Pánikszoba

Mostanában nem járok túl gyakran ide. Pedig kellene. Jót tenne. Kismillió gondolatom volt az utóbbi időben, ami a lustaságom miatt elveszett az éterben.
De most okkal vagyok itt. Kétségbe vagyok esve ugyanis.
Csalódtam Emberben. Tudom sokadszor mondom ezt, de most úgy igazán... Sikerült kitépnie magát a szívemből. Haragszom rá borzasztóan. De a legfájdalmasabb az egészben, hogy mégsem tudom neki csak így simán azt mondani, hogy takarodj. Ránézek és nem érzem azt, hogy undorodom tőle. Nem érzem azt se, hogy szeretem. Nem érzek semmit. Csak vagyunk és kész.
Múlt hét vasárnap óta van ez. Elmentünk szórakozni. Sokat ittunk persze, de tapasztalatból mondom: vannak olyan dolgok, amikre nem mentség a pia sem. Merthogy én is ittam! Mégis képben voltam végig. És nem értem. Fel nem tudom fogni, hogy volt képes eltűnni. Buli után együtt mentünk le a metrómegállóba, majd ő azzal a mozdulattal felszállt a másik irányba a többiekkel... Én pedig elindultam haza. Egyedül persze. Vártam volna, hogy eszébe jut, hogy észre veszi, hogy nem vagyok ott és majd hív, ha mást nem elkér valakitől egy telefont és dob egy sms-t, vagy valami... De nem. Én hívogattam, hogy mi van már... De nem vette fel. Aztán szépen fogtam magam, és halálos nyugalommal összepakoltam a cuccait egy bőröndbe, és az ajtó elé tettem. De nem vette a lapot. Döbbenet volt az arcán, mikor meglátta, de nem vette komolyan. Szokás szerint.
Váltig állítja, hogy sajnálja, hogy sokat ivott, hogy egy kanapén ébredt, hogy ő ártatlan és nem akart bántani, hogy nem tudja, hogyan történhetett, de nem csinált semmi rosszat...
Nem érdekel. Már nem. Nem vagyok rá kíváncsi. Vannak dolgok, amikre nincs elfogadható magyarázat. Ez is egy ilyen dolog. Fel nem foghatom, hogy volt képes otthagyni egy metróállomáson egyedül, és még csak nem is aggódott értem. Nem fér a fejembe, de nagyon fáj. Nőként alázott porig abban a pillanatban, hogy fölszállt a metróra, és azóta is tipor, pusztán azzal, hogy nem érti. Nem érti meg, hogy mit művel velem. Nem látja.
Tönkremegyek ebbe testileg-lelkileg. Nincs erőm magammal foglalkozni, mert folyton miatta idegeskedem. Belefáradtam ebbe. De mit csináljak? Hogyan kell tovább lépni? Vagy hogy lehet megváltoztatni egy ilyen embert? Hogy lehet belőle társat faragni? Lehet egyáltalán?