Az elmúlt néhány napom kissé fárasztó és stresszes volt. Tegnap 13 óráztam (eredetileg 10 lett volna, de a drága főnököm az utolsó pillanatban szólt, hogy maradni kéne leltározni, úgyhogy este 10 után kerültem ágyba), ma pedig reggel 7-re mentem. 2-kor meg el is jöttem (3ig kellett volna maradni), mert rosszul lettem. Állítólag egyik pillanatról a másikra kifutott a vér az arcomból és megrogyott a térdem. Azt hiszem, ilyen lehet az ájulás közeli állapot... Szóval pillanatnyilag azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, fiú vagyok-e vagy lány. Csak azt látom, hogy a körülöttem lévőkkel valami nem oké. Ma voltam kint a szüleimnél. Mikor hazamentem, azt kellett látnom, hogy anyukám sír, a Papa meg a Mama ruháit rakja zsákokba. Mivel úgymond "épp jókor" érkeztem, meg tudtam menteni 3 táskáját meg 2 papucsát. Egyébként nagyon igényes cuccai voltak mindigis. A legfontosabb viszont, hogy enyém lett az a bizonyos Receptfüzet.
Nem így akartam megkapni. Nem ilyen korán. De ezt hozta az élet, és én most éreztem úgy, hogy mindenáron el akarom hozni. Tovább akarok vinni valamit Belőle. Ma kezdtem el felfogni, hogy már nincs. Ma éreztem először, hogy már nem hallom olyan tisztán a hangját a fejemben... Ma ütött meg először úgy igazán a hiánya. Hogy felhívnám, de nem lehet; hogy beszélnék vele, de már nem tud válaszolni. Egyébként mindig szoktam beszélni hozzá. Érdekes, most már nem érzem magam olyan idiótának. Most már sokkal folyékonyabban tudom mondani Neki a dolgokat.
Mert egyébként egy csomó minden jutott most eszembe, miközben csináltam a dolgomat. Látszólag teljesen összefüggéstelen dolgok, amiket meg kéne osztanom valakivel, hogy letisztuljanak. Pontokba szedtem őket. Íme.
- Ma láttam egy Mikulásnak öltözött fazont a Határ úton. Miközben néztem, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most osztogat valamit, vagy kéreget, vagy eladni próbál. A Határ úton ugyanis semmi sem lehetetlen... De valahogy nagyon illúzióromboló egy kufárkodó télapó.
- Este a kötelező karácsonyi Tescózás után a gyorsforgalmin mentünk hazafelé anyuékkal, én pedig jobb oldalt a házakat néztem, és először arra gondoltam, milyen szar lehet annak, akinek itt van a háza/lakása/otthona, a nem kicsit zajos sztráda mellett. Vajon tud aludni? Milyen lehet a levegő amit beszív, mekkora a por stb. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olyan magától értetődő volt, hogy az embereknek van házuk. Amikor rajzoltam, akkor is természetesnek vettem, hogy aki megszületik, az a saját különbejáratú házikójában fog lakni, és eszembe se jutott, hogy egyes emberek (és gyerekek) nem családi házban, hanem panellakásban, putriban - esetleg a híd alatt... - laknak... Ráadásul sok embernek egész életében nincs is saját lakása, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. Elgondolkoztam, hogy vajon én - a jelenlegi helyzetet figyelembe véve - mikor fogok eljutni/eljutok-e egyáltalán oda, hogy saját családi házam legyen, nagy kerttel, sufnival, kutyával, garázzsal, stb.?...
- Az utóbbi időben (valójában elég régóta) lépten-nyomon a 39-es számba botlok. Vajon miért?
