Ami tényleg megtörtént...
- Helló bébi. Mondta urad, hogy lent leszel.
- Szia drága. Látom jól informált vagy. Én 10 perce beszéltem vele, de nem említette, hogy te is lent leszel...
- A véletlenek összjátéka. És, mi újság?
- Semmi különös. Lakásfelújítást tervezünk. Illetve leginkább nekem vannak terveim.
- Hohhóó, akinek jól megy...
- Hát azt így azért nem mondanám. Csak a fejemben tervezgetek. Nincs rá pénz. És te? Mizujs? Hogyhogy lent vagy?
- Csak a szokásos.
- 1 sör?
- Az.
- És? Nem kell holnap dolgozni?
- De... De kurvára nincs kedvem.
- Na? Hogyhogy? Pedig te pont nem vagy az a típus. Ez most ilyen átmenet?
- Nem tudom. Egyre jobban utálom. Folyton agyalni kell, hogy mit, merre, hogy... Lefáraszt agyilag.
- Na, az nem jó... És mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. Lehet, hogy szabira kéne menni.
- Szabira?
- Talán. Nem tudom. Menekülök, az a helyzet.
- Meg tudlak érteni. Talán én is csak menekülök ezzel a lakásfelújítással.
- Te?? Ugyan hova? Nektek legalább van mit felújítani...
- Nem úgy van ám az... Meg hát aztán elgondolkozik az ember...
- Eszem azt a kis szived. És min gondolkodik?
- Hát, itt vagyok 21 évesen...
(Nevet) - Na menj a f...
(Nevet) - Most miért? Megsértettelek? Nem, most komolyan...
(...)
- Tetszik a bugyid.
- Igen?
- Ja. Olyan kis csíkos.
(Elgondolkodik) - Tényleg?...
- Ja. Kék... sárga asszem.
(meglepődve) - Hát, attól tartok stimmel... De csak a bugyi tetszik?...
- Persze, hogy nem. Tudod te azt nagyon jól...
(Bólogat, majd iszik egy korty sört.) - Hát éppen ez az... Hagyjuk itt abba?...
- Hagyjuk. Szerintem is...
És így folytatódott a mese némiképp pityókás agyamban:
- Lehet, hogy én is menekülök. Ezzel a lakásfelújítással.
- Ugyan már! A felújítás az jó. Legalább van mit felújítani.
- Á, nem is az... Csak hát itt vagyok 21 évesen, és minden vágyam egy mosogatógép.
(nevet) - És az miért baj?
- Nem is az, hogy baj... Csak hát az én koromban a lányok minden héten más buliba járnak, és a félretett pénzüket mobilra, csizmára, kabátra, legrosszabb esetben tankönyvre költik. Nem pedig azon agyalnak, hogy hogy lehetne könnyebbé tenni a házimunkát...
- Mondjuk ebben valami. De miért menekülsz, ezt nem értem.
- Hát mert... Nem tudom. Már úgy megszoktam, hogy félévente költözünk. Gusztustalan mód már kezdem azt gondolni, hogy csak ez tart minket össze.
- Mármint?
- Mindig, mikor gáz van, költözünk. Ilyenkor nem a vitáinkra, hanem a költözésre figyelünk, és legalább kicsit tűzszünet van.
- Ennyire azért nem szar a helyzet?...
- Hát, ha nem is ennyire, de azért... nem a régi ez már. De minek magyarázkodjak? Úgyis tudod te ezt.
- Hát sosem akartam mondani, mert nem akartam rosszindulatúnak látszani, de azért meglátszik rajtatok.
- Igen? Nagyon?
- Hát... Mikor ott vagyunk, akkor is néha elég durva veszekedéseket szoktatok lenyomni... Múltkor is csak néztünk XYkával.
(mosolyog) - Hát ja. De legalább van miből okulnotok. (vállveregetés, fejcsóválás, mosoly) Milyen fura, hogy pont Neked öntöm ki a lelkem...
(megsímogatja a vállát) - Sose bánd babám.
- Azt nem mondtam, hogy bánom... De gondolom, nálatok nincs ilyen.
(kacag) - Hát nincs. De néha azt kívánom, bár lenne.
- Na! Mert?
(összeráncolja a szemöldökét) - Háát... fura most erről így beszélni... De ez sem a régi már. Unalmas. Pont, mint a munka. Mindig ugyanabba megyek dolgozni, és ugyanabba megyek haza. Nagyon monoton.
- De egy idő után kell az a megszokás, nem?
- Ááá... sose jó az.
- Nem úgy értem, hanem... Egy idő után már nem a bizonytalan élvezetre vágyik az ember, hanem a biztonságos otthonra. Vagy nem?
- Én is ezt szeretném hinni... De valami nem hagy nyugodni. Nem tudom megszokni. És nem is akarom...
(mosoly) - Egy cipőben járunk...
(kaján mosoly) - Na meséélj...
(kéreti magát) - Háát... Na jó, nem bánom, de gyere közelebb kicsit... úgy. Nyáron volt egy kis félrelépésem.
(felcsillan a szeme) - Na mi a szösz?!
- Á, nem volt komoly... Csak azt éreztem, hogy kell valami, amitől kicsit felforr a vérem. Olyan gyúgykufirc féle... De végül nem lett belőle kufirc.
- Nem engedte a lelkiismereted, mi?
