Pánikszoba

Van az úgy, hogy a legkomolyabb dolgoknak vannak a legtriviálisabb előjelei…

Szokás szerint agyonpakolt táskával közlekedtem.

Szóval az én kedvenc kicsi táskám már elég lerobbant állapotban volt, mivel azonban nem akartam újat venni, fogtam az elszakadt szárát és összetűzdeltem néhány biztosítótűvel. Évekig közlekedtem vele úgy, hogy nem szakadt el. Aznap viszont még a szokásosnál is több kacatot cipeltem benne – többek között három üveg piát –, úgyhogy kis táskám úgy döntött, megadja magát az elemeknek.

Épp a barátaimhoz igyekeztem, amikor becsapott a villám. Na, nem szó szerint, bár akár az is történhetett volna, engem legalábbis úgy érintett az a dolog, ami akkor történt. Ugyanis idegösszeomlást kaptam. Mások szerint legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy az van nekem. Mármint idegbaj.

Szóval leszálltam a villamosról, mire egy dagadt pacák elhúz mellettem, és kis híján felborított. Ez még a kisebbik gond, csakhogy a táskája valahogy beleakadt az én táskámba, vagyis az egyik biztosítótűbe, ami végül megadta magát, csakhogy őt meg követte a másik három, minek következtében a táskám szíja végleg elszakadt, a táska pedig a földön landolt. Hatalmas csörömpölés, növekvő tócsa a földön… Semmi kétség. Valószínűleg mind a három üveg méregdrága pia összetört és kifolyt… Tudtam, annyira éreztem, hogy valami ilyesmi fog történni! Az egész napom picsaszarul indult, ez már csak a hab a tortán…

Egy pillanat alatt olyan hőhullám öntött el, hogy azt hittem, felrobbanok, vagy gombafelhőt eresztek és kitörök, mint egy vulkán. Végül azonban nem ez történt. Körülbelül 10 másodperc kellett hozzá, hogy összeszedjem maradék lélekjelenlétemet, felkapjam az elázott táskát a földről és tovább induljak. Az emberek persze nem néztek hülyének. Kicsit sem. Főleg akkor nem, amikor át akartam menni az úttesten a legnagyobb forgalomban. Állítólag majdnem elütött egy BMW, még kiabáltak is utánam, hogy „Hé, mi van kislány, normális vagy, meg akarsz halni”, de én ebből egy szót sem hallottam. Valószínűleg azért, mert már tényleg nem voltam teljesen normális. Különben is utáltam a BMW-ket, mert a seggfej pasim kedvenc márkája volt és valahányszor elmentünk egy BMW mellett, mindig nyálcsorgatva bámult utána, mintha legalábbis valami bombanő lenne és arról áradozott, hogy majd egyszer neki is lesz egy ilyenje, mert részletre megveszi. Hogy, mondom, a csodálatos átlagfizetésedből? Az egész havi lóvéd rámegy csak a részletre… Barom. Ezen mindig besértődött. Igazán nem értem, hogy miért.

Szóval ott tartottam, hogy fogtam magam és átmentem a másik oldalra, a legnagyobb forgalomban. Keresni akartam egy szimpatikus kis sarkot, vagy valami bejáratot, lehetőleg lépcsőset, ahová szépen leülhetek a romjaim fölé és megvizsgálhatom, hogy mekkora kár ért. Természetesen nem találtam ilyet. Jó, mondtam magamnak és vettem egy mély levegőt. Akkor leszarom, és lecsövezek ide az utca közepére! Nem is nagyon zavartattam magam. A sétálóutca tele volt csemetefákkal. Kinéztem magamnak egy helyes kis fát és lecsöveltem a tövébe. Elhúztam a cipzárt a táskámon. Még annyi eszem se volt, hogy zacskóba tegyem az üvegeket, úgyhogy mindenemből, ami a táskában volt, csavarni lehetett az alkoholt. Ráadásul kurva büdös is volt… Ahogy azonban tovább kutattam az ázott batyuban, hirtelen felcsillant a szemem és felkiáltottam örömömben.

            - Ez nem tört össze! – üvöltöttem, és olyan diadalittasan emeltem a magasba a szilvapálinkás üveget, mintha legalább is Oscar-t nyertem volna.

