Pánikszoba

Én próbáltam. Tényleg.
Próbáltam megérteni az embereket körülöttem. A barátokat. Az ellenségeket.
És tudod, tökéletlen vagyok. Átkozottul tökéletlen. De végre élvezem ezt a tökéletlenséget! Érted?! Élvezem, hogy végre nem érdekel, KI, MIT, MIÉRT mond rólam a hátam mögött. Hogy hogy viselkedem, mikor részeg vagyok, és hogy ez kit zavar, vagy ki az, aki megpróbálja ezt kihasználni. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy többé NEM ÉRDEKELNEK teljes mélységükben az emberek. Most, hogy az Alvó elment, mindennél jobban szeretnék Őrá hasonlítani. Most csak az Ő lénye számít, csak Ő érdekel, és azok a kevesek, akik az Ő lényéhez elengedhetetlenül Hozzátartoznak. Most, hogy gyakorlatilag egyedül vagyok a fájdalmammal, mert TÉNYLEG nincs senki, aki mellettem tudna lenni ebben a helyzetben (és ez így is van rendjén), sokkal kevésbé érzem magam egyedül, mint korábban!
Azt hiszem, most megértettem, hogy működik az ember. Láttam, hogy van eleje, közepe, vége. Tudom, hogyan él és hal. Tudom, mi a fontos. Mi számít. És tudom, hogy meg kell tanulnom CSAK erre figyelni. Nem a hibát keresni sem másokban, sem magamban. Senkit nem szabad túlértékelni, sem pedig alulbecsülni. El kell fogadni, hogy az emberek csak emberek, és nap mint nap előfordul, hogy hibáznak. Rosszul csinálnak valamit. De ŐK döntik el, hogy AZT csinálják amit, és ÚGY, ahogy. És erre kell büszkének lenni. Erre a szabadságra, és ennek fényében nem megbánni semmit.