(kacag) - Óóó, a lelkiismeretem a közelben sem volt akkor... (persze hazudik...) Inkább a célzóvíz volt sok. Elaludtunk. Mindketten.
(kacag) - És, mi volt utána?
- Hát mókás volt pont amellett a srác mellett ébredni, akitől a legkevésbé akartam bármit is.
- Akkor nem bántad meg?
- Nem de...
- De?...
- De nem mondom, hogy más körülmények közt megbántam volna.
(kis csend)
- Gondolom érted, miről beszélek?
- Hogy ne érteném. (közelebb hajol) Akkor mikor nem fogod megbánni?
(mosoly) - Lassítsunk. Ezt most vegyem komolyan?
- Neeem, dehogy... Vagyis hát... Ismersz már. Tudod, hogy nem erőltetek semmit.
- Itt nem az erőltetésről van szó. Hanem, hogy mi lenne, ha...
Következő alkalommal.
- Helyzet?
- Ugyanaz, mint múltkor.
- Nem változott?
- Nem. Ha arra gondolsz, még minidg ugyanúgy vélekedem a gyúgykufircról.
(nevet) - Gyógykufirc! Ez jó... Gondolom ezt a csajokkal találtátok ki?
- Valahogy úgy. Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Tényleg izginek találsz?
- Hülye.
- Nem, most komolyan. Csak szeretném tudni.
- Aki nem érdekel, annak nem szoktam félreérthető jeleket adni.
- Akkor jó. Csak mert gondolkodtam ám.
- Na igen? És min?
- Elég annyi, hogy igen?
(...)
- Elég ennyi válasznak?
(mosolyog) - Több is, mint elég. De azon gondolkodtál már, hogy mi lesz ezután?
- Nem. Nem is akarok rajta gondolkodni. Miért, te igen?
- Á, nem az, hogy akarnék, csak hát... akaratlanul is eszembe jutott valami.
- Micsoda?
- Hát, hogy most ez olyan jó így... Most még nem tettünk semmit, ami visszafordíthatatlan lenne. Most még elgondolkodhatunk azon, hogy a tetteink milyen következményekkel járnak.
- Hű, ez elég komolyan hangzik.
- Nem is az, csak.. gondolj bele. Ez így most olyan jó, hogy... nem tud erről senki. Csak te, meg én. A mi kis titkos találkánk. Izgalmas, szertartásos... Kihívás lesz ezek után rámosolyogni a barátnődre, és úgy beszélgetni vele, mintha nem történt volna semmi.
- Hát embereddel azért nem könnyű. Mégiscsak jó barátom...
- Hát épp ez az. Ha ez kiderül, mindketten értékes embereket veszíthetünk. Talán egymást is. Mert lehet, hogy úgy már nem lesz az igazi... Ez is monotonná válik...
- És mi van, ha nem?
- Ennek is megvan a lehetősége... De ne szaladjunk még előre. Játsszuk le az én verziómat.
(mosolyog, puszi) - Olyan kis tündéri vagy, amikor ilyen komoly vagy... Na játsszuk.
- Szóval... Ez a vonzalom nekem megmutatta, hogy talán nem jó irányba haladok. Talán nem kéne elköteleznem magam olyannak, aki mellett ennyit ábrándozok Valaki másról. De mi van, ha ez köztünk csak így működhet? Meddig tartható ez így anélkül, hogy bármelyikünk sérülne?
- Pff.. passz. Nem tudom. Ezért jó kikötni az elején a szabályokat.
- Igen, ebben igazad van, és ez jó is így. De mi van, ha valamelyikünk rádöbben, hogy nem akar tovább kettős életet élni? Mi van, ha egyikünk rájön, hogy többé nem akar névtelen kufirc lenni?
- Édes, de nem lennél névtelen kufirc... Vagy te annak gondoltál engem?
- Épp ez az, hogy nem. Sőt... Te voltál az első, aki ki tudtál mozdítani a monotóniámból. Tudod, hogy nekem ember az első... és igazán még sosem csaltam meg senkivel. És tudod... már egészen elhatároztam magam ennek a megszokásnak... Aztán jöttél te, és olyan könnyedén kimozdítottál belőle.
- Ennek örülök.
- De nem tudom, vajon meddig működik ez így.
- Jaj ne, már kezdődik a problémázás...
- Nem problémázok, sőt... Neked is jót akarok ezzel.
- Nekem? De én pontosan tudom, hogy mit akarok. Téged, per pillanat.
- Én is. És benne is vagyok, csak... szeretném tisztázni a helyzetet. Ha várni kell, úgy izgalmasabb, nem?
- Igen persze, de szerintem nem kéne ennyit agyalni ezen. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten tudjuk, mit akarunk, nem? Ki is mondtuk már párszor.
- Igen. Épp ezért akarom tudni, hogy.. ha esetleg egyszer kiderül, és elveszítenéd XY-t emiatt, nem bánnád meg?
- Talán. És mi van, ha nem? Ezt így most nem tudom eldönteni, de nem is akarok olyannal foglalkozni, ami még nem is történt meg.
- Jogos. Csak kíváncsi voltam.
- És te? Megbánnád?
- Nem hiszem.
- Még az is lehet, hogy mi ketten nagyszerű párost alkotnánk.
- Lehet. Egy darabig biztos.
