Pánikszoba

Elképzeltem az idei születésnapomat.
Idén leszek 21 éves. Az eddigi legrosszabb születésnapom a 15. volt, a legnagyobb bulit a 18.-on csaptam, a 19.-re nem emlékszem, a tavalyi jó volt jó volt, de nem az igazi, és most itt a bűvös 21-es. Tavaly megfogadtam, hogy oltári nagy bulit csapok és az összes barátom ott lesz. De nem így lesz. Szerintem a következő fog történni.
Október 20.-án, hétfő reggel felébredek. Úgy ahogy szoktam, kelletlenül. Kb. 10-ig 11-ig eszembe se jut, hogy születésnapom van. Akkortájt kapom az sms-t anyutól. Erre eszembe jut, hogy születésnapom van, egy pillanatra elmosolyodok, aztán teszem a dolgomat tovább. Úgy 1-2 órával később a "tesóm" küld egy hosszú, szívhezszóló sms-t, ami szintén mosolyt csal az arcomra. Aztán hazamegyek a suliból - vagy addigra talán lesz munkám is, akkor suli után dolgozni megyek, és estig teszem a dolgomat. Az új munkahelyemen, a munkaidő vége felé a kollégáim talán megkérdezik, hogy lenne-e kedvem bedobni velük egy "bambit" valahol. Erre talán kibököm, hogy végülis miért ne, hiszen egy évben csak egyszer van szülinapom. Valószínűleg elmosolyodnak majd, és azt mondják, ezt meg kell ünnepelni. Aztán keresünk egy hangulatos kis kocsmát a Blaha környékén, ahol meghívnak 1-2 sörre, majd este X felé szépen elbattyogok haza. Otthon a levelesládámban szintén vár majd néhány levél - jobbára olyan ismerősöktől, akikkel amúgy egész évben nem beszélek, csak a wiw-en látták, hogy ma születésnapom van, úgyhogy hopp, gyorsan kellett küldeni egy kispirost, hogy le legyen tudva a "kötelesség". Elolvasom, majd törlöm ezeket. Talán még barátnőnek eszébe jut estére, és ő is dob egy kispirost, benne a kérdéssel: regi valamikor? Újabb mosoly - ma már a sokadik - , majd készségesen azt felelem, hogy talán, valamikor a héten. Miért is ne. Belefér.
Mivel emberem jó eséllyel éppen éjszakás lesz azon a héten, minden valószínűség szerint egyedül bújok majd ágyba, megjutalmazom magam egy pohár borral, vagy egy pohárka likőrrel, meg egy jó filmmel - addigra biztosan befut egy sms apukámtól is -, majd bágyadt mosollyal az arcomon elalszom.

Valahol azt remélem, hogy az összes ismerősöm elfelejti október 20.-át. Hogy mindenki csak egy átlagos hétköznapként éli meg. Ahogy remélhetőleg én is. És nem is haragudnék érte senkire, sőt... Talán ez lenne a szülinapi kívánságom. Felejtsetek el, légyszi... Mint úgy általában, egész évben. Ne hívjatok fel csak ezért, és ne hívjatok el kényszeredetten sörözni sehova... Ha meg mégis elmegyek, mert valaki másnak is akkortájt lesz a szülinapja, és történetesen ő meg kívánja ünnepeltetni magát, ne vessétek oda, hogy "mellékesen neked is mostanában van ugye? akkor előre is/utólag is légy boldog". Ja, és műmosolyt sem kérek, köszönöm. Sőt, tudjátok mit? Szívből jövő ajándékot sem kérek. Sosem tudtam igazán, hogyan kell "jól" elfogadni. Csak kínos helyzetbe hoznátok vele, pedig tudom, hogy ha szívből jön, akkor nektek nagyobb örömet okoz hogy adhattok, mint nekem, éppen ezért boldognak kéne lennem, hogy ezzel az örömmel én is "megajándékozhatlak" titeket. De higgyétek el, akármennyire szeretném, ez most nem menne. Most nem erre vágyom.

Idén mindenki el fogja felejteni a születésnapomat. Mert legbelül én akarom, hogy felejtsék el. Szépen csendben megünnepelem magam: reggel iszom egy jó forró cappucino-t sok tejjel, meg csokidarabokkal, ebédre eszem valami finomat, amit nagyon szeretek, este talán megajándékozok egy vagy két embert a társaságommal, aztán magamat egy jó filmmel, némi borral és csokival, meg régi fényképekkel. Ez az! Haza fogok menni a szüleimhez, akik biztosan nagyon fognak várni engem, vesznek nekem tortát, virágot, bontanak pezsgőt, és őszintén büszkék lesznek rám, akármilyen "állapotomban" is leszek. Még a hugom is örülni fog nekem. Talán... talán végre a nagymamám is meggyógyul. És átjön majd ő is, és mosolyog, és koccint az egészségemre. Aztán szépen csöndben fölmegyek a régi szobámba, összeszedem azokat a régi fényképeket, és kiválogatom a legkedvesebbeket. Anyuék majd meg fogják kérdezni, hogy mit szeretnék a születésnapomra, vagy adni fognak egy kevéske pénzt, hogy költsem magamra. Én pedig másnap délután elsétálok szépen az Obiba, veszek egy 60x80-as képkeretet, hazabattyogok vele - nem fogom összetörni - , otthon pedig fogom a kiválogatott fényképeket, felragasztgatom őket a papírra és bekeretezem a kis művemet. Keresek neki egy tökéletes helyet a falon, felakasztom, és napokig gyönyörködök majd a szülinapi ajándékomban.