Ezek után magamhoz szorítottam, lecsavartam a tetejét és elégedetten kortyolgatni kezdtem. Így még nem teljes a kép, gondoltam, úgyhogy elővettem a havertól kapott vicces cigiket és sorra szívni kezdtem őket. Egyet, kettőt, hármat… a végén már tényleg hármat láttam mindenből. Három pálinkás üveget, három fát, három villamost, három rendőrt, meg három motoros félistent, közeledni felém. Szerencsére a motoros félisten ért oda előbb. Illetve félistenek, merthogy ugye hármat láttam belőlük. Belőle… Na.

Bambán felnéztem rá; már nem tudtam, hogy most csak flesselek vagy tényleg idejött egy Halálangyal, fekete Harley-n, szárnyakkal a hátán és glóriával a feje fölött, csak azért, hogy engem kihúzzon a szarból. A következő képekre csak homályosan emlékszem: csodálkozó arcok, elkerekedett szemek; kiabáló rendőrök, röpködő gumibotok… Azt sem tudom, hogy sikerült úgy felraknia a motorra, hogy ne essek le róla rögtön az első kanyarban, de biztos nagy gyakorlata volt benne. Mármint abban, hogyan rakjon fel a motorja hátsó ülésére betépett, zakkant kiscsajokat.

            - Halálangyal – nyöszörögtem . – Az anyám megmondta, hogy egyszer egy Harley-n fogok lerobogni a pokolba…

Elgondolkodó kis grimaszt vágott.

            - Chh… Érdekes felfogása van anyukádnak.

            - Te most akkor tényleg Halálangyal vagy? – kérdeztem, még mindig betépett fejjel.

Jóízűen felnevetett.

            - Nem… De te aztán tényleg rendesen be lehetsz tépve, ha szárnyakat flesselsz a hátamra…

Inkább nem mondtam semmit, csak pajzánul megnyaltam a szám szélét. Nem akartam elárulni neki, hogy nem csak szárnyakat láttam a hátán, amikor felrakott a motorra, hanem egy helyes kis ördögnyilas farkincát is kinőni abból a helyes kis popsijából. Hátul.

Szavak helyett inkább átkaroltam és megpróbáltam leküzdeni a feltörekvő hányingert. Nem sikerült. Már a város szélén jártunk, amikor leszedett a motorról, becipelt az erdőbe, lerakott egy fa mellé és kiadta parancsba, hogy hányjak. Mit tehettem volna, nem szeghettem meg a felettesem utasítását, hiszen ő mégiscsak egy Halálangyal, én meg csak egy csóró, betépett kis picsa vagyok. Szóval rókáztam is, de rendesen. Aztán elkezdett kitisztulni a fejem.

Mikor visszamentem az úthoz, ahol leparkolt a motorral, a srác már az aszfalton ült, és a szilvapálinka maradványait tanulmányozta. Hát, mit mondjak, nem hagytam túl sokat az üvegben.

            - Ezt egyedül termelted be? – kérdezte kissé hitetlenkedve.

            - Láttál mellettem még valakit a fa alatt, az ÉN szilvapálinkámat iszogatva és az ÉN füvemet szívogatva? – kérdeztem kissé szarkasztikus hanglejtéssel.

Felnevetett.

            - Nem. De mi a picsától borultál ki ennyire, kislány?

            - Attól, hogy volt még két másik ilyen, kissé drágább nedűvel teli üveg, és abból már csak ez az egy maradt.

Ismét felnevetett.

            - Na de ettől azért még nem kap idegösszeroppanást az ember, nem ül le a város közepére egy kutyaszaros fa tövébe és nem iszik meg hat deci pálinkát, megspékelve három vicces cigivel!

A mennyiség hallatán, valahogy legyőzhetetlen vágy fogott fel, hogy ismét meglátogassam az erdőt és hányjak egyet. Szólni akart, de már nem tudtam megvárni: szinte repültem a fák felé.

Mikor jó tíz perc elteltével visszatértem a második körből, ő felpattant a motorra és beindította. Várakozón rám nézett, én meg csak bámultam rá, bambán. Még mindig nem voltam teljesen magamnál.

            - Most akkor itt fogsz hagyni a semmi közepén?

            - Dehogy hagylak! Arra várok, hogy mikor ülsz már fel végre! Egyébként sem a semmi közepén vagyunk, hanem a város határán.

            - És mégis… Hová mész?

Megvonta a vállát.

            - Fasz tudja. Amerre ez az út visz.

            - És most engem is oda akarsz vinni?

Türelmesen pislantott egyet.

            - Kisanyám, odaviszlek, ahová csak akarod, ha fölszállsz végre.

