásra, valahányszor jön valami értelmes gondolat, amit érdemes lenne papírra (képernyőre) vetni, mindig becsúszik valami gixer, ami odaver az egésznek. Most épp az, hogy úgy látszik, már a saját blogomhoz sem találom a kulcsom. Beletört az agyam zárába.
Hajnali fél kettő is elmúlt. Ahelyett, hogy aludnék, az előbb még egy igen kényelmetlen testtartásban sorozatfüggtem, most pedig itt ülök a kanapén, az üres lakásomban, egyedül, a feneketlenül mély és hideg sötétségben, zajoktól, zúgásoktól és zörejektől körülölelve, melyeknek eredetére már meg sem próbálok magyarázatot találni.
Azon töprengek, vajon van-e egyáltalán értelme lefeküdni? Hisz aludni ebben a kihegyezett állapotban úgysem tudnék. Csak dobálnám magam jobbról balra. Aztán balról jobbra.
"Ki vagyok hegyezve. Így nem fogok aludni. Csokorba rendezve, a rostok rózsáin, vérrel telítődnek mind a hajszálerek. Miközben az ágyon fekszem, megcsókolnám az eget..."
Már csak egy rész van a sorozatból. Megnézhetném. De azzal mi változna? Reggel ugyanúgy nem fogok időben felkelni, ahogy tegnap sem tettem. És holnapután, amikor már rég túl leszek a rajta, akkor sem fogok. Nem ez az oka az állandó és kényszeres ébrenlétemnek. Ez csak tünete. Mi több, nem is tünete, hanem fájdalomcsillapítója.
Félek talán? Nem hiszem. Legalábbis most nem érzem azt tipikus fojtogató szorongást, amit ilyenkor szoktam. Talán immunissá váltam a félelem érzetére. Nem magára a félelemre, csak az érzésre. Ilyesmi lehet nyaktól lefelé bénultnak lenni. Vagy teljesen bénának. Amikor csak a szemedet tudod mozgatni. Nem érzed a tested, de tudod, hogy baj van. Látod, de nem tehetsz ellene, hát rövid úton elfogadod. Egy fajta csendes beletörődés ez.
Hívjam fel a főnököt és kamuzzak? Jelentsek beteget? Hisz annyiszor megtettem már, és nem lett jobb. Eleinte bűntudatom volt, aztán az is kiveszett belőlem. Ha mostanság csinálom, már nem érzek semmit. Se jót, se rosszat. Így aztán, mivel úgysem változtat semmin, már nem is csinálom.
Azt hiszem, feladtam. Nem tudom, pontosan mikor történt, de biztosan nem most. Már nagyon régen. Nem is tudok visszaemlékezni, hogy mi lehetett az a bizonyos momentum, amikortól átfordultam a passzivitásba.
Lassan a kettőt is elüti az óra. Talán fürödjek le, és menjek be most? Hát ennek se lenne túl sok teteje. Akiknek kellek, azoknak normál munkaidőben van szüksége rám, nem éjjel. Csak ülnék az asztalomnál, mint egy zombi. Csupán a monitor vakító fehér fénye világítana az arcomba, sötét árkokat festve a szemem alá, a szám köré, a nevető ráncok helyére. Épp úgy ott is, ahogy itt most.