A vonzás törvénye szerint, ha nagyon erősen gondolsz valamire, akkor azt magadhoz vonzod. Akár jó, akár rossz. Hát, nem lehet túl jó annak, aki folyton valami negatívra gondol. Még akkor sem, ha mondjuk úgy gondol a negatív dologra, hogy "ezt meg ezt nem szeretném"... "nem szeretnék beteg lenni", vagy "nem szeretnék szomorú lenni". A tudatunk számára ugyanis nem létezik olyan szó, hogy nem. Valamiért nem fogja fel. Mert ha egyértelműen gondolunk valamire, például, hogy szeretnénk egy kutyát, akkor az egy egyértelmű parancs a tudatunk számára, ami továbbítja azt a világegyetem felé, aki értelmezi a kérést majd teljesíti. A "nem" szócskát viszont úgy látszik nem képes értelmezni, ezért, ha pl. arra gondolunk, hogy "nem szeretnék számlát kapni", azt úgy fogja fel, hogy "szeretnék számlát kapni", és már jön is a csekk. Nem túl bonyolult. Mondjuk a világegyetemes dologban nem hiszek - mármint abban, hogy a világegyetem, mint felsőbb hatalom rendelkezik afelől, hogy megkapom a kívánt dolgot vagy nem. Szerintem ilyen nincs. Én inkább a tudat teremtő erejében hiszek.

Kalap szar ez a blog. Állati bonyolult. Nem értem, miért nem lehetett egyszerűbbre csinálni, pláne, hogy manapság már minden idióta számítógép-analfabéta barom is reggelhet magának blogot. Mi a tökömnek ennyire túlbonyolítani?! Szerintetek ez jó reklám?!... Én pl. elvileg tudok notepad-ban is weblapot szerkeszteni, de ez meghaladja a képességeimet, pedig nem tartom magam teljesen hülyének a weblapszerkesztéshez. Igaz, kocka sem vagyok. Lehet, tán ez az oldal direkt kockáknak készült? Gratula.
Csupán egy nyomorult képet szeretnék fölpakolni a fejlécbe a rókanyak helyett. Merthogy a rókanyak sem csak egy nyak ám, van neki feje is. Csakhogy ez a csodás oldal szépen lefejezte nekem. Mert méretezni nem képes. Méretezze a kedves felhasználó, ha annyira akarja. Hát kösz. Nagy-nehezen beszereztem egy másik képet, ami nagyon tuti ám, kicsit szerkesztgettem is, hátha. De nem. Most még csak fölpakolni sem hajlandó!!! Ennél még az is jobb lenne, ha lefejezné a hölgyet, aki rajta van...

Eszembe jutott a következő szituáció.
Adott 4 tipikus nagyvárosi figura:
 - egy 40es, kiélt, ám fiatalos mentalitással rendelkező feleség: gazdag férjjel, meg egy hisztis kölyökkel
 - egy 20as, a nagybetűs életbe éppenhogy kilépett, sokéves kapcsolatából és a "pasikból" kiábrándult fiatal lány
 - egy 30as, elhanyagolt, de temperamentumos középosztálybeli nő két kölökkel
 - egy 20 és 30 közötti, fiatal homoszexuális srác, akinek hogy úgymondjam, nem sikerült belopnia magát a környezete szívébe.

Namost, hozzuk össze ezt a négy embert egy kávéra valahol, nagyon messze Budapesttől, mondjuk egy zakatoló vonat büfékocsijában, és kérdezzük meg őket, vajon mit gondolnak az életről...

Egyébként pénteken tettem még egy érdekes felfedezést, miszerint a mai fiatalság, - legalább is a női szegmense a fiatalságnak - igen érdekes irányba korcsosul.

Történt ugyanis, hogy hívott a természet és meglátogattam a slozit, ami az egyetlen pozitív eleme volt az új helynek. Egyszercsak valaki befoglalja a mellettem levő fülkét, és a következő beszélgetés hangzik el:
- Hú, te, milyen állat az a pasi, akit fölszedtünk! Nem?...
- Ja, de, az ám, nagyon bejön nekem is!
- Hé, te, maradj már, én láttam meg előbb, ez most az enyém!
- Jól van, bocsánat, igazad van, legyen a tiéd!
- Te figyelj, el kéne menni vele buli után...
- Hát, nem is tudom, nekem most nincs annyira kedvem.
- De figyelj, nekem most nagyon kéne! Fél éve, hallod, csak ennyit mondok: fél év...
- Jó, végülis megértem.
- Hallod, akkor elmegyünk vele?
- Nekem nincs kedvem, de ha te akarsz, akkor menj el vele nyugodtan, majd hazamegyek egyedül.
- Jaj, de ne már, gyere te is, nem akarok egyedül menni...
- De nekem nincs kedvem menni.
- De nem akarok egyedül menni vele, gyere már te is, lécci-lécci...
- Hát nem is tudom. Talán. Még meggondolom...
Slozi lehúz, kiszivárgás, hangfoszlányok. Elkapott a röhögőgörcs. Mesélem barátnőnek a sztorit, ő is hasonlóképp érez.

