Most érzem csak, hogy mennyire megtört a hiánya.
Kiraktam egy kis képet Róla a konyhaasztalra meg egy gyertyát. Azért oda, mert mindig is a konyha volt az Ő kis "királysága"... Legalább is nekünk mindig ezt az arcát mutatta. Az igazi olasz Mamma, aki süt-főz, sürgölődik a kiscsaládja körül. Aki úgy teljesítette minden kívánságunkat, hogy szinte észre sem vettük. És persze abban a hitben élt, hogy azt sem vesszük majd észre, ha Ő eltűnik. De belül azért talán érezte, hogy nagyon meg leszünk lőve nélküle. És most persze biztos jót mosolyog valahol rajtunk, az esetlenkedésünkön... Én legalább is ebben reménykedem.
Az előbb kimentem a konyhába és leültem Mellé. És csak nézegettem a képet és hirtelen rámtört a zokogás. Rámtört az, hogy hiányzik. És elkezdtem félni, mint egy buta, önző kisgyerek: hogy mi lesz velem nélküle? Mi lesz majd, ha már csak a képekről tudom felidézni az arcát? Mi lesz, ha már a hangjára sem emlékszem? Mert most még itt van, itt cseng élénken a fülemben, de az álmaimból máris eltűnt...
Mielőtt meghalt, az előtte levő napon még eljött hozzám álmomban és mondott pár dolgot. Volt egy eleme az álomnak, amiből arra következtettem, hogy az újjászületést választotta, mint Halál utáni létet... Illetve nem tudom, hogy az Ő választása-e, de azt hiszem, ezt a verziót több dolog is alátámasztja. Többek közt az, ahogy készült: amiket tett, mikor érezte, hogy jön a Kaszás. Kicsinosította magát, rendett rakott, mondhatni szépen lezárta az itteni dolgait, hogy ne vigyen át semmit a következő életbe. Olyan rutinnal tette mindezt, hogy szinte ijesztő: mint aki már legalább ezer éve csinálja ezt. Aztán ott van az a tény, hogy a Halála másnapján kislány született a nem túl távoli rokonságban... Meg aztán én is úgy éreztem, hogy így lesz. És szeretnék is ebben hinni. Annál is inkább, mivel akárhogy hívom, már nem jön beszélgetni velem az álmaimban. Pedig nagyon sokszor gondolok rá. De nem jön. Talán ezért... Ja, és most jut eszembe az is, amit a nevem jelent: újjászületett. Talán mert én is az vagyok... Talán mindketten régóta csináljuk már ezt. Boszorkák vagyunk mindketten, ezt párszor mondták is ránk. De Ő igazán az.
Bevallom őszintén, meg vagyok ijedve. Én ugyanis az a fajta emberke vagyok, akinek nincsen Jelene: folyton a Múltról beszélek, a Múlton kesergek vagy kacagok, a Múltban élek. A Múltam most még sokkal több; a Jelen tőlem idegen. De minden egyes alkalommal, mikor elveszítek egy számomra kedves embert, és Vele együtt a hozzá fűződő emlékek is fakulni kezdenek, meghal a Múltam egy darabja. Márpedig, ha nincs Jelenem, és fogy a Múltam, igencsak gondban vagyok asszem...
Az utóbbi időben a családtagok és a barátok sokkal gyorsabban hullanak mellőlem, mint ahogy jönnének az újak. Kezdek rádöbbenni, hogy az úgymond családtagjaim (nem csak vérszerinti rokonok) száma bizony véges, az úgynevezett barátaimat pedig túlértékelem. Jön egy ember, aki szól két kedves szót hozzám, néhányszor együtt sörözünk, esetleg táncolunk - és én máris azt képzelem, hogy a barátom. Bár lehet, hogy csak a barátságról alkotott képünk más. Én barátomnak nevezem, ő is annak hív, de lehet, hogy az ő szótárában a barátság más jelentéssel bír, mint nálam. Ez nem az ő hibája és nem is az enyém. Egyszerűen csak "más" nyelvet beszélünk, mást tanítottak nekünk. És én ezt kénytelen vagyok elfogadni...
De azt nem tudom elfogadni, hogy az emberek nem őszinték. Kicsit sem. Még magukkal szemben sem. Álszentek viszont annál inkább... Csak azt nem értem, mire jó az nekik - és köztük néha nekem is - , ha valami olyasmit akarnak magukra erőltetni, ami nekik nem jó, amit ők nem akarnak, és amit tulajdonképp a másik nem is vár el tőlük? Mert így aztán persze jön a szenvedés, a ráeszmélés, hogy "én ezt nagyon nem akarom", és az érzés, hogy "annyira de annyira idegesít a másik a hülyeségével és különben is miért kell nekem most ezt hallgatnom/csinálnom, mikor megvan a magam baja is"... Hát milyen kapcsolat az, ami a kölcsönös meg-nem-értésen alapul? Miért olyan nehéz odaállni valaki elé és azt mondani neki, hogy "te figyelj öreg, én nem akarom ezt meg ezt csinálni, úgyhogy oldd meg nélkülem", vagy hogy "most nem akarok veled lenni, mert szívod a vérem". Meg sem kell indokolni, sőt, még csak bocsánatot sem kell kérni, hisz nincs miért. Teljesen tiszta a dolog. És így a barátság, meg a kölcsönös tisztelet is sokkal inkább megmarad, mint az álszenteskedéssel, vagy a hazug jócselekedetekkel, amikre előbb-utóbb úgyis fény derül és csak veszekedés lesz a vége.
Én EZT nem akarom. Nem akarok több konfliktust. Nem akarok elveszíteni több embert. Így nem. "Ha menni akarsz, hát menj innen és mondd"; nem tartóztatlak, nem erőltetem rád magam: de nem akarom azt érezni, hogy egy ostoba kommunikációs problémán múlnak a kapcsolataim. Ahhoz túl rövid ez az élet.
Lélekben még mindig a konyhában ülök, Vele, és csak a testem ír a szobában blogot.
Nagyon-nagyon nehéz volt fölállni Mellőle. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Csak néztem a képét, a tizenix éve elkapott mosolyt, ami azóta nem rezzen, és próbáltam bele Életet képzelni. Azt hiszem, sokkal többet jelentett Ő nekem, mint hittem.