Többé már nem gondolkoztam az élet értelmén. Sőt, semmin sem gondolkoztam, csak azon, hogy nehogy megint rám jöjjön a hányinger. Szó nélkül fölpattantam mögé a motorra.

(Farkasdög)

Farkasdögöt marcangol a keselyű.

Hey madár! A hús nem keserű?!

Kinyitom sárga szemem.

Lassan emelem fejem.

Nézzenek oda...

De jó a dolga...

Még meg sem haltam, de ez

Máris jót vacsorál rajtam...

Odakapok.

Metszőfog csattog.

Aztán inogva felállok.

Egy kis húst vesztettem, de ej...

Valahogy ezt is majd túlélem.

Győztél, de mi volt az ára?

Most itt vagy: halálodon hagyva.

Fekszel. Szenvedsz. Sírsz. Hörögsz.

Feletted egy keselyű köröz.

Már alig élsz.

Érzed: valaki néz.

Azt hiszed: csak figyeli haldoklásodat,

Pedig majd ő hozza a nyugalmadat.

Angyal lép eléd: karcsú testtel,

Mélyreható, sárga szemmel.

Aztán karon fog és elvezet:

A lélek elhagyta testedet.

Kedves ...!

Itt a vége, elegem van. Nem bírom tovább. Bár még most is beleremeg a gyomrom és könnyes lesz a szemem, ha a szerelmes perceinkre gondolok, de be kell látnom, ennek már réges-régen vége. Nem vagy csak néha szeretkezünk, nem öleljük át egymást, még csak kedves szavunk sincs egymáshoz és puszik sem csattannak már. Nem nevetünk egymásra, sem pedig másra. Csak a látszatát keltjük annak, ami nincs.
Ha nem akarjuk, hogy gyűlöletbe csapjon át, ami valaha mély szeretet vagy szerelem volt – ennek már mutatkoznak jelei - , akkor itt és most le kell zárnunk ezt a dolgot. Közösen eldönteni és barátságban elválni. Nem akarok haragban lenni veled, és te sem akarhatsz több fájdalmat okozni nekem – ha szándékosan haraggal válnál el tőlem, ezt tennéd. Én a barátod akarok maradni. Közösen eljárni sörözni, együtt nevetni, hülyülni, mint régen. De ez a kapcsolat már túlságosan erőltetett ahhoz, hogy ez beleférjen. Túl nagy teher mindkettőnk vállán, ettől válunk mogorvává, ezért nincs egy kedves szavunk sem a másikhoz. Kölcsönösen a másikat okoljuk, ez az igazság.
Én beismerem ezt, és azt is elismerem, hogy nekem könnyebb, mert én nő vagyok; és a nők valamiért könnyebben ismerik el, ha valami nem oké.
Eddig küzdöttem azért, hogy megismerjelek: hogy kiszedjem belőled, miért változott meg ilyen drasztikusan minden. Nem akarok rájönni arra, hogy Te sosem voltál elég nekem és én sosem fogok tudni megfelelni neked. Mert más környezetből származunk; más az értékrendünk és mások az elvárásaink. Én abban a hitben szeretnék maradni, hogy Te voltál a nagy Ő. De sajnos, minél jobban megismerlek, annál inkább torzul az álmom s még a boldog perceket is megkeseríti ez a felismerés. Szeretném azt hinni, hogy még mindig szeretsz. Szeretném azt hinni, hogy sosem használtál/használnál ki. Szeretném azt hinni, hogy mi vagyunk a reménytelen szerelmesek, akik bár érzik, hogy egymásnak lettek teremtve, de sosem lehetnek egymáséi. Mert a gaz szemét élet és a rossz humorú Isten mindig közéjük áll (akárcsak a mesében, amit egyszer régen írtam, még azelőtt, hogy járni kezdtünk volna). Szeretném ezt hinni.
Persze lehet, hogy te nem így érzel. Lehet, hogy én csak egy szám vagyok/voltam az életedben és bármennyire is hittem, hogy én leszek a Tündér-királylány, aki csókjával újra herceggé változtatja az elátkozott békát – lehet, hogy tévedek. Rá kell jönnöm, hogy ez csak egy álom: rá kell jönnöm, hogy a valóság más. Az életem csalódásokból áll. Minél idősebb és minél tapasztaltabb leszek, annál több álmomat és mesémet veszítem el. Nem akarom azt érezni, hogy te is ezek közé fogsz tartozni.
