Az érdeklődésre való tekintettel itt az újabb iromány.
„Feel it running off, so strong and clear...”
Amikor leszállt a buszról és átsétált a másik járathoz, még nem gondolt semmire. Ijesztően sötét üresség uralta elméjét. Nihil.
„An age is over fast and dissapears...”
Monoton hang búgta fülébe az idegen szavakat, amiket nem igazán értett akkor még. De a szavak mögött rejtőző sejtelmes dallam valahogy mégis egészen furcsa hangulatba ejtette.
„Help him if you can, his hour will come soon... Push away his fear, he’ll see elysium...”
A busz fél perccel korábban húzott el és nem kellett sietnie, hogy elérje a következőt.
Lassú, megszokott mozdulattal gyújtotta meg a cigarettát. Ám ezúttal, ebben a lassú, beidegződött mozdulatban megbújt egy kis mesterkéltség is. Ezt ő maga is érezte, de hogy miért éppen így cselekedett, nem tudta és nem is érdekelte.
Mélyre szívta a füstöt, pár pillanatig benntartotta. Aztán hátravetette a fejét és üveges tekintettel, tökéletes karikákat kezdett eregetni a levegőbe.
„It’s time.”
Ebben a pillanatban egy megsárgult levél végleg megadta magát az ősznek és leszakadt a buszmegálló fölé hajló faágról.
„It’s time.”
A levél lassan, méltóságteljesen úszott a levegőben míg végül földet ért és nem mozdult többé.
„It’s time.”
Hátborzongatóan csengett ez a két szó: itt az idő. Ezt még ő is értette, bár nem a saját nyelvén énekelte a hang. Itt az idő... Összerezzent.
Eszeveszett sebességgel kezdtek zakatolni agyában a gondolatok.
-Itt az idő cselekedni. Itt az idő küzdeni, itt az idő győzni, vagy elbukni, itt az idő elmúlni... Itt az idő elmúlni, meghalni,... megsárgulni, lehullani a faágról, lassan, méltóságteljesen földet érni és nem mozdulni többé...-
A tehetetlenség szomorúsága ült ki az arcára. Lemondó tekintettel nézett a messzi-távolba.
-Vége?
Ennyi volt?
Ezt kéne tennem?
Van még épp elég levél azon a fán... Azok is lehullanak egyszer. Ez talán egy jel volt? Az én levelem ideje lejárt? Én hullottam le a fáról?-
