Az abortuszt ellenzők (és mélységesen elítélők) népes tábora szerint azért (is) bűn a magzat elhajtása, mert szerintük a lélek már a fogantatás pillanatában a testbe (szövetekbe) költözik. Ennél fogva, a még csak éppen osztódásnak indult vagy frissen beágyazódott "sejtkupacot" máris "emberi" tulajdonságokkal (tudattal, jogokkal, saját akarattal, érzelmekkel stb.) ruházzák fel. Mivel az embriót (ekkor még inkább csak magzatot) már az első pillanattól emberi lényként kezelik, annak elvételét gyilkosságnak, ez élet kioltásának (elvételének) tekintik. S mint tudjuk, a legtöbb kultúrában és társadalomban embert ölni, "életet elvenni' bűn.
Az alábbiakban megpróbálom félretenni a személyes véleményemet és érzéseimet a témával kapcsolatban, de hogy mégis őszintének tűnjön az elmélkedésem, két dolgot még az elején ki kell kötnöm, mielőtt mélyebben belevágnék:
1. Szerintem a várandósság egy állapot, pontosabban egy testi változás, ami csak és kizárólag a nő testében megy végbe, a nő testét és lelkét veszi igénybe (az anya a saját húsát és vérét adja utódáért, a saját szöveteiből "építi fel" a gyermeket), éppen ezért én személy szerint úgy gondolom, hogy kizárólag a nő joga eldönteni, hogy kívánja vállalni ezt a tortúrát vagy sem (és itt most nem térek ki a különleges esetekre, amikor a nő erőszak áldozata lesz, esetleg ragadozó módon "ellopja" valaki spermáját, stb., mert ez most nem tárgya az elmélkedésnek). Emellett azt is gondolom, hogy a már megszületett, élni és küzdeni próbáló egyén (anya) érdekei fölé helyezni a még világra sem jött - az anya tápláló teste nélkül létezni sem képes, kimutatható agytevékenységgel (egyáltalán aggyal) nem is rendelkező - magzat érdekeit, s ezzel tönkretenni a már élő és küzdő ember életét, legalább akkora bűn, mint embert ölni.
2. Ha én megtudnám, hogy terhes vagyok, az első gondolatom az lenne, hogy semmiképp sem akarom elvetetni a méhembe költözött kis lényt, akire már az első pillanattól gyermekemként tekintenék, történjen a fogantatás bármilyen körülmények között (teszem azt nem vagyok biztos benne, hogy ki az apja). Ez alól csak két kivételt tudok elképzelni: 1: ha bizonyítható, hogy a gyermek súlyosan beteg, fogyatékos lesz. Ebben az esetben biztosan nem akarnám én felnevelni, ehhez ugyanis nem érzem elég erősnek magam, annak pedig nem látom értelmét, hogy születése után egy intézetbe dugjam. 2: ha akaratom ellenére (pl. erőszak áldozataként) esnék teherbe. Ez esetben, ha a magzat egészséges lenne, akkor lehet, hogy elgondolkodnék rajta, hogy megtartom, esetleg születése után örökbe adom, ha nem érzem képesnek magam a felnevelésére a fogantatásának körülményei miatt.
Persze ebben a kérdésben eléggé elfogult vagyok, hiszen én a betegségem miatt eleve hátránnyal indulok, az átlaghoz képest kevesebb esélyem van természetes úton megfoganni, mint másoknak.
De ettől még egyáltalán nem ítélem el azt, aki könnyedén teherbe esik és mégsem akarja megtartani a babáját.
Amiről ez a poszt szólna:
Amennyiben elfogadjuk az abortuszt hevesen ellenzők (pl. krisnások, mélyen hívő keresztények stb.) nézetét - történetesen, hogy a lélek már a fogantatás pillanatában a testbe költözik, és ezáltal a még végtagokkal, szívvel, aggyal sem rendelkező sejtkupacot emberként kezeljük - , akkor szerintem kötelességünk tiszteletben tartani a még meg nem született egyén összes jogát: a szólás szabadságától kezdve a szabad helyváltoztáts jogán keresztül az egészséghez való jogig mindet, beleértve az élethez való jogát is.
Hogy ez utóbbi miért olyan fontos? Mert ha jogom van az életemhez, akkor szerény véleményem szerint jogom van azt is mondani, hogy köszönöm szépen, de én nem szeretnék élni.
Vajon megkérdezett-e valaha is bárki egy még meg nem született gyermeket (embriót, magzatot, petesejtet, spermát), hogy ő akar-e egyáltalán élni? Végiggondolta-e már valaki, hogy nem csak az abortusz önzőség, hanem az is, ha egy gyereket az ő akarata ellenére tartanak meg és kényszerítenek megszületni?