De egyre inkább csalódok benned is. Persze másképp lenne, ha tudnám: te nem vagy képes szeretni. Te ilyen ember vagy, aki egyszerűen nem tud adni magából a másiknak. De én láttam, hogy képes vagy rá! Mert nekem adtál magadból! És most megvontad tőlem a szeretetet és a figyelmet. Eddig érdekelt, hogy miért történt ez. Kíváncsi voltam: vajon közvetve vagy közvetlenül én tettem valamit, ami miatt így megváltoztál. Ártottam neked? Bántottalak? Hazudtam, vagy túl őszinte voltam? Nagyon gyerek voltam? Nagyon felnőtt? Túl kedves vagy túl élcelődő? Annyira szerettem volna megtudni, hogy mit érzel! Kíváncsi voltam rád… Hittem, mert hinni akartam, hogy több van benned, mint amit kifelé mutatsz. Hittem, hogy szándékosan vagy titokzatos. De az idő előrehaladtával egyre inkább úgy érzem, hogy nincs benned semmi.
Persze lehet, hogy ez csak egy álca. Hogy szándékosan akarsz engem ebben a hitben tartani, de ez csak a terved része. Mert gyáva vagy. Gyáva vagy bevallani, hogy ennyi volt. Hogy nem kellek többé. Vagy mert félsz feladni a kényelmet. Vagy mert… mert valamiért félsz többet adni magadból.
Most már teljesen mindegy. Tudod, mit? Akármi is volt a terved lényege: győztél. Most már nem érdekel. Eddig akartam tudni, hogy miért nem ölelsz át: miért nem csókolsz meg és miért nem szeretsz úgy, mint régen. Eddig akartam, hogy szeress. Most már nem akarom.
Köszönöm a leckét, „Mester”. „Tanár úr”. Megtanultam. Megtanultam, hogyan kell kapcsolatban élni, és most már megtanultam azt is, hogyan kell – bár nem egészen méltóképpen – lezárni. Volt eleje, közepe, s most itt a vége.
Köszönök mindent, amit ez alatt az idő alatt tőled kaptam. Köszönöm az érzelmeket (jót is, rosszat is, de tényleg), és köszönöm azt is, hogy harcolnom kellett. Egyedül azt nem köszönöm meg, hogy ez ennyi ideig tartott. De talán… Talán ennek így kellett lennie. Talán így volt megírva. Hogy most legyen itt az ideje és ne máskor. Habár már nagyon-nagyon régóta éreztem, hogy így lesz, idáig sosem volt meg bennem az az érzés, hogy „na most van itt az a pillanat”. De most eljött. Bár sokat késett… talán, ha korábban jött volna, könnyebb dolgom lett volna: mert nem hízom így meg, nem válok ilyen toprongyossá és elhanyagolttá a szeretethiánytól; talán határozott és bátor maradtam volna. Talán rögtön találtam is volna valaki mást, akit szerethetek.
Azért még valamire megtanítottál… Arra, hogy a szerelem csak egy része az életnek, de nem minden. A szerelem jó, a szerelem kell, de nem minden. Néha elég, sőt: talán jobb is, ha az ember csak a szükségleteit elégíti ki. Úton-útfélen megáll, és nem utasítja vissza a pillanatnyi boldogságot. Máról-holnapra él – de jó értelemben. Nem érheti igazi csalódás. Úszik, mint a cápa: mely nem állhat meg egyetlen pillanatra sem. Nyomásként nehezedik rá az ösztön, mely örök mozgásban tartja: ha valamiért nem tud úszni – hálóba akad vagy megsérül –, az egyben a véget is jelenti számára. Elpusztul, mert nem képes mozgás nélkül lélegezni…
Egy kicsit most én is cápának érzem magam. És ennek nagyon örülök. Köszönöm.

Így hát nem maradt más, minthogy elbúcsúzzam. Jó volt együtt élni veled – sok-sok pillanat kimondottan kellemes volt, és sajnos tudom, hogy sohasem tér már vissza. Ezeket a pillanatokat megőrzöm, és ha majd lecsitul kettőnk közt a vihar, én leszek a legboldogabb, ha egyszer újra elbeszélgethetünk ezekről az emlékekről. Együtt, egy jó sör vagy bor mellett az új életünkben, boldogan, nevetve… Más pillanatokat igyekszem kitörölni magamból, és igyekszem nem haragudni rád még azért sem, amiért megérdemelnéd… Arra kérlek, hogy tedd te is ezt.
Még valami, amit tudnod kell: én még mindig nagyon szeretlek, mélyen, a szívemben – ha te is érzel valami hasonlót, akkor nem találod sziruposnak és szentimentálisnak ezt a befejezést, hanem elmosolyodsz rajta és megnyugszol. Tudnod kell, hogy én mindig nyitott voltam és az is maradok feléd. Szeretném, ha eljönnél hozzám, amikor úgy érzed, még mindig szükséged van rám. A kapu nyitva lesz, a kulcsot sosem kérném vissza…