Az még oké, hogy a csajok együtt járnak wc-re, mert ugye akkor kell kibeszélni a faszikat (ugye?...), de hogy dugni miért kell együtt menni?... Kéremszépen... hiányom van, akad egy kan, lehetőség, jelzem a társaságnak, hogy én balra el, és megyek... Vagy talán félt a kisasszony? Azért kellett a barátnő, hogy orgazmus közben fogja a kezét, mert fél a sötétben? Igazán nem értem...
De egyszer lehet, hogy kipróbálom. Majd ha ember akaratos lesz, és szex kell neki, és már éppen bugyira vetkőztetett, majd nyomok gyorsan egy STOP gombot és felhívom barátnőt, hogy azonnal jöjjön át, mert ezentúl szexelni is együtt kell. Ez az új divat. Az újhullám. S amíg átér, addig szépen csendben, amolyan britis inglis módra leülünk teázni emberrel... Jó lesz.

Már csütörtökön éreztem, hogy nem lenne szabad elmennem az új Ráday megnyitójára, de mégis elmentem, mert nem bírtam magammal... Pedig jobb lett volna asszem, ha a megérzésemre hallgatok. Megkíméltem volna magamat egy újabb szívbemarkoló és amúgy teljesen felesleges estétől. Kezdjük a legelején:

Péntek délután 4 óra. Még javában járom köreimet a Tesco-ban anyukámmal, vásárolgatunk, közben már azon jár az agyam, hogy mit veszek fel este. Ma sexyzünk... Ezt már napokkal korábban eldöntöttem. Magas csizma, tuti mintás fekete harisnya, csinimini farmerszoknya, és az a sejtelmes, piros-fekete rózsamintás felső, a bőujjú, ami olyan vadítóan én vagyok. Hajat beszárít, laza kis smink, hiszen ez a megnyitó egy újabb szépreményű, mámoros korszak kezdete lehet, méltóképp kell hát fogadni. Hazaérve nem kapkodok, mindent szépen komótosan intézek, nem akarok elsietni semmit. Közben persze már kúszik fel a torkomon a hányinger: vajon jó ez nekem?... Nem kéne inkább itthon maradni, bepunnyadni és Csillagkaput nézni?... Elhessegetem a gondolatot. Ajtó becsuk, csizmakopogás lefele a lépcsőn, közben becsukódik mögöttem a rusnya, szocreál társasházi kapu is. A menetszél belekap a hajamba, ahogy elsüvít mellettem a metró. Innen már nincs visszaút. Jön minden pontosan, időben fogok leérkezni törzskocsmába - no ez már gyanús. Érkezés a Thököly útra, pontos idő 9:40. Lent két ismerős, számomra igen kedves arc fogad, meg egy lányzó, akit csak úgy nagyritkán, meg látásból, de valahogy nem a szívem csücske szegény, mert a hangja emlékeztet egy régi, mostanra már nem túl kedves barátnőmére. Grátiszként pedig egy szőke, kék szemű fiú, nagyjából velem egy korú lehet. Elismerő pillantások, barátnő is pislog: "látom, komolyan vetted a szexizést". Hát igen. nincs otthon a macska, cincog az egér. A sör hideg, egész kellemes, cigarettára gyújtok, de a gyomorgörcs csak nem akar megszűnni. Végül bátortalanul, de felhozom a témát. "Biztos, hogy jó ez nekünk, srácok?..." Négy helyről kapom a savazást: jaj hagyd már abba ezt a negatív hozzáállást. Igyál még, az jó lesz neked. Igen, én is ebben reménykedek.
Hogy milyen viszontagságok árán jutottunk el a Ráday utcáig, egész pontosan a 43-as számig, azt nem részletezem, mert felesleges. Elég csak annyi, hogy elnézvén az utcán flangáló, kívül-vámpír-belül-barbi-forma tinilányokat és a hozzájuk tartozó, szintén tizenéves metálmorzsikat, nos hát, a rossz érzésem valahogy csak nem akart múlni.
Bent a klubban pedig még a várakozásaimat is felülmúló, hatalmas csalódás ért. A családias bejárat helyett úgy éreztem, mintha egy irodaházba lépnék be épp; lent pedig, a falakra rajzolt vicces nagypöcsű ősemberek és a röhögő ló helyett egységes, feketére és vörösre mázolt falak fogadnak. Levegő semmi, mert a szellőzést elfelejtették kiépíteni. Mindenhol füst, és büdös, és emberek. Bent a ruhatárban kilóméteres sor, átlagéletkor olyan 16-17, a régi arcok közül talán egyet ha látok; a dühöngőben pedig még a falakról is valami meghatározhatatlan folyadék csorog lefele. Undorító. A zenéről már nem is beszélve. Valahogy olyan volt az egész, mintha a családias rockkocsmából szándékosan sátánista klubot csináltak volna. A sör pocsék; nem mintha régen jobb lett volna, de akkor még volt hangulat, ami ellensúlyozta az ilyen apróságokat. Most semmi nincs. Mocsok az egész. Illúzióromboló. És ahogy ott álltam, a kabátommal a kezemben - amit háromnegyed óra alatt nem sikerült leadnom - , a mocsokban, az első korty vizezett sör után az egyetlen örömöt az okozta, hogy emberem nem jött velem. Emberem, akinek 14 (vagyis mostmár 16) éve a Ráday volt a törzshelye. Ott nőtt fel. Ott élt. És ott kezdtem élni én is. Vele. Életem (vagyis életünk) megannyi meghatározó, boldog és szomorú pillanata kötött minket oda. MINDEN.
Megnyugvással töltött el, hogy nem kellett végignéznie azt, amit nekem. Csak egy újabb strigula lett volna neki az "öregszem" táblán. Nekem pedig azt hiszem, ez volt az első, igazán vastag strigula...