- A munkahelyemen szinte minden nap megfordul egy rakás celeb. Ma is voltak páran: valami genetikusivadék, egy szülész-nőgyógyász, egy hírbemondó néni, az egyik kereskedelmi TV vezérigazgatója meg egy operetténekesnő. És persze az elmaradhatatlan bűvésznéni... Én viszont egyet sem ismertem fel közülük. Mindig a kolléganőm súgta oda, hogy ki kicsoda. Meg folyton kérdezgette, hogy "tudod, ki ez? tudod, ki volt ez?" Én pedig magamban arra gondoltam, hogy "persze. egy hülye." Merthogy ezek rigolyásak mind. Onnan lehet megismerni őket, hogy sose jó nekik az, ami van. Nekik mindig több kell. Mert nekik az jár... Pff.. Nem is megyek ebbe bele. Miért járna nekik több? Én speciel még csak fel sem ismerem őket. Hiszen nem tesznek semmi olyat, ami különösebben kihatna rám.
Azt hiszem, ha lenne olyan tárgy az egyetemen, hogy "Celeb-tan", biztos megbuknék... Talán ha egyszer elvégzem ezt a szart és tévés leszek, vagy rádiós, csinálok egy "Átlagos vagyok ments ki innen" című műsort.
- Utaztam hazafelé a metrón. Egyszercsak azt vettem észre, hogy egy pasas velem szemben nagyon magyaráz - hangokat nem hallottam a fülestől - , meg a kezeivel mutogat, gesztikulál. Mivel először csak a szemem sarkából láttam mindezt, azt hittem, nekem akar mondani valamit. Aztán rájöttem, hogy vele szemben ül egy másik tag, és azzal kommunikálnak. Süketnémák voltak ugyanis. Érdeklődve figyeltem őket és arra gondoltam, milyen jó nekik, mert nem akadály, ha nem ülnek egymás mellett, akkor is tudnak beszélgetni, nem kell, hogy hallják egymást. Mondjuk ha valaki beáll eléjük, az ciki... Aztán az jutott eszembe, hogy vajon milyen nyelven beszélhetnek? Én ugyanis nem tudok szájról olvasni. Viszont identitáspolitikát tanulok, és a múltkor az volt a téma, hogy a nyelvnek mekkora szerepe van az identitáskeresésben: például, ha valaki elkerül egy idegen országba, ahol más nyelvet beszélnek, és ő abból nem ért egy kukkot se, meg őt se értik meg, akkor mennyire elidegenedik, mennyire kirekesztődik a társadalomból... Valahol a süket-némák is ilyenek, hiszen nem sokan értik meg a jelnyelvet. Viszont a jelnyelvet is meg kell nekik tanulni, aminek az alapja szintén valamilyen nyelv, tehát először a nyelvet kell elsajátítani a kommunikációhoz. De azt vajon hogyan sajátítja el egy születésétől fogva süket gyerek?... Szerintem - nem tudom, csak tippelek - a jelnyelv nemzetközileg azonos, viszont amikor ezek az emberek tátogják a szavakat - merthogy tátognak - , akkor milyen nyelven tátoghatnak? Vajon Ők is meg tudnak tanulni "idegen nyelven tátogni"?
- Egyre biztosabb vagyok benne, hogy létezik lélek, ami életben - vagyis mozgásban - tartja fizikai valónkat. Kb. egy órával ezelőtt ücsörögtem az ágyon, és a Mamától "megörökölt" dolgaimat nézegettem. Előkerült az egyik táska, belőle egy félig-meddig használt papírzsepi. Nem bírtam megállni, hogy ne szagolgassam meg: az illatát kerestem rajta. Tudtam hogy használt, és arra gondoltam, biztos rajta van a DNS-e, meg ha a táskában vannak hajszálak, akkor azokban is. Szóval, kicsit morbid módon fogalmazva, volt valami fizikai dolog a táskában, ami konkrétan megmaradt belőle. De ha az anyagi dolgok ilyen sokáig megmaradnak, mondhatni "elállnak", akkor mégis mi az a plusz, ami ahhoz kell, hogy ezek az apró részecskék egy nagy egészet alkotva működni tudjanak? Mert ha ugye meghal az illető, akkor hiába van ott a molekulák összessége, mégsem tud működni. Miért? Akkor mi is a halál? Mi az, ami még kell ahhoz, hogy a "gépet" működésbe hozza? MI az, ami nélkül nem működhet élet?
Azt hiszem, most inkább lefekszem... Úgy érzem, kicsit sok volt a mai nap...
Jóccakát.
