Azt hiszem kicsit peches vagyok. Csupa irritáló embert sikerült kifognom magam körül mostanában. Kezdve a cukorfalat kamuszőkepicsa főnökömmel, aki megjátssza a kis butuskát, meg a tisztelt üzletvezető asszony, aki szembe kedves, le is szop verbálisan, a hátam mögött meg már majdnem ki is rúgatott. Nem értem az embereket. Ha én nem lennék ott, az összes hibámmal együtt, akkor ő nem mehetett volna el 3 hétre nyaralni vagy telelni a palijával. Akkor igazán nem értem, hogy miért kell alám tenni. Miért kell valótlan dolgokat terjeszteni rólam a hátam mögött. Mindenkinek elmondani, hogy én mekkora suttyó vagyok és milyen haszontalan, mint munkaerő... De kérem szépen, ha én ennyire hátráltatom az üzletet, akkor miért nem lehet ezt a szemembe is belemondani? Hogy anyukám, nem ez a munkakör való neked, húzzá' el egy irodába. Béna vagy. Gyenge.
De nem. Ehelyett belevihog a másik arcába, még "kariajit" is vesz neki, de a háta mögött már hegyezi a piszkavasat amit a seggébe készül földugni.
És ha mindez még nem lenne elég, kifogtam a világ legidiótább sógorát meg sógornőjét. Nem tuodm, ez talán a sors keze? Öcsém, pont ugyanúgy jártam velük, mint anyám az anyósával, meg a sógorával és annak kedves barátnéjával. Utálom, amikor valaki tapintatlan, bunkó, figyelmetlen, nagyszájú. De legfőképp azt utálom, amikor valaki fennhangon henceg, közben meg legbelül kurvára savanyú neki a szőlő. És hogy ezt senki észre ne vegye, átgázol másokon.
Utálom azt hallgatni egy társaságban, mikor én is ott vagyok, mint nő, még ha nem is vagyok igazi bombanő, hogy "az én feleségem micsoda istennő" meg hogy "én megfogtam vele az isten lábát". Kérem. Akinek tényleg jó, annak szükségtelen hangoztatnia a sikerét, mert anélkül is látszik rajta a béke, a nyugalom, az elégedettség. Azt még megértem, hogy a férfiaknál presztízskérdés, hogy kinek van jobb kocsija, jobb TV-je, jobb telefonja, jobb csizmája. De ÉN, mint nő, nem vagyok árucikk. Lehet, hogy az ő "kedves" neje élvezi ezt a szerepkört, mert illik hozzá, de én rohadtul nem bírom elviselni. Nem vagyok erre kíváncsi. És tudod, mit utálok még? A töketlen pasit, aki nem képes ilyenkor kiállni mellettem. Nem képes azt mondani, hogy "igen, öcsém? ha ennyire boldog vagy vele, akkor legyen csak a tiéd. Jól illik hozzád. Megnyerted. Viheted."
Nem kell, nem akarom, hogy azt hangoztassa, hogy ő mennyivel jobban járt velem, mert az úgy hiteltelen. De vágynék rá, hogy legyen annyira intelligens, hogy ilyen higgadtan oda tudjon vágni valamit, amitől a másik köpni-nyelni nem tud, és amitől én is kicsit úgy érzem, hogy jobb nő vagyok mint a másik. Nem azért, mert agyba-főbe dícsérnek. Hanem éppen azért, mert engem dícsérni sem kell, anélkül is megállom a helyem.
Nem értem magam. Én mindig olyanokra "pazarlom" az időmet, akik észre sem vesznek. Mindig azokkal vagyok kedves, akiket nem is érdekel, hogy a világon vagyok. Mindig olyanokért teszem ki a lelkem, akik nem bírják megbecsülni. Vagy nem is akarják.