Koccoltunk is hamar a helyről. Közben kékszemű barátunkkal egész jól összehaverkodtunk. Egészen értelmes gondolkodású, sokkal több van benne, mint amit kinéztem. Néhány söröcske után már Szivikéztük egymást. Édes volt nagyon... Érdekelt volna. De komolyan! Pedig általában a huszasok nem igazán mozgatnak meg... Csakhogy ott volt Haver, akinek egyszer régen egy bizonyos eü táborban én voltam a minden. És próbálkozott, de én mást választottam, és ő ezt igen-nagyon sérelmezte. És amikor kissé részeg, valahogy mindig ennél a témánál lyukad ki... És mondja, és bűntudatot kelt vele, és tudja, hogy ez nekem nem esik jól, és direkt azért mondja... Most volt az, hogy nagyon meguntam. Mert már megint félrehívott tisztázni. Mert megbántott, a szívemet marcangolta a bántó szavaival és nekem el kellett néznem, mert részeg, mert érzelgős, meg mert én olyan kibaszottul empatikus és emberbarát vagyok... És megint kilyukadtunk a tábornál. És ahogy mesélte, hogy ő akkor mit érzett, és hogy én most csak azért nem vele vagyok, hanem valaki mással, mert az a valaki más gyorsabb volt, mint ő. És váltig állít valamit, amit ő igaznak vél, közben pedig baromira szarik rá, hogy rólam beszél. Pedig előtem mondja, mégis leszarja; el sem gondolkodik azon, hogy én vajon mit éreztem akkor, én miért döntöttem úgy ahogy, és mit érzek most és egyáltalán. Abban a pillanatban, ott, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy ez az EGÉSZ szarság valójában nem is rólam szól, hanem RÓLUK. Kanokról, akik versengenek egymással mindig, mindenben, mindenhol. Hirtelen úgy éreztem, nem volt ez másképp annó sem. Úgy éreztem, én csak egy darab hús voltam, amin néhány véreb összebalhézott. S miután voltam akkora barom, hogy ezt megosztottam vele, természetesen érvekkel alátámasztva a véleményemet, ő talpig leoltott. Hogy mégis hogy gondolhatok én ilyet, mert ez az egész igenis rólam szólt: az én gyönyörűszép lelkemről. Ó. Tényleg? Akkor miért beszél mégis úgy rólam, mint egy darab valamiről, egy tárgyról, amit valaki véletlenül előbb fedezett fel, mint ő?!
Ennyiben hagytam. Nem voltam hajlandó az este folyamán mélyebb beszélgetésbe bonyolódni vele ezek után. Pedig nagyon-nagyon kedvelem, és sokat jelent nekem a barátsága. Mikor józan. De most untam meg. És most lett elegem az összes nyamvadt trófeavadászból is...

Sírni volna kedvem, de nem megy... Pedig annyi baromság miatt sírtam már életemben, ami könnyet sem érdemelt volna. Most viszont úgy érzem, szívesen levenném azt a bizonyos képet a polcról, letörölném róla a port, elmosolyodnék és ejtenék rá egy örömkönnycseppet. Örülök, mert megélhettem. Örülök, mert akkor az lehettem, ami lenni akartam.
Találtam régi dalokat a gépen. Nagyon régieket. Amiket akkor hallgattam. Esőben, ködben, hidegben, télben, hóesésben, nagykabátban, át a Ligeten, útban a Csarnok felé.
És most csak úgy bepakolásztam őket a lejátszóba. És ahogy felcsendültek a dallamok, úgy éreztem, mintha magával ragadott volna valami elcsépelt életérzés... Hirtelen, mintha nem is lennék önmagam, mintha valaki más vezette volna a kezem, úgy éreztem, ceruzát kell ragadnom, és rajzolnom kell. Hirtelen minden régi és új érzelem annyira felerősödött bennem, hogy gond nélkül le tudtam rajzolni azt a képet, ami a lelki szemeim előtt megjelent. Nem remegett a kezem, radírozni is csak keveset kellett. Egyszerűen jött és odamászott a papírra. Nagyon furcsa érzés volt... Pont olyan, mint régen.

Alapjáraton én nem gondolom, hogy az élet értelme szavakkal megfogalmazható dolog lenne. Még csak azt sem gondolom, hogy a látszólag haszontalan életet élő emberek élete értelmetlen lenne. Hiszen nem az én tisztem megállapítani, hogy minek van értelme és minek nincs. Mivel alapjáraton tisztelem mások életét, és tisztelem az életet úgy általában, nem szoktam pálcát törni számomra értelmetlen dolgok vagy életek fölött. A mai élményem azonban eme fenti állítás erőteljes átgondolására késztetett...

