Fáj.
Fáj, hogy nem hagynak békén, pedig én már igazán megbékéltem magammal. Elfogadtam magam olyannak, amilyen most vagyok. Nem küzdök ellene, már nem sírok, amikor tükörbe nézek. És igazán, próbálok nem úgy kimenni az utcára, hogy a földet nézem közben, már nem félek mások tekintetétől, próbálok nem megelőlegezni nekik semmilyen gondolatot magammal kapcsolatban... Próbálom kikapcsolni az agyam, és nem úgy sétálgatni az utcán, hogy közben azt képzelem, mindenki engem néz undorodva... Próbálok beilleszkedni az emberek közé, csinálni a napi dolgaimat, és igyekszem nem engedni, hogy a külső megjelenésem befolyásoljon a feladataim teljesítésében. Hiszen nem torz vagyok, meg nem vagyok fogyatékos sem, csak egy kicsit kövér. Duci. Dagi. Molett. Mittudomén... Túlsúlyos. De nem túlsúlyosabb, mint a társadalom 80%-ka.
Úgy érzem, a humorom is elég jó ahhoz, meg elég intelligens is vagyok, hogy a hiányosságaimat ezekkel pótolni tudjam. Nem lefele görbítem az ajkam, hanem mosolygok. Tényleg. Őszintén. Szívből. Igyekszem elfogadtatni magam másokkal, úgy, ahogy vagyok. Ne akarjanak mást tőlem, mert bár egyszer voltam nagyon sovány, és nagyon gyönyörű, de most ilyen vagyok. Most ez vagyok. Tessék ezt elfogadni. Akinek meg nem tetszik, az nézegesse csak nyugodtan azokat, akik az ő ízlésének felelnek meg. Ha neki nem tetszik a dundi, vagy a vörös, sebaj, nézegesse a barnákat, meg a szőkéket, meg a vékonyakat. Jól is néznénk ki, ha mindenkinek ugyanolyan lenne az ízlése. Egyenízlés. Egyenlélek.
De hogy pont a saját apám oltson be ezekkel a dolgokkal... bocs, de ezt már tényleg nem vagyok képes elviselni. Persze, hogy ideges leszek ettől. Persze, hogy sírok. Ő meg csak mondja, mondja... Nem hagy békén, közben meg azt szajkozza, hogy ő csak nekem akar jót, mert túlsúly és a cukorbetegség, meg a rák... MIÉRT?!
Én igazán nem kértem, hogy mondja. Én igazán nem kértem, hogy ellásson jótanácsokkal. Nem is szeretném, ha ezt tenné, mégis ezt teszi. Aztán ha látja, hogy már nem nevetgélek, hogy elhallgatok és folyik a könny a szememből, akkor meg értetlenkedni kezd, hogy de hát ő csak jót akart, meg a fogamat is igazán megcsináltathatnám... És a fogam hogy jön ide?! Igen apu, légy szíves taposs belém még egy kicsit, úgy érzem, nem volt még elég... "De hát én szeretlek te kis hülye, én csak azért mondom ezt, hogy neked jobb legyen, hogy ne kelljen majd 10 év múlva emiatt szenvedned..." Ó. Szóval 10 év múlva szenvedés lesz az életem? Köszi szépen, hogy ezt megosztottad velem, bár én nem akartam erről tudni, és nem akartam ennek tudatában élni az életemet. Igen apu, ha nem mondod, akkor is felfogom, már rájöttem, hogy egy olyan családban, aminek szinte minden tagja túlsúlyos, és ahol EGY bizonyos betegség elég gyakran előfordul, ott bizony igen nagy az esélye, már csak genetikailag is, hogy én is erre a sorsra jussak. De nem akarom ennek tudatában élni az életemet, mert lehet, hogy mielőtt idejutnék, mondjuk halálra iszom magam. Vagy eszem. Vagy halálra röhögöm. Vagy a fejemre esik egy virácserép, vagy elüt a hajnali metró, nem? AKKOR MIÉRT?!
