Megcsaltál.
Így utólag belegondolva örülök, hogy nem vittél magaddal, de azért az fáj, hogy becsaptál.
Úgy kezdődött, hogy jöttél a semmiből és randevúra hívtál.
Csak ültem ott a megszokott módon, a szürke kis asztalomnál, rutinszerű munkámat végezve - szokványos kis életem már oly jól megszokott romjai fölé görnyedve - , amikor megéreztem a szagodat. Nem volt különösebben büdös vagy finom, de mégis összetéveszthetetlenül tudatta velem, hogy ott vagy. Megrémültem. Nyeltem egy nagyot, s a következő pillanatban akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. A dobbanással együtt megvonaglottam én is, és zavartan az asztal sarkába markoltam, mintha ki akarnék tépni belőle egy darabot. Nyeltem még egyet, majd levegőt próbáltam venni, de éreztem, hogy az éltető oxigén nem jut elég mélyre a tüdőmbe, és akárhogy próbálkozom - már az erek is kidagadtak a nyakamon - , nem tehetek semmit: Te már réges rég körbefontad a nyakam hosszúkás, gallyszerű fekete ujjaiddal és úgy szorítottad, hogy kósza kis lehelet sem juthatott át rajta, nemhogy éltető lélegzetvétel.
Megint megvonaglottam. Éreztem, hogy a karjaim zsibbadni kezdenek, a lábam elnehezül, s mintha a mellkasomra is fájdalmas súly nehezedne. Éreztem, ahogy a kezed egyre lejjebb csúszik a nyakamról a mellemre, majd a szívemre... Összerándultam. Azonnal tudtam, hogy elkaptál, és már kár is bármit tenni, nem menekülhetek. Lidércmarkod szorítása szívemen végleg elvette a józan eszemet. Éreztem, nem: tudtam, hogy kifacsarod belőlem az életet.
Azonnal felugrottam az asztaltól. A kollégáim furcsán néztek rám, én pedig esendőn és zavartan, félrehajtott fejjel csak annyit tudtam kinyögni: "haza kell mennem... nem tudok itt maradni tovább... ki kell mennem... bocsánat..." S már rohantam is le az udvarrra, hátha akkor magam mögött tudhatlak téged: karmos kezed odáig talán nem ér el.
De elért. A szökőkút hűs permetében is megtalált forró szorításod. Mint valami megszállott szerelmes, aki nem ismer kegyelmet, úgy csimpaszkodtál testem minden egyes porcikájába.
Bár a szökőkút és a az épületeket szegélyező aprócska park kerekfejű fái általában önmagugban is megnyugtató hatással vannak rám, ezúttal mintha leégett tarlóra tévedtem volna. Félig-meddig öntudatlanul bukdácsoltam a macskaköves úton, egész testem verejtékben ázott s zihálva próbáltam levegőhöz jutni. Egy pillanatra már magam is elhittem, hogy megmenekültem előled. Ebben a pillanatban dobbant harmadszor a szívem s a kezemben tartott mobiltelefon hangos koppanással hullott a földre, háromfelé törve.
Elcsukló hangon apró szitkot morzsoltam el, miközben önkívületi állapotban lehajoltam a darabokért és összeraktam a telefont, majd bekapcsoltam és kétségbeesetten hívtam Embert.
- Mi a baj? - hangzott a kérdés a vonal túlsó felén.
- Segíts... rajtam... jaj! Meghalok! Meg fogok halni! Istenem!
- Nyugodj már meg... Hogy segítsek rajtad? Mit szeretnél? Mi a baj?
Talán a túl sok kérdés volt a baj, és az, hogy egyetlen válaszom se volt; talán az, hogy eddigre már ismét a nyakamon éreztem a karmaidat: egyetlen szó nélkül csuktam össze a telefont. Éreztem, hogy végleg elfogy a levegőm és megszédülök. Kínomban leguggoltam és számolni kezdtem. Egy... Kettő... Három... Négy...
Talán ha kilencig jutottam, amikor negyedszerre is megdobbant a szívem. Úgy ugrottam föl, mintha rugókkal löktek volna, és megszállottan rohanni kezdtem a bejárat felé, mintha csak egy megveszett tigris elől futottam volna. Feltéptem az ajtót: ekkor már nem törődtem vele, hogy mit gondolnak akik látnak, csak rohantam fölfelé a lépcsőházban a második emeletig. Ott aztán, mint valami búvóhelyre, bevettem magam a női mosdóba. Bevágtam magam mögött az ajtót, s úgy támaszkodtam neki, mintha attól tartanék, hogy faltörő kossal fogod rámtörni.
Tudhattam volna, hogy Neked nics szükséged ilyen földi eszközökre ahhoz, hogy bejuss valahová, ahova be akarsz jutni. Talán az ajtó alatti résen, talán a kulcslyukon át jutottál be: már nem tudom, de nincs is jelentősége.
Akkor, ott, az volt a végső, legvégzetesebb pillanata a randevúnknak. Akkor, ott, abban a pillanatban, a női mosdó diszkrét bűzében meg voltam győződve róla, hogy ez földi életem utolsó pillanata. Biztos voltam benne, hogy nincs menekvés: megragadod a csuklóm s minden heves tiltakozásom, rúgkapálózásom ellenére magadhoz szorítod s testedbe olvasztod a testemet, úgy cipelsz át magaddal a másvilágra, ahol Te vagy az Úr. Egy szempillantásnyi időre át is futott az agyamon, hogy ez az a pillanat, ami örökre berögzül: ezentúl ez a szörnyű érzés lesz az, amit a túlvilágon az idők végezetéig érezni fogok. Nem volt hát mit tenni: behunytam a szemem, s csendben számolva vártam a halált.
Egy... kettő.... három... négy...
Így számoltam csendben, várva Reád. Talán harminckilencig jutottam, mire újra ki mertem nyitni a szemem. Légzésem már nem volt szapora, szívverésem is normalizálódni látszott. Zavartan pislogtam körbe, s elengedtem az ajtót, melynek kilincsét az előző néhány másodpercben olyan görcsösen szorongattam, hogy az ujjaim is belefehéredtek. Nyeltem egyet - ezúttal már nem volt gombóc a torkomban - , majd vakmerő bátorsággal kinyitottam a mosdó ajtaját és kilestem a folyosóra. Egy teremtett lélek nem volt jelen.
Egy pillanatra még visszahúzódtam a mosdóba, megigazgattam a sminkem, a hajam s letörölgettem az elfolyt szemfestékből arcomra rajzolódott fekete könnypatakocskákat, alaposan kifújtam magam - mintha csak a maratoni távot futottam volna le - , úgy léptem ki végül a kihalt folyosóra. Mire visszaértem a helyemre, a kockairodába, s lehuppantam szürke kis székemre, már nyoma sem volt arcomon annak, hogy néhány perccel korábban pettingeltem egyet a Halállal. A kollégáim kissé félszegen kérdezgették:
- Jól vagy? Minden rendben?
- Persze. Nem történt semmi, csak... pánikba estem kicsit.
- De hát mitől? Sok a munka? Otthoni gondok?
- Nem tudom, ez csak... csak úgy jött. De már vége. Jól vagyok.
- Biztos? Nem mennél inkább haza...?
- Nem, köszönöm... Megleszek...
5 órával később, mikor tényleg hazaindultam, keserédes szájízzel gondoltam vissza a kis kalandunkra.
Randevúra hívtál. Eljöttél, megtáncoltattál.... De végül mégsem vittél magaddal.
Megcsaltál - s a túlélő kurta-furcsa bűntudatával hagytál magamra.