Tudni kell ehhez azt az apró tényezőt, hogy édesanyám az egyik bp-i önkormányzat gyermekjóléti osztályán dolgozik, ami ha úgy tetszik gyűjtőhelye a fenti állításból kivételnek számító selejtes életeknek. Igen, neki ez volt az álommeló, de ebbe most nem kívánok mélyebben belemenni...

Szóval mai napon tengernyi szabadidőm lévén úgy gondoltam, meglátogatom kedves édesanyámat a munkahelyén. Mert miért ne. Csupán azt az aprócska tényezőt felejtettem el, hogy a hétfő a zetoroké (értsd: segélyre pályázó, szociálisan, fizikálisan és leginkább agyilag hátrányos helyzetű, nagy általánosságban hiperpigmentált - ha úgy tetszik afromagyar - polgártársak). Benyitván kedves édesanyám irodájába, egy gyermekelhelyezési tárgyalás kellős közepén találtam magam. Mivel általában vállalkozó szellemű és kíváncsi természet vagyok, a kollégák pedig lehetőséget is adtak rá, gondoltam, leülök a sarokba és mintegy megfigyelés céljából végighallgatom ezt a szerelmetes légyottot. Hát mit mondjak, valóban tanulságos volt...

Alapjáraton nem gondolom, hogy az ember élete értelmetlen. Bárhogyan is éli azt. Minden dolognak megvan a miértje; millió tényező befolyásolja, miért jutott oda valaki, ahol éppen van - mondjuk a fekália kellős közepére.
 

Az a szerves képződmény azonban, aki ezen a napon abban az irodában éppen velem szemben foglalt helyet, álláspontom mélységes átgondolására késztetett.
Azt hiszem, ha létezik olyan, hogy emberformájú takony, nos, ez a nőnemű takony tökéletes megtestesítője lehetne ennek a fajnak. Egy jól megtermett PACNI. Egy érzéketlen, tudattalan, vegetáló pacni.
A nő lehetett vagy 28 éves (nagyon maximum), de máris sikerült 3 (a legidősebb olyan 12-13 éves forma) hozzá hasonló pacnit világra pottyantania. S mivel a pacni érzéketlen és tudattalan, nem kérdéses, hogy értelem hiányában csakis magához hasonló, ostoba és haszontalan pacnikat tud csak nevelni. Szándékosan nem azt mondtam, hogy reprodukálni, hiszen ahhoz két egyed kell, és ha a másik egyed még használható, abból még valami tűrhető dolog is kisülhet.
A mellette ülő egyed pedig használható volt. Bár nem sokkal tűnt jobbnak, mint ő, pacni2 azonban rendelkezett valami egészen alapvető emberi tulajdonsággal, ami pacni1-ről nem volt elmondható: mégpedig felelősségtudattal. Adott tehát pacni1 és pacni2 3 apró pacnikezdeménnyel. A segítő pajtások (nevezzük így a kollégákat), legjobb tudásuk birtokában igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy legalább a 3 kicsiny pacninak megadják a lehetőséget, hogy kitörhessenek ebből a takonylétből, amit a szüleik - leginkább az anyapacnijuk - kényszerítenek rájuk.
Míg a tárgyalás folyik, a nőstény pacni csak ül, bambán vigyorog, néz ki a nagy buta sötét fejéből. A kis pacnik látszólag magasról leszarják segítőik ténykedését: röhögcsélnek, matatnak, zajonganak. Papapacni néha-néha rájuk szól, látszik rajta, ő van legjobban belefáradva a pacnilétbe. Nem csoda, hiszen ő már legalább félúton van az emberi lét felé: dolgozik, neveli a kölköket, fizeti a számlákat, igyekszik mindent megtenni azért, hogy jobb legyen. De a nőstény pacni csak ül.
Feszülten figyelem. Próbálok valamiféle érzelmet felfedezni a nagy bamba képén. Semmi. 40 perce folyik a tárgyalás. Ha kérdezik, valamelyik kölyökpacni felel helyette.
- Leszázalékolták?
- Le.
- De mégis milyen betegség miatt százalékolták le?
- Hát aztat én nem tudom. (nagyon halkan, akadozva.)
- De azt csak meg tudja mondani, hogy hol fáj?
- Hát ottan a lábam... az vizesedik.. oszt.. na.
Ennyit hallottam a hangjából 1 óra alatt. Róla szól a tárgyalás. Miatta folyik. El akarják venni tőle a kicsi pacnikat. Nem érdekli. Világra szarta őket, de hogy a későbbiekben mi lesz a sorsuk, az látszólag nem izgatja. Hogy a férjével mi lesz, nem érdekli.
- Mégis mit csinál egész nap? Háztartást vezet?
- Nem.
- Akkor mégis mit csinál álló nap?
- Semmit.

