Sírni volna kedvem, de nem megy... Pedig annyi baromság miatt sírtam már életemben, ami könnyet sem érdemelt volna. Most viszont úgy érzem, szívesen levenném azt a bizonyos képet a polcról, letörölném róla a port, elmosolyodnék és ejtenék rá egy örömkönnycseppet. Örülök, mert megélhettem. Örülök, mert akkor az lehettem, ami lenni akartam.
Találtam régi dalokat a gépen. Nagyon régieket. Amiket akkor hallgattam. Esőben, ködben, hidegben, télben, hóesésben, nagykabátban, át a Ligeten, útban a Csarnok felé.
És most csak úgy bepakolásztam őket a lejátszóba. És ahogy felcsendültek a dallamok, úgy éreztem, mintha magával ragadott volna valami elcsépelt életérzés... Hirtelen, mintha nem is lennék önmagam, mintha valaki más vezette volna a kezem, úgy éreztem, ceruzát kell ragadnom, és rajzolnom kell. Hirtelen minden régi és új érzelem annyira felerősödött bennem, hogy gond nélkül le tudtam rajzolni azt a képet, ami a lelki szemeim előtt megjelent. Nem remegett a kezem, radírozni is csak keveset kellett. Egyszerűen jött és odamászott a papírra. Nagyon furcsa érzés volt... Pont olyan, mint régen.
