Egy órája gondolkozom azon, hogy mit érzek, de nem jut eszembe semmi. Csak a kongó üresség. Ha le is esett és eltört valami bennem, annak most elmaradt a visszhangja, mert nem hallok semmit. Olyan mély az űr. Ha lelki kezeimmel a szívemhez nyúlnék, csak a hűlt helyét találnám. Nincs ott már semmi.
Pedig nem sokkal ezelőtt még éreztem. Haragot. Dühöt. Sértettséget. Talán fájdalmat is. Bevágtam magam a kocsimba és csikorgó kerekekkel világgá indultam. Lám, lám, nem jutottam messze, mert alig két órával később itt vagyok újra, itthon. "Itthon", vagy "otthon". Mindegy, hogy hívjuk luxusbörtönömet. Csak egy börtön. Aranykalitka a szabadság illúziójával. Gondos kezek pontosan olyan távolságra helyezték egymástól a kalitka rácsait, hogy a madár fél szárnya átférjen rajta, de a begye meg a feje már nem. Jár a levegő, a szellő is simogatja néha, érez illatokat, lát fényeket, hall hangokat. Csak épp repülni nem tud. Pusztán a legalapvetőbb dologra nem képes, amire terveztetett.
Uszkve másfél órával ezelőtt nagyon szerettem volna lemenni a térképről. Vagy legalább az útról lehajtani. Bele az árokba. Ez járt a fejemben. Vajon milyen lenne százzal belerongyolni az autópálya melletti árokba és fejre állni? Mennyire törnék össze? Mennyi vérem folyna? Öntudatomnál maradnék, vagy azonnal meghalnék? Talán le is szakadnának a végtagjaim? Kiugrana a szemem a helyéről? Vajon kapnék-e levegőt, ha a bordám átszúrná a tüdőmet?
Bár sötét volt, mégis hosszasan figyeltem a fényszóró tompa, sárga csóvájában mellettem rohanó mély árkot. De a kezem csak nem mozdult.
Ez a fránya életösztön, mi? Olyan mélyre írták bennünk ezt a programot, hogy nem lehet egykönnyen rátalálni, nemhogy bármilyen ad-hoc script-tel csak úgy felülírni...
A legfurcsább az egészben, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem akarok megszökni. Tudtam, hogy nem fogok világgá menni. Igazán nem is tudtam, mi a célom ezzel az egész hisztivel. Csak valahogy éreztem, hogy hirtelen szeretnék nagyon-nagyon távol lenni anyámtól és apámtól. Attól a két embertől, akiknek a leginkább próbálnék megfelelni, és akiknek a leginkább nem tudok megfelelni. Mert állandóan bántanak mind a ketten a szavaikkal, gesztusaikkal. De nem veszik észre. Vagy nem hajlandók észrevenni.
Ahogy felkeveredtem az autópályára, máris a térkép járt az eszemben, hogy mekkora kört fogok tenni, milyen útvonalon jutok vissza, haza. Hogy húzott-e vissza az otthon gondolata? Megmondom őszintén, nem tudom. Nem igazán hiszem, hogy egy percig is honvágyam lett volna, sőt. Próbáltam elodázni az pillanatot, amikor visszafelé kell indulnom, ugyanakkor a józan eszem pontosan tudta, hogy pénz és iratok nélkül nem jutnék messzire. Merthogy nem volt nálam semmi. Csak a vágy: úton lenni. Messzebb lenni. Messzebb. Messzebb. Messzebb.
Emlékszem, egy ponton, amikor beláttam, hogy az egész cselekvésnek, az egész elrohanásnak semmi értelme, nagyon csalódott lettem. Fájó ürességet kezdtem érezni a szívem környékén. Akkortájt volt ez, amikor ránéztem a telefonomra. Ugyanis amikor elindultam, kikapcsoltam - azt akartam, hogy senki ne érjen el és hogy aggódjanak miattam. De aztán - elég hamar - bűntudatom lett. Gyűlölöm az aggódás érzését, és nem kívánom senkinek igazán, hogy átélje. Ezért aztán be akartam kapcsolni újra a mobilomat, de amikor ránéztem, szembesültem vele, hogy ki se kapcsolt. Ott volt egész végig mellettem az ülésen, bekapcsolva, fogadóképesen. Bármikor csöröghetett volna, bármikor felvillanhatott volna a kijelzőn egy hívás, de néma volt egész végig. És ez fájt igazán. Hogy nem keresett senki. Meg sem próbált.
Talán valahol az öngyilkos is ezt szeretné. Hogy utánanyúljon valaki, amikor ugrik. Hogy ellökjék a busz elől. Hogy elkapják, mikor kirúgja maga alól a széket.
Abban a másfél órában simán öngyilkos lehettem volna. Abban a másfél órában senki nem aggódott. Abban a másfél órában senkit nem érdekelt, hogy hol vagyok és milyen állapotban, senki nem gondolt rám. És tudod, mi fájt leginkább? Hogy éreztem. Éreztem azt a semmit felém folyni, majd szétáradni bennem. A szörnyű ürességet. Érezni hogy milyen nem érezni semmit. Se szomorú, se boldog, se dühös nem voltam már. Pár percig magam voltam a Semmi. Átvettem a Nihil helyét az univerzumban. Hatalmas fekete lyuk voltam a világegyetem égboltján.
Ahogy süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb magamban, egyre csak nyeltem és nyeltem, temettem magamba a fénylő pontokat: csillagködök és galaxisok tűntek el, napokat emésztettem fel és bolygókat borítottam örök sötétségbe. Életem boldog Napjai, a jó emlékek egymás után hunytak ki míg végül egyetlen, végtelennek tűnő pillanatig úgy éreztem, már nem maradt semmi, amibe kapaszkodhatnék. Semmi, ami segítséget nyújthatna ahhoz, hogy kimásszak ebből a beláthatatlanul mély gödörből, amibe magamat temettem.
Aztán, mintha egy kéz nyúlt volna utánam, a saját hangomat hallottam: ugye tudod, hogy ez csak hiszti?
S eljött a következő pillanat, amiről azt hittem, sosem jön már el. Mint egy ősrobbanás, szakadt fel belőlem minden, amit csak elnyeltem addig a percig. Felsírtam.
Csuklottam, folytak a könnyeim, szipogtam. És nagyon csúnya voltam. Ráncos és eltorzult, mint egy újszülött.
Fájt, hogy nem lett gyerekem akkor, amikor én szerettem volna, amikor még lehetett volna. Fájt, hogy talán elkéstem és már soha nem is lehet. Fájt, hogy talán soha nem is volt választásom ebben a kérdésben. Fájt, hogy nem fogadnak el, de a legjobban az fájt, hogy akármennyire is próbálom, én sem tudom elfogadni ezt a helyzetet.
Aztán letértem az autópályáról; le a hídról, fel a sugárútra, s máris a hazaúton találtam magam. Robotpilótára kapcsoltam, a rutin és a lendület vitt innentől. Úgy értem haza, hogy fal került közém és a külvilág közé. Nem értek el hozzám a zajok, a fények. Nem engedtem be őket. Koraszülöttnek ítéltem és inkubátorba tettem magam. Csupán egy dalfoszlány ragadt benn az agyamban:
"Hiába erőlködnél, ha kerülő utakon mennél,
Estére itt a helyed, szeretheted, vagy gyűlölheted.
És újra és újra láthatod, ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott.
Marad minden a régiben, erdő, erdő van idebenn."