Emberformájú takony. Pacni. Amőba. Nem képes gondolkodni. Nem képes érezni. Csak létezni és szaporodni. Az ilyen egyáltalán miért képes szaporodni?! Világra pottyant némi szerves hulladékot, és kész. Bevégeztetett. Nem törődik vele, hogy mi ennek a következménye. Fel sem fogja, hogy ennek következménye van. Merthogy van, basszameg, mert ha ő nem nevel embert a pacnikból, másoknak kell helyette: embereknek, akiknek már van otthon gyerekük, akit nekik is nevelni kell, csakhogy az ő pacnijai miatt (ráadásul HÁROM pacni! eszem megáll....) a segítőkész embernek kevesebb ideje jut a saját gyerekére (ne adj isten gyerekeIre).
Most itt vitatkozhatnánk arról, hogy persze, aki segítőnek ment, az bevállalta, az tudta, hogy mit vállal, annak ne sírjon a szája, hogy a családjára nem jut ideje. De kérdezem én: a pacni, aki álló nap csak mereszti a valagát otthon, nem neveli a kölyökpacnikat, nem dolgozik, nem főz, nem csinál semmit, az mit vállalt be? A pacni mit csinál? A pacni mit ad fel a pacnilétért cserébe? A pacnilét miért jó? A pacni milyen hasznos dolgot végez egész nap? A PACNI MIÉRT LÉTEZIK EGYÁLTALÁN?! Csinálja a feladatot az embernek, az aktív embernek, aki így is időnként erején és lehetőségein felül igyexik segíteni a pacninak, hogy ő is egyszer ember lehessen. És mi van, ha a pacni nem is akar ember lenni? Mi van, ha a segítő pedig belátja ezt, és el is fogadja, és igazából már nem is akar a pacninak segíteni, hanem valami más, hasznosabb és eredményesebb dolgot szeretne csinálni? De a társadalom nem engedi: mert a társadalom szerint a pacni is érző lény, a pacninak is minden joga megvan a (pacni)élethez, az utódnemzéshez, a pacninak segíteni KELL. Akkor is, ha nincs értelme.
A segítőre meg sokszor rá van erőszakolva, hogy olyannak segítsen, aki valójában nem is igényli. S nem hogy nem igényli: néha még küld egy kis turhát is az arcába, köszönet képpen. És de sok ilyen segítőt ismerek, istenem....

Hogyan legyünk boldogok?

