Pánikszoba

Fura dolgokat hoz ki az emberből a gyász. Nyilván mindenki másképp éli meg... Ezzel tisztában vagyok.

Viszont most nagyon meglepődtem magamon. De jó értelemben. Engem ugyanis arra késztetett a saját fájdalmam, hogy feladjam kényelmes, kanapéba és borospohárba tespedt életemet, és pörögni kezdjek megint. Múlt szombat óta - bár még nem egészen hivatalosan - dolgozom ugyanis. Egy budai bevásárlóközpont francia pékségében szórakoztatom a vásárlóközönséget szerencsétlenkedésemmel és széles vigyorommal (ez utóbbit még nem árt gyakorolni...). De azért egész jól megy. Napi 8-12 órában dolgozom/fogok dolgozni, hetente kb. 3 napot. Ez attól függ, hogy fér éppen bele az órarendembe.
Eleinte féltem tőle, mert korábban ezzel már voltak gondok az előző munkahelyemen, és rendszerint hiszti lett a vége... De ez most valahogy más. Nagyon féltem az elején, hogy hogy fogom bírni ezt az irdatlan tempót és ezt a sok időt egy helyben eltölteni, de egyenlőre kellemeset csalódtam. Pörgés van, nem igazán tudok megállni és a perceket számolgatni a munkaidő végéig. Kettőt fordulok és máris dél van (7-re járok dolgozni). Csak az utolsó 2-3 óra nyögve-nyelős, mert akkor már kevés az ember. És az a vicces, hogy 3 óra alvás után sem vagyok fáradt, csak az ágyból kimászni nehéz... Amikor csinálom, akkor már jó, mert egyszerűen nem tudok, nincs időm másra gondolni. Néha-néha eszembe jut Ő, és a többiek, akik otthon vannak, de egy percig nem érzem azt, hogy szenvednék. Sokkal inkább félek most már attól, hogy elrontok valamit, és ezzel hátráltatom az új kollégáimat, akik pedig annyira kedvesek és segítőkészek... No meg persze türelmesek velem. Valahogy átértékelődött az életem az elmúlt pár napban. Más dolgok kerültek előtérbe, hála ennek a lehetőségnek. Úgy érzem, végre visszakaptam egy kicsit a régi önmagamból... Kezdem végre érezni, hogy merre szeretnék haladni. Azt nem mondhatnám, hogy máris megtaláltam az egyensúlyt, de az biztos, hogy ezzel most jobb a lelkemnek egy kicsit...

Azt hiszem, a kókuszos sütemény receptjén kívül utójára még valamit adtál nekem, mielőtt elmentél.
Példaképet.

Most jöttem rá, hogy állatira zavar a horkolás. Még az is, ha mondjuk az éjszakai buszon mögöttem horpaszt valaki. Pedig azt nem is kell órákon keresztül hallgatnom. De akkor is zavar. Kivéve az Ő horkolása... Mit nem adnék most, ha hallhatnám horkolni még egyszer, újra... De Ő - az Alvó - már nem jön vissza. És ezt szép lassan el kell fogadnom...

Volt egy férfi az életemben. Valaha nagyon szerettem. Bár eleinte féltem tőle, és inkább volt riasztó számomra, mint rokonszenves, de szépen lassan végül csak megszerettem...
Akartam, hogy ő legyen az Első. És ő is lett. Bár szerintem a mai napig úgy gondolja, hogy csupán egy trófea voltam a számára... Azt hiszem meg sem fordul a fejében, hogy ez fordítva is igaz egy kicsit...
A mai napig szeretem ezt a férfit - mint embert, valahol, mélyen a szívemben... Van egy hely, ami csak az övé, és nem igazán tudja átvenni senki sem. Vagyis Embernek végül sikerült átvennie ezt a helyet, de  időnként a semmiből még mindig fel-felbukkan Ő is.
Ma is volt alkalmam kicsit találkozni vele. Bölcsészcsávó (nagyon jó barát) elhívott iszogatni, aminek végül Kupola lett a vége, de annyira nem is bánom. Nem maradtam le semmiről, bár nem is lett részem sok élményben.
Viszont rájöttem valamire.
Ott van ez a férfi, akit valaha nagyon szerttem. És kedvelek még most is. Mint barátot. Nagyon jó barátot. És szeretném, ha - legalább egy kicsit - ő is így tekintene rám. De ő észre sem vesz. Szokás szerint. Változtam sokat, ez tény, bár a mi barátságunk (állítólag) már évek óta tart. Szóval igazán "illene" észrevennie... És ott voltam, és látott is. És én csak néztem, és mosolyogtam. Mosolyogtam legbelül, mert annyira önmagát adta...
Ott voltam én, és ő táncolt, egy rakás fiatal kiscsaj társaságában - akik mellékesen nagyon bájosak, de egyetlen szép magyar mondatot is alig bírtak kinyögni. De nem figyelt rám. Mint ahogy általában sohasem. "Mert én a báty menyasszonya vagyok" és egyéb ostoba megjegyzések...
Vége lett a bulinak, és vártam, hogy lesz valami. Nem ittam sokat, nem volt bulihangulatom. Nem akartam kifejezetten menni sehova, és azt se akartam, hogy hazajöjjön velem, és megetethessem és nálunk aludjon. De azért jól esett volna, ha eszébe jut, hogy én is a világon vagyok...
Kérdeztem, mi a terv. Hogy megyünk-e valaholva partizni tovább, vagy csak követjük a "kislányokat". A válasz az volt, hogy hátha lesz valami, és hogy nehogy bajuk essen - merthogy nem pestiek - , inkább velük megy. Menj csak, mondom, és elindulok a másik irányba, de érzem, hogy a szívem fáj valahol. Nagyon mélyen.