Mondják, hogy nem a szülők döntik el, mikor szülessen a gyermek, hanem a gyermek választja a szülőket és akkor születik, amikor érzi, hogy születnie kell; amikor meg akar születni. Én ebben nem hiszek. Én azt hiszem, hogy egy gyermek két ember egyesülésének eredménye, és a sorsa (személyisége, tulajdonságai, életútja) attól függenek, hogy ez a két ember milyen céllal egyesült, pontosabban egyesült ÉS hozta őt létre. Mert teszem azt, mi van akkor, ha egy gyermek "rossz" célból fogant meg, és ő megérezte, ezt a rossz (vagy hibás) célt, majd akarata ellenére, egy (vagy két) másik ember döntésének kényszerére kellett megszületnie? Az a gyermek milyen gondolatokkal, milyen személyiséggel, milyen állapotban fog felnőni? Milyen hatások érhetik őt már az anyaméhben, ha teszem azt érzi, hallja az éppen fejlődő kis agyában az anyja gondolatait? Mi van, ha ezek a gondolatok rosszak, és ő megérzi ezt? Vajon milyen defektusokkal fog felnőni ez a gyermek, mi lesz belőle, ha nagy lesz?
Hány, de hány "beteg", lelkileg sérült gyermeket látni manapság! Hányszor, de hányszor látni vagy hallani olyat, hogy szép, okos, testileg egészséges gyerekek kényszeresen pusztítják, rombolják magukat testileg és lelkileg egyaránt, hova tovább egyenesen az öngyilkossági kísérletig is elmennek: kvázi utólag próbálják "abortálni" magukat. Elgondolkodott-e már bárki is azon, hogy a szülőknek, akik bár normálisnak tűnnek, mégis mennyi közük lehet mindehhez? Mert önzőségből, csak a saját érdekeiket szem előtt tartva döntötték el, hogy a gyereknek meg kell születni, ha akarja, ha nem! Utánajárt bárki is, micsoda terhet cipelhetnek az ilyen gyerekek? Akik mondjuk nem azért születtek a világra, hogy a világ több legyen velük, általuk; akikkel a szüleik nem a világnak akartak adni valami többet, hanem egyszerűen egy teherhordó serpát (ahogy egy fiatal "anya" ismerősöm is fogalmazott), kis házi rabszolgát akartak maguknak, aki segít cipelni nekik a saját elcseszett, nyomorult és szánalmas életük súlyát - amit előzőleg jó eséllyel a saját szüleik hasonló, akaratlan és tudattalan indíttatással csesztek el nekik.
"Anyám bűnét én cipelem, az enyémet majd a lányom fogja." És így tovább, generációról generációra örökítjük át az ostoba hibákat.
Ha engem annó megkérdeztek volna, talán azt feleltem volna, hogy "köszönöm szépen, de én nem akarok megszületni". Ezzel a céllal, ezzel a szereppel legalábbis biztosan nem. Mert én most nem tudom, ki vagyok én valójában és kit vagyok hivatott eljátszani. De hogy nem a saját szerepemet, az is biztos.
Anyám szeretné, ha az elvesztett bátyám vagy nővérem (igazi elsőszülöttje) "újjászületése" lennék, ezért is adta nekem ezt a nevet. Egyúttal azt is szeretné, ha nem (csak) a gyereke, hanem a testvére, a barátja is lennék.
Továbbá szeretett volna apámból is egy darabot általam.
Meg is kapta mindet, mert ha beledöglök is, minden erőmmel azon vagyok, hogy ezeknek a szerepeknek megfeleljek és anyámat boldoggá, büszkévé, elégedetté tegyem.
De hol vagyok én ebben a történetben? Hol az én boldogságom?
És mit fogok így én átadni majd az én gyerekemnek - ha lesz egyáltalán, és ez a betegség nem épp arra hívja fel a figyelmemet, hogy én vagyok a fal, ahol meg kell állni: én vagyok a pont, ahol ki kell mondani és el kell fogadni, hogy ennyi hibát már egyszerűen nem szabad továbbadni és egy másik, hasonlóan ártatlan és tehetetlen emberi lény életét tönkretenni.
De ha nem lehet utódom, akkor mi célja / mi értelme lehet még az életemnek?
Talán ha ezt a kérdést sikerül egyszer megválaszolnom, akkor leszek boldog, akkor tudok majd továbblépni, az anyám által akaratlanul rámrótt terheket ledobni és a szorongásból felgyógyulni.