Miért nem hagy békén?! Utána meg összeveszünk, hogy nekem kisebbségi komplexusaim vannak, és nem hagyom, hogy ő segítsen. "Vedd le a nyakad a véres késemről!" Nem?... Én nem akarom, hogy ő segítsen! Egyáltalán, senki ne segítsen, nincs szükségem segítségre... Legalább is eddig nem volt. "Beszélj róla, attól jobb lesz" de NEM akarok beszélni róla! Már annyit beszéltem, és mégse lett jobb! Nem fogyok le tőle. Nem lesz jobb a közérzetem. Én igazán nem értem... Miért hozza föl a témát, mikor tudja, hogy legutóbb, mikor őszintén elmondtam a bajaimat anyámnak, annak is veszekedés lett a vége. Elmondtam, hogy engem zavar, hogy úgy érzem, ő 42 évesen jobb nő, mint én 21 évesen, és hogy szerintem ez igazságtalan; és hogy fáj, hogy csak magára figyel, én pedig úgy érzem, én is csak egy "mérce" vagyok neki, hogy nálam is jobbnak kell lenni. Elmondtam neki őszintén. Erre apám jött be kiabálni velem, hogy én azonnal fejezzem be anyám sértegetését, és döntsem el, hogy elfogadom magam, vagy vért izzadva kínzom magam és lefogyok, és kozmetikushoz járok, meg körmöshöz, meg fodrászhoz... És én döntöttem. Elfogadtam magam. Ezt mi a halál rojtos f@száért nem lehet elfogadni?! Szeretem őt, szeretem anyámat, szeretem a családomat... De ne csináljunk már versenytársat egymásból! És most őt hirtelen miért zavarja, hogy a kicsi lánya túlsúlyos? Nem tud velem villogni a munkásai előtt? Gazdag apához nem illik a slampos leány? Vagy mi a tököm?! Mindig is gyűlöltem a konvenciókat, sosem akartam mások elvárásainak megfelelni! Mikor a pink volt a divat, én feketében jártam. Mikor a fekete lett a divat, vörös lettem. Most meg már nem is érdekel, mi a divat, az érdekel, hogy nekem mi áll jól, és hogy miben érzem jól magam! Ha nekem az elnyűtt csíkos pulcsim a kedvencem, és a hátam közepére nem kívánnék egy idétlen szabású gucci kabátot, akkor miért akarják mégis rám adni?! Mint óvódában, a kék vastag harisnya, meg a piros szandál... Gyűlöltem, de én voltam a kisebb.. Csak le kellett fogni, és már rajtam is volt. De felnőttem, az ég szerelmére! Külön élek - nem véletlenül! És nem véletlenül élek úgy, ahogy... Szeretném, ha békén hagynának egy kicsit. Én tényleg nem kérek sokat tőlük - ezt még ráadásul ők is belátják és ki is mondták... Akkor MIÉRT?! Miért nem lehet békén hagyni? Presztizsgyerek kell? Ott van szerencsétlen hugom, aki már azt se tudja, mivel hívja fel magára a szülei figyelmét! Szerencsétlen kínjában már playboy nyuszinak képzeli magát, 13 évesen... Ez mi ha nem egy jelzés az anyjának?! "Hé, te idióta, figyelj már rám!" Az anyja kabátját meg csizmáját hordja, kilövette a fülét, festi a haját. "Figyelj már rám, én szeretlek téged, szeretném, ha te is szeretnél engem, ezért igyekszem rád hasonlítani!" Ő az egyetlen, aki nem sért meg, pedig sértő hangon beszél a testemről. Hasonlítja magát hozzám, és büszke, hogy valahol túlnőtt rajtam, ez az élet rendje. Én elhervadok, ő virágzik helyettem. Na de hogy engem tekintett példaképnek... Engem, az elcseszett életemmel. Ez már súlyos, MIÉRT nem figyeltek RÁ inkább, ahelyett, hogy velem foglalkoztok?!
Nyilván én is elcsesztem sok mindent. És igen, boldogabb voltam, mikor soványabb voltam - hozzáteszem, akkor meg az volt a bajuk. De úgy éreztem, sokkal több a lehetőség előttem, pusztán azért, mert szép vagyok. Most nem vagyok szép. Most átlagos vagyok. Vagy talán csúnya. Nem érdekel az sem. Egy a lényeg: talán pajzsmirigyalulműködés miatt híztam meg, talán csak a kevés mozgás miatt, TÖK MINDEGY. Nyilván van lelki háttere is ennek az egésznek! Talán azért történt minden így, mert hoztam egy súlyos döntést, ami ezzel a következménnyel járt. És hidd el, hónapokig rágódtam rajta, hogy jól tettem-e, hogy feladtam magamból egy darabot, pusztán azért, hogy egy számomra kedves személyt támogassak. Aki ráadásul nem is mindig képes értékelni ezt az áldozatot. De így döntöttem. Ez az ÉN döntésem. Nem másé, a magamé. Nem befolyásolt senki, önállóan, szabad akaratomból cselekedtem, végre először az életben. Ez volt az első lépésem az önállóság felé. És igenis, bátran megléptem, és most már eljutottam oda, hogy vállalom és elfogadom a következményeit, és megpróbálom ebből a helyzetből a számomra legjobbat kihozni. MIÉRT nem lehet tiszteletben tartani, hogy felnőttem?