És elment, és ott hagyott engem egy rakás "sehonnai" kispicsa kedvéért. És hagyjon, mert igazán nem baj: ha neki ez jó, ha ettől érzi jól magát, én nem tartóztatom. Menjen.
De jól esett volna, ha értem aggódik így, és nem a rakás "sehonnai" kispicsáért, akik valahol "mélyen" le se szarták, csak mentek a többi "ember" után. És ott voltam én, a lelkem mélyén egy kicsit leforrázva, 5 év barátság után, ballagtam egyedül, "haza".

Jól esett volna, ha nem olyanokért aggódsz, akik észre sem vesznek! Ha mondjuk eszedbe jut, hogy bizony én is nőből vagyok, bár változtam - öregedtem - sokat, és már nem olyan "szeretnivaló" a testem számodra, mint régen - mondjuk Ember miatt - , de attól még aggódsz értem is... Ha eszedbe jut, hogy engem rajtad kívül senki nem kísér haza, mert Ember nincs mindig ott... Ha eszedbe jut, hogy barátok vagyunk.

Vesztettél. Mert mindig olyan emberek - nők - miatt töröd a fejed, akik csak mosolyognak rajtad, és táncolnak veled, mert miért ne, de igazán sosem vesznek komolyan. Vesztettél, mert sokéves barátságok mennek el melletted így. Vesztettél. Vesztettél?
Talán megdugsz egyet - vagy kettőt - közülük, és akkor kielégülsz. És attól jobban érzed magad holnap - mert olyan fajta vagy - , de kihez jössz majd haza? Ki eteti az éhes szádat?

Vesztettél. Szerintem sokat vesztettél...

De tudod, mit? Vesztettem én is. Mert ilyeneken töröm a fejem, miattad: ahelyett, hogy olyanokra figyelnék, akik észrevesznek és örülnek, amiért én is a világon vagyok.

Most érzem csak, hogy mennyire megtört a hiánya.
Kiraktam egy kis képet Róla a konyhaasztalra meg egy gyertyát. Azért oda, mert mindig is a konyha volt az Ő kis "királysága"... Legalább is nekünk mindig ezt az arcát mutatta. Az igazi olasz Mamma, aki süt-főz, sürgölődik a kiscsaládja körül. Aki úgy teljesítette minden kívánságunkat, hogy szinte észre sem vettük. És persze abban a hitben élt, hogy azt sem vesszük majd észre, ha Ő eltűnik. De belül azért talán érezte, hogy nagyon meg leszünk lőve nélküle. És most persze biztos jót mosolyog valahol rajtunk, az esetlenkedésünkön... Én legalább is ebben reménykedem.
Az előbb kimentem a konyhába és leültem Mellé. És csak nézegettem a képet és hirtelen rámtört a zokogás. Rámtört az, hogy hiányzik. És elkezdtem félni, mint egy buta, önző kisgyerek: hogy mi lesz velem nélküle? Mi lesz majd, ha már csak a képekről tudom felidézni az arcát? Mi lesz, ha már a hangjára sem emlékszem? Mert most még itt van, itt cseng élénken a fülemben, de az álmaimból máris eltűnt...
Mielőtt meghalt, az előtte levő napon még eljött hozzám álmomban és mondott pár dolgot. Volt egy eleme az álomnak, amiből arra következtettem, hogy az újjászületést választotta, mint Halál utáni létet... Illetve nem tudom, hogy az Ő választása-e, de azt hiszem, ezt a verziót több dolog is alátámasztja. Többek közt az, ahogy készült: amiket tett, mikor érezte, hogy jön a Kaszás. Kicsinosította magát, rendett rakott, mondhatni szépen lezárta az itteni dolgait, hogy ne vigyen át semmit a következő életbe. Olyan rutinnal tette mindezt, hogy szinte ijesztő: mint aki már legalább ezer éve csinálja ezt. Aztán ott van az a tény, hogy a Halála másnapján kislány született a nem túl távoli rokonságban... Meg aztán én is úgy éreztem, hogy így lesz. És szeretnék is ebben hinni. Annál is inkább, mivel akárhogy hívom, már nem jön beszélgetni velem az álmaimban. Pedig nagyon sokszor gondolok rá. De nem jön. Talán ezért... Ja, és most jut eszembe az is, amit a nevem jelent: újjászületett. Talán mert én is az vagyok... Talán mindketten régóta csináljuk már ezt. Boszorkák vagyunk mindketten, ezt párszor mondták is ránk. De Ő igazán az.