Őszintén sajnálom és dühös vagyok magamra, amiért nem voltam elég erős, hogy megszelídítselek, és hogy a szeretetem nem volt elég ahhoz, hogy „meggyógyítsalak.” Az én sebesült, űzött vadam maradsz – még ha ki is nevetsz most ezért –, akin nem tudtam segíteni, mert gyenge voltam.
Bocsáss meg.

Szeretlek:
Aláírás,

dátum.

Cigarettára gyújtok. Felcsattan a gyújtó hangja, fellobban a láng: zizeg a parázs, mélyet slukkolok… Kortyolok egyet a borból, mely az elmúlt egy órában szobahőmérsékletűre melegedett. De én előzőleg már annyit ittam belőle, hogy meg sem kottyan ez a kis hőmérsékletkülönbség. Cigarettám közben bealszik a hamutálban, ahová az imént tettem: egy másik, félig elszívott csikk mellé. Így megy ez mostanság. Láncban gyújtom a bagókat, de igazából egyiket sem szívom végig.

Nem is emlékszem már pontosan,hol rontottam el. Talán ott, hogy nem ültem fel arra a bizonyos vonatra, amikor kellett volna… Na, ez így nagyon irodalmian és nagyon elcsépelten hangzik. Igazából én nem vagyok ilyen. Már nem.

Valaha nagyon szerettem ilyen kis esszé-szerű szösszeneteket virítani a papírra, de mostanában már ez sem megy. Most már inkább szenvedés. Próbálom ezáltal megváltani magam: talán a papír meghallgat, befogad, elfogadja szenvedő soraimat, nem kérdez és nem kér számon. Könnyűnek kellene lennie, de mégis inkább kínszenvedés. Egy-egy sort leírni… Pedig nem is erőltetem a fogalmazást. Csak úgy jönnek maguktól a szavak, mégsem olyan igaziak már, mint 1-2 évvel ez előtt. Szívok még egy slukkot a gyenge, mentolos szörnyűségből, azzal is húzom az időt kicsit.

Valójában már hónapok óta ezt csinálom. Húzom az időt: a végsőkig elodázom a tennivalókat. Mígnem egy nap arra ébredek, hogy nincs tovább. Nem halogathatom, most már meg kell tenni… És a csendes beletörődés helyett fáradt váll lendítések követik egymást. „Nem baj, majd legközelebb. Ez a hajó is elment”. S közben csendben vánszorognak mellettem a hónapok és velük együtt a lehetőségek. Most lehetnék újságíró, lehetnék tolmács: bármi, ha most tudnék tenni Ellene. És nem mondhatom még azt sem, hogy nem megy. Mert menne, ha igazán akarnám. Ha tudnám, hogy mit akarok.

Újabb slukk, s közben azt veszem észre, hogy cigarettám a feléig leégett… A kicsiny szobát megtölti a nehéz füst: szinte érzem, ahogy a tiszta, új függönyt átjárja a nikotinszag… Magamban elmosolyodok. Undorodom tőle. Büdös és káros; egy nőnek, aki anya akar lenni, nem való az ilyesmi… Mégis mosolygok belül, mert valahol a Kálvin tér mámoros varázsát idézi bennem ez a bűzös füst. Azt a nem is olyan rég múlt, gondtalan, hanyattfekvős életérzést, amikor még nem számítottak az életcélok, amikor még nem számítottak az elvárások, amiknek meg kell felelni. Amikor önfeledten önmagam voltam.