Először is, ami szükséges, mondhatni elengedhetetlen hozzávalója a dolognak, hogy mindenek előtt legyünk nagyon-nagyon szar hangulatban. De olyan istenigazából legyünk a padlón.
Kezdésképpen fetrengjünk még ott egy kicsit; úgy, igen, ott a porban, és sajnáljuk magunkat. Hemperegjünk meg jól a porban, hogy mindenünk mocskos legyen, és lehetőleg jó nagy számban lógjanak rólunk elhullott hajszálaink és a hónapok óta hízó pormacskák.
Ezek után jussunk el arra a következtetésre, hogy ahhoz, hogy valami pozitív előrelépés is történjen mostmár igencsak szorult helyzetünkből, nos hát ahhoz fel kéne ülni.
Tehát, miután kiélveztük kicsit a fetrengés nyújtotta könnyedséget és kiszenvedtük magunkat – sírni is ajánlott hozzá, úgy eredményesebbek leszünk –, szóval felülünk, és képzeletben kinyújtjuk meghosszabítható karunkat a számítógép felé. Hacsak egy égi ujj nem segít nekünk, rövid úton kénytelenek leszünk belátni, hogy bizony nem vagyunk Uri Geller utódai, és bizony ha azt akarjuk, hogy sikerüljön amit elterveztünk, akkor bizony meg kell emelni hatalmas, narancsbőrös, a hónapok óta tartó csoki-csipsz-és fagylaltzabálástól elhízott fenekünket, és oda kell sétálnunk gépünkhöz, hogy elérjük a gombot.
Keressük meg Kanno Yoko Piano Bar című fantasztikumát (vagy bármit, ami számunkra fantasztikus), tekerjük fel a hangerőt, majd zuhanjunk vissza előbbi állapotunkba, a portigrisek közé. Miután felcsendülnek az első dallamok, érezhetjük magunk is, hogy lábunk mondhatni tőlünk függetlenül automatikusan megmozdul, és ritmusra lépkedni kezd. Tap-tatap-tatap. Ebből már tudhatjuk, hogy nemsokára megjön az áhított jókedv. Hogy segítsük érkezését – mint ahogy az orgazmus sem fog teljesen magától jönni –, vegyünk le a polcról egy üveg bort. Hogy ki milyet szeret, azt mindenkinek az ízlésére bízom. Én részemről valami édeset választanék: az teljesen mindegy, hogy fehér vagy vörös, csak jó édes, és lehetőleg minőségi, jó drága bor legyen: még jobb, ha mondjuk azt az üveg bort kedvesünk rakta félre – az a mocsok szemétláda, aki hónapok óta nemhogy nem elégít ki minket, sokszor még egy kedves szót sem dob felénk. Ha tudjuk a borról, hogy kedvesünk kegyetlen haragra gerjed, ha eltűnik, az még jobb: miután ugyanis elfogyott, iránta érzett gyűlöletünk fékeveszett, sírvaröhögős örömérzetbe fog átcsapni. Mert mi okoz nagyobb boldogságot annál, ha fájdalmat – vagy legalábbis bosszúságot – okozunk valaki olyannak, aki állandóan megbánt minket?!
Közben tovább szól a csodálatos muzsika, mi pedig azt vehetjük észre, hogy egyre jobban átjár minket a zene öncélúsága: önmagáért valósága. A zene – akárcsak a bor, ami nemsokára remélhetőleg szintén átjár minket – ugyanis önmagáért van: nem azért, hogy minket szórakoztasson, elkeserítsen, sírásra vagy nevetésre ingereljen. A zene csak van, tőlünk függetlenül: ha mi már nem leszünk, zene – és persze bor – akkor is lesz a világon. Ebből leszűrhetjük, hogy nincs a világon hatalmasabb dolog a zenénél és a bornál. Pláne, ha ez a kettő együtt jár. Még inkább pláne, ha a sikeres duót egy szintén hatalmas találmány, a dohány egészíti ki trióvá.
Miután elvánszorogtunk a legközelebbi dugóhúzóig – tapasztaltabbak minden nyamvadt kis sarokban tartanak egyet – , és megküzdöttünk a dugóval, meg a borosüveggel, ami néha, főleg ha az ember gyengébb az átlagnál, csak nagy nehézségek árán hajlandó felkínálni nekünk tartalmát, folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Célszerű ilyen esetek miatt a borospoharakat a nappaliban, a szekrénysor vitrines részében tárolni. Így nem kell olyan messzire mászni érte. Igénytelenebbeknél persze az is megteszi, ha csak úgy á lá natur a borosüveg száját csókolgatva, kortyonként nyerjük ki annak tartalmát.
Dőljünk hátra, és tegyük magunkévá a bor felét, lehetőleg minél rövidebb idő alatt. Olyan 10 másodperc az ideális. Dőljünk csak végig az ágyon: élvezzük a zenét és az alkoholt, meg a lágy mentolos dohányfüstöt, ami átjár minket! Mmmm… Mindjárt nem is olyan rossz ez a semmi. Mindjárt jobb ez a tökéletlenség. És mindjárt észre is vehetjük, hogy már nem a padlón fekszünk a pormacskák közt, eljutottunk az ágyig!
Mindjárt jobb, ugye? Itt azonban ne álljunk meg, folytassuk a vedelést, a tempóból azonban kicsit visszavehetünk, nehogy túl hamar véget érjen az élvezet. Mert ugye az a szemét mocsok, aki most állítólag dolgozik, aztán meg ki tudja hol van valójában, csak egy üveggel tart elől, a többit mindig eldugja valahová… Ha van otthon valami tömény, kiegészíthetjük a triót azzal is, úgy még hatásosabb lesz az a lórúgás, amit pár másodpercen belül a fejünkben fogunk érezni. Ha ez megvolt, a kezdeti szédelgést legyőzve tápászkodjunk fel szépen, és másszunk el ruhásszekrényünkig. Vegyük elő azokat a ruhadarabokat, szép sorjában! Először azokat, amiket éppen nagyon szeretünk és állandóan hordunk, mert ápolnak és eltakarnak, majd a kb. másfél éve gondosan elrejtett, zsákba rakott minicsodák felé fordítsuk figyelmünket. Gyengébb idegzetű olvasóink most talán a szemük elé kapják a kezüket és mondogatják, hogy „nem, ó nem, azok olyan emlékeket idéznek fel bennünk…” Igen. Igazat kell adjak, a 36-os és a 42-es méret között bizony van különbség, és eme összehasonlítás okozhat kellemetlen perceket. Józanon. Ne féljünk tőle: néhány percen belül már úgyis rettenthetetlenek leszünk. Néhány miniszoknyácska nem állhat utunkba! Vegyük csak szépen elő azokat is. Sőt mi több: ne csak elő vegyük őket, hanem húzzuk is magunkra! Ne féljünk attól, hogy esetleg kipattan a gomb és a világ végére repül, vagy hogy szétszakad a cipzár. Örüljünk inkább annak, hogy az a cicikidobós póló, ami két évvel ez előtt a látványos mélykivágású csali ellenére semmiféle további meglepetéseket nem tartogatott, az most bizony alig bírja el kerek és formás titkainkat… Ne törődjünk az itt-ott kificcenő hájpárnácskákkal! Ez az este nem a zsírról és a cellulitiszről szól, hanem arról, ami mögöttük van. Rólunk. A nőről, aki még rejteget magában meglepetéseket!
Tetszelegjünk bátran, kedvünkre a tükör előtt! Az alkohol megszépíti azokat a vonásainkat, amiket rajtunk kívül sok más ember egyébként is csodásnak talál… Csak mi nem vesszük észre őket. De ez az este most még csak nem is róluk szól! Majd a holnap… Az fog róluk szólni…
De előbb erőt kell gyűjtenünk!
Másszunk vissza az ágyig, feküdjünk bele vissza és vegyünk fel valami szexis pózt. Mintha figyelne minket valaki… Mintha fotózáson lennénk, és a fotós utasítana minket, hogy bűvöljük el a kamerát… Hemperegjünk, mint egy tüzelő nősténymacska! Nevetgéljünk, mosolyogjunk… Úgyse lát senki, de mi képzeljük azt, hogy igenis, sokan néznek! Mégpedig nem undorral, és megvetéssel, mint ahogyan azt az utcán vagy a hivatalban érezzük! Hanem csodálattal, vágyakozva!
Hallgassuk a zongora lágy, mókás, vidám dallamait: érezzük át azt a kis laza blues-t, ami szinte csak nekünk lett kitalálva! Élvezzük ki tökéletlen tökéletességünket! Élvezzük, hogy élünk: még akkor is, ha mostanában éppen csak a semmit éljük meg! Élvezzük néhány percig a Semmit és nevessünk gúnyosan meglepett arcába: győzzük le azt a láthatatlan erőt, ami hónapok óta az ágyhoz szegez és nem enged felállni minket! Hemperegjünk az ágyon, élvezzük börtönünket, amit józanul annyira gyűlölünk! Élvezzük, hogy részegek vagyunk, mert MOST van az, hogy megtehetjük!
Különben holnap minden kezdődik előről. Csak még kapunk hozzá egy kis fejfájást is, grátisz.