Bevallom őszintén, meg vagyok ijedve. Én ugyanis az a fajta emberke vagyok, akinek nincsen Jelene: folyton a Múltról beszélek, a Múlton kesergek vagy kacagok, a Múltban élek. A Múltam most még sokkal több; a Jelen tőlem idegen. De minden egyes alkalommal, mikor elveszítek egy számomra kedves embert, és Vele együtt a hozzá fűződő emlékek is fakulni kezdenek, meghal a Múltam egy darabja. Márpedig, ha nincs Jelenem, és fogy a Múltam, igencsak gondban vagyok asszem...
Az utóbbi időben a családtagok és a barátok sokkal gyorsabban hullanak mellőlem, mint ahogy jönnének az újak. Kezdek rádöbbenni, hogy az úgymond családtagjaim (nem csak vérszerinti rokonok) száma bizony véges, az úgynevezett barátaimat pedig túlértékelem. Jön egy ember, aki szól két kedves szót hozzám, néhányszor együtt sörözünk, esetleg táncolunk - és én máris azt képzelem, hogy a barátom. Bár lehet, hogy csak a barátságról alkotott képünk más. Én barátomnak nevezem, ő is annak hív, de lehet, hogy az ő szótárában a barátság más jelentéssel bír, mint nálam. Ez nem az ő hibája és nem is az enyém. Egyszerűen csak "más" nyelvet beszélünk, mást tanítottak nekünk. És én ezt kénytelen vagyok elfogadni...
De azt nem tudom elfogadni, hogy az emberek nem őszinték. Kicsit sem. Még magukkal szemben sem. Álszentek viszont annál inkább... Csak azt nem értem, mire jó az nekik - és köztük néha nekem is - , ha valami olyasmit akarnak magukra erőltetni, ami nekik nem jó, amit ők nem akarnak, és amit tulajdonképp a másik nem is vár el tőlük? Mert így aztán persze jön a szenvedés, a ráeszmélés, hogy "én ezt nagyon nem akarom", és az érzés, hogy "annyira de annyira idegesít a másik a hülyeségével és különben is miért kell nekem most ezt hallgatnom/csinálnom, mikor megvan a magam baja is"... Hát milyen kapcsolat az, ami a kölcsönös meg-nem-értésen alapul? Miért olyan nehéz odaállni valaki elé és azt mondani neki, hogy "te figyelj öreg, én nem akarom ezt meg ezt csinálni, úgyhogy oldd meg nélkülem", vagy hogy "most nem akarok veled lenni, mert szívod a vérem". Meg sem kell indokolni, sőt, még csak bocsánatot sem kell kérni, hisz nincs miért. Teljesen tiszta a dolog. És így a barátság, meg a kölcsönös tisztelet is sokkal inkább megmarad, mint az álszenteskedéssel, vagy a hazug jócselekedetekkel, amikre előbb-utóbb úgyis fény derül és csak veszekedés lesz a vége.
Én EZT nem akarom. Nem akarok több konfliktust. Nem akarok elveszíteni több embert. Így nem. "Ha menni akarsz, hát menj innen és mondd"; nem tartóztatlak, nem erőltetem rád magam: de nem akarom azt érezni, hogy egy ostoba kommunikációs problémán múlnak a kapcsolataim. Ahhoz túl rövid ez az élet.

Lélekben még mindig a konyhában ülök, Vele, és csak a testem ír a szobában blogot.
Nagyon-nagyon nehéz volt fölállni Mellőle. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Csak néztem a képét, a tizenix éve elkapott mosolyt, ami azóta nem rezzen, és próbáltam bele Életet képzelni. Azt hiszem, sokkal többet jelentett Ő nekem, mint hittem.

Azt hiszem, én most nem bánok semmit - vagy legalább is csak nagyon kevés dolgot. De sajnos még mindig nem tudok megszabadulni a "tökéletesség" iránti egyetlen aprócska vágyamtól. Attól a szereptől, hogy "k-o-n-f-l-i-k-t-u-s-e-l-h-á-r-í-t-á-s". Egyszerűen, még mindig nem tudom jól kezelni, ha valaki nem MOND KI valamit, aminek pedig kint a helye. Ha haragszik rám, hát haragudjon, az ő dolga, én meg elviselem, mert TUDOM, hogy tökéletlen vagyok. De az, hogy nem hozzák a tudomásomra azt, ami rólam szól, és igazából tudok is róla, csak nincs kimondva... az bosszant. Az egyetlen dolog, amin még mindig rágódok, hogy miért nem működik köztünk a verbális kommunikáció? Az egész Földön nincs még egy faj, aki olyan fejlett verbális kommunikációval rendelkezne, mint az ember - tudtommal