0 óra 4 perc. Újszülött szerda. Jobb kezemben egy pohár rozé, bal kezem alatt klaviatúra billentyűi csattognak.
Iszom. Az élet százegyedszerre is bebizonyítja, a pofámba dörgöli, hogy a dolgok nem változnak. Akármilyen kitartóan hiszünk is benne.
Néha-néha összegörnyedek a fájdalomtól, ami a gyomortájamról kiindulva görcsbe rántja az egész testemet. Az összes izmom megfeszül. A lapockám alatt már össze is csomósodott egy köteg. Nő, mint a rák, nyomást gyakorolva a csontra és a környező szövetekre. Az inak mentén kúszik egyre feljebb, míg az agyamig ér. A tarkómtól a homlokomon s a halántékomon át egészen a jobb fülcimpám hegyéig féloldalas migrént okoz.
Szemeimet bántja a fény. Vékony csíkká húztam őket, mégsem tudok annyira hunyorogni, hogy ne okozzon fájdalmat a monitor visító fehérsége. S mégis itt vagyok.
Hús-vér roncs, egy két lábon járó emberi rom. De nem egy szeméthalmaz, ami születése pillanatától romlásra volt ítélve. Hanem mint valaha büszkén és délcegen álló várkastély romjai. Megcsúfolása hajdani önmagamnak. Erőtlen, gyenge és gyáva vagyok.
Ahogy ezeket a sorokat írom, úgy érzem, láthatatlan kimérám (vagy démonom) ismét feljebb mászik kicsivel a hátamon. A lapockám alatt gyökerezik, onnan kiindulva hosszú karjával egész az agyamig nyúlik, karmos ujjaival az amygdalámat bizsergeti.
Ó igen, a jó öreg félelemközpont. A sötétség mélye.
Nem, még nem rettegek. Még nem gyújtottam meg egy újabb kanócot a vérrel borított, szétbombázott harcmezőn. A csatatéren, amit a tudatomnak hívok.
Valahonnan az emlékeim legmélyéről, gyerekkoromból felbukkan egy sárga szempár. Egy mesehős tekintete. Egy feloldozásra váró antagonistáé, aki csak arra vágyik, hogy megszabadítsák szerepétől. A bukásra ítélt karakterétől, amit nem ő kért.
Talán megszületni sem akart, de attól kezdve, hogy valaki papírra vetette, létezni kényszerült.
Vajon van-e ennél szörnyűbb bűn? Ha valakit akarata ellenére életre kényszerítünk?
Villámként hasít belém a fájdalom. Ismét. A fejem szét akar hasadni, akár egy kőszobor.
Tudat. Hasad. Tudathasadás. Hatás. Minél jobban gondolkozom rajta, annál jobban kínoz. Ösztönösen a kezeim közé szorítom, mintha két különvált darabot akarnék ismét összenyomni. Mintha ragasztó híján puszta kezeimmel tartanám egyben meghasadt tudatom darabjait.
Ez talán az őrület határa. Az elmebaj kapuja. Ismerős átjáró; oly sokszor haladtam már keresztül rajta. Szinte már nem is félek tőle, annyira ismerős.
A helyzet az, hogy pontosan tudom, mi fog történni. S most először életemben eljutottam oda, hogy nem az ijeszt meg, ami rám vár, és ami menetrendszerűen be fog következni.
Hanem maga a menetrend-szerűség. A kiszámíthatóság. S az érzés, hogy nem tudom megtörni a rutint. Nem tudok kiszakadni a körforgásból.
