Azt hiszem, én most nem bánok semmit - vagy legalább is csak nagyon kevés dolgot. De sajnos még mindig nem tudok megszabadulni a "tökéletesség" iránti egyetlen aprócska vágyamtól. Attól a szereptől, hogy "k-o-n-f-l-i-k-t-u-s-e-l-h-á-r-í-t-á-s". Egyszerűen, még mindig nem tudom jól kezelni, ha valaki nem MOND KI valamit, aminek pedig kint a helye. Ha haragszik rám, hát haragudjon, az ő dolga, én meg elviselem, mert TUDOM, hogy tökéletlen vagyok. De az, hogy nem hozzák a tudomásomra azt, ami rólam szól, és igazából tudok is róla, csak nincs kimondva... az bosszant. Az egyetlen dolog, amin még mindig rágódok, hogy miért nem működik köztünk a verbális kommunikáció? Az egész Földön nincs még egy faj, aki olyan fejlett verbális kommunikációval rendelkezne, mint az ember - tudtommal egyetlen másik faj sem használ verbális kommunikációt. Akkor MI, akiknek megvan rá a lehetőségünk, miért nem használjuk? Miért olyan átkozottul nehéz - és tudom, hogy nehéz, mert én is megvívom emiatt a mindennapi kis harcomat a körülöttem élőkkel, pedig én aztán nem vagyok szégyenlős a szavakat illetően. Sőt, kifejezetten örülök, ha találok még egy olyan szabadszájú, szókimondó embert, mint amilyennek magamat is gondolom. Sőt: a metakommunikációval sincsenek gondjaim. Mondhatni "több nyelven is beszélek". És azt hiszem, toleráns is vagyok. És azt hiszem, ezt a legtöbben tudják is rólam.
Akkor miért okoz ez még mindig problémát, srácok!?...
"Talán mert nem vagyunk egyformák?"
LÓFASZT! Ez csak egy közhely! És nem mentség arra, hogy nem értjük meg egymást!
Tököm tele van. Sajnos akármit mondok, vagy akármit írok, mindig oda lyukadok ki, hogy a körülöttem lévő emberekkel foglalkozom a legtöbbet, mert érdekelnek. Az ugyan már nem izgat különösebben, hogy rólam mit gondolnak, de a véleményük, a világról alkotott képük, a nézőpontjaik sajnos igen. Akárhogy tagadom, igenis kíváncsi vagyok rájuk.
Ettől vagyok tökéletlen.