Közben elnyomom a tövig égett csikket, megint kortyolok a borból. Mmm… Ennek még legalább ugyanaz maradt az íze. A bor nem változik. A bor magáért van, nem azért, hogy az emberek hangulatával együtt változzon. Jó lenne most bornak lenni. Mi legyek inkább? Egy testes vörös, egy Cabernet Sauvignon: a borok királynője; az érzések királynője? Vagy egy egyszerű fehér, melynek egyszerűségében és megalkuvásában (a fehér népszerű fajta) rejlik a varázsa? Vagy egy laza édes-kannás, amit csak kólával lehet meginni?...  Hm. mulatságosnak hangzik, hogy az utolsónak van számomra a legnagyobb varázsa. Hiába hívogat a másik kettő… Én még mindig kannás-borságomat sírom vissza. Vannak emberek, akik számára nincs szebb, mint egy liter olcsó, megfizethető, mégis annál nagyobb örömet nyújtó kannás bor. Valaha ilyen voltam. Egyszerű, könnyed, de mégis bennem volt a boldogság, ami már nincs meg.

Ez jár a fejemben, miközben annak az Egri Cabernet Sauvignon-nak az üvegét nézegetem, amit nagy bánatomban egy órája bontottam fel. Milyen finom, milyen bársonyos… Mégsem elégít ki. Azt nem mondanám, hogy olyan borzalmas, hogy szívem szerint a WC-n húznám le, mert az azért nem igaz. Finom, de… És megint ott van az a DE. Valami hiányzik belőle! Pedig korábban literszámra ittam ezt is… A különbség csak annyi, hogy akkor még volt hozzá társaságom is. Emlékszem, mikor a kiürült kékfrankosokból gyertyatartót csináltunk, mert nem volt villany és sötét volt… És megromlott az étel a hűtőben és 2 hétig csak gyertyafénynél lehetett fürdeni, mert nem volt pénz kifizetni a számlát…

Valahogy a mostani életem is ilyen. Nem húznám le a WC-n, mert nagyon is kényelmes, mégsem fogyasztom szívesen… Mégsem tudok megnyugodni. Két hónapja még azért sírt a szám, mert nem volt egy biztos otthon: egy biztos pont az életemben, ami az állandóságot jelentette. A sok költözködés miatt azt sem tudtam, hol vagyok otthon. Otthon tudok én lenni egyáltalán bárhol is? El tudom egyáltalán fogadni a boldogságot? Mert ez a hontalanság-érzet nem új keletű nálam. Ez azóta van, hogy el kellett költözni a Kálvin térről, pedig én nem akartam!!...

Újabb cigire gyújtok, kortyolok még a borból, sőt töltök is a pohárba, csak halogassam; csak ne kelljen még leírni, csak ne kelljen még beismerni…

Pár pillanat elteltével erőt veszek magamon és folytatom.

Hiányzik az a gyökértelenség! Fáj beismerni, hogy csak emiatt akartam elköltözni otthonról, és akkor még nem volt bennem mélyebb szándék! Vártam, hogy majd kialakul, de ami most van bennem, az nem tudom, mi az… Túl hamar lett vége! Túl keveset kaptam belőle! Túl hamar vesztettem el mindent! Túl hamar haltak meg a helyek szellemei…

Megint nem szívtam el a cigarettát. Kb. a negyedéig ért, akkor beoltottam. Kavarog a gyomrom és valami súly nehezedik a hátamra. Érzem, hogy ólomsúlyok húzzák a szemhéjamat is lefelé… És hirtelen felvillan bennem egy emlékkép gyerekkoromból, és megdöbbenek ahogy nézem: mennyire más volt akkor az iskola előtti tér! Nem volt ilyen szép mint most, az igaz: volt egy szocreál játszótér nehéz vasmászókákkal, egy szűk kis füves terület, három bódé: egy ruhaüzlet, egy horgászbolt és egy játékbolt… Érzem, ahogy a borgőzben megrohannak az emlékek. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb képeket látok… De nem illúziók, ez mind az elveszett valóság.

Miért van az, hogy én csak azt vagyok képes látni, amit elvesztettem; ami előttem van, azt nem?! Most meg egy takonyzöld szoknya jutott az eszembe, amit hülyeségből próbáltunk fel Réka barátnőmmel, mikor 2004-ben Németországban voltunk cserediák-programon… Réka is, hol van már… Egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk a Kálvin téren (hm milyen ironikus…) és beszélgetünk egy kicsit, végül nem lett belőle semmi. Elfelejtette, hogy aznapra beszéltük meg… Vártam rá egy órát. Mert hiányzott. Mert látni akartam, hogy magamat is lássam benne, a 2 évvel ez előtti önmagamat. De nem jött el, hiába vártam…

Odakint a vihar rángatja a redőnyt. Hirtelen nem tudom megítélni, hogy a vihar belül van, vagy kívül. Kint hideg van és nekem melegem, mégis olyan száraz az arcom, mintha széttépte volna a szél.