Úgy hatvan km-rel és néhány öklendezéssel arrébb megint hánytam. Már 10-zel korábban éreztem, hogy baj lesz, de csak nehézkesen tudtam jelezni neki. Megállt az út szélén, én bementem a fák közé – dehogy mentem, rohantam… –, ő pedig kint maradt a motorral. Jó tíz percig elmaradtam, és amíg hánytam, végig azon flesseltem, nehogy meggondolja magát és lelépjen nélkülem. Akkor ugyanis kicsit cikibe lennék; egy szál, az alkoholtól kegyetlenül büdös kistáskával az országút mentén, se előttem se mögöttem semmi és még csak azt se tudom, hogy délnek vagy északnak kell hazaindulnom…

De nem gondolta meg magát.

- Végeztél is? – kérdezte türelmesen.

Nem szóltam, csak bólintottam.

- És jobban vagy?

Újabb bólintás. Csak álltam ott, és néztem rá bizonytalanul, de nem mertem közelebb lépni. Ahogy kijózanodtam, rám tört a felismerés: talán kicsit hirtelen ötlet volt ez a „vegyük a nyakunkba a világot” – dolog. Talán ő sem gondolta komolyan. Ugyanakkor már eszem ágában sem volt hazamenni.

- Mi a baj? – kérdezte, mert látta, hogy elbizonytalanodtam.

Tétován odaléptem hozzá. A kezembe nyomta a bukósisakot. Halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm.

Kissé értetlenül nézett rám.

- Micsodát?

- Hogy… megvártál.

Hirtelen nem vágta, hogy mi van. Látszott rajta. Először kikerekedett a szeme, aztán röhögni kezdett. Már-már számomra kínosan. Sértődött képet vágtam és leültem az aszfaltra. Miután kiröhögte magát, leguggolt mellém.

- Most komolyan azt hitted, hogy itt foglak hagyni egy szó nélkül?

- Nem – feleltem. – De ez is megfordult a fejemben.

- Végül is – mondta, majd feltápászkodott.

- Most akkor mi lesz? – kérdeztem idegesen. – Hova akarsz vinni?

- Egy szóval nem mondtam, hogy magammal viszlek.

Ezúttal rajtam volt az elképedés sora.

- Miről beszélsz?! Te raktál föl a motorra! Erre még én is emlékszem!

- Igen, mert részegen feküdtél a tér kellős közepén, nekem meg nem volt kedvem végignézni, ahogy a rendőrök elcsépelnek egy tizenéves cirka ötvenöt kilós lányt.

- Ötvennégy…

- Pláne.

Elgondolkodtam. Ebben van igazság.

- Na és utána?! Folytattam. – A városhatárban! Te mondtad, hogy pattanjak már föl!

Megvakargatta az állát.

- Igaz. Azt sem mondtam, hogy nem viszlek sehova… azt mondtam, odaviszlek, ahova akarod, ha fölszállsz végre, és nem tökölsz.

- Na ugye! – mondtam büszkén.

Megvonta a vállát, fölvette a sisakot és fölszállt a Harley-ra.

- A te döntésed volt, kislány. Ha akartál volna, hazamehettél volna. Habár nem voltál olyan állapotban, hogy másképp dönts… De, hogyha akarod, most is hazamehetsz.

- Megvesztél?! – kiáltottam rá. – Mégis hogy?! Homlokegyenest a másik irányban lakom! Laktam… Asszem. Különben is, itt vagyunk a semmi közepén, azt se tudom, merre van az a homlokegyenest másik irány…

Ismét nevetett és megcsóválta a fejét.

- Problémás kis fruska vagy, hallod-e. Egyébként ez itt nem a semmi közepe, hanem… de ezt már megmondtam hatvan km-rel korábban is.

Berúgta a motort aztán rám nézett.

- Nézd kislány. Ha akarod, most szépen átmész az út másik oldalára, és nekiállsz stoppolni, vagy gyalogolsz. Úgy két órán belül talán föl is vesz valaki… Ha meg nem, akkor is fél nap alatt hazaérsz.

Kikerekedett a szemem. Köpni-nyelni nem tudtam.

- Ha viszont bevállalós vagy…

Várt egy fél másodpercet a reakciómra. Gondoltam, hadd legyen meg az öröme.

- Akkor?

- Akkor most azonnal fölveszed azt a kurva bukósisakot, fölpattansz erre a drága motorra, amit nem szidok, és ha Egerbe értünk, nem állsz neki rinyálni, hogy „de én mégis meggondoltam magam”. Világos voltam?

Szórakozottan bólogattam, mint valami bólogatós kutya.

- Aha – nyögtem.

Bizonytalan mozdulatokkal felvettem a sisakot és felültem mögé. Messze nem voltam biztos benne, hogy ott ahova megyünk, jobb lesz, de abban a pillanatban nem érdekeltek a következmények.

- Viszlát Pest… - motyogtam magam elé, miközben fölszálltam mögé. Gázt adott.

„Itt hagylak a picsába! Mindenki mással együtt, aki valaha fontos volt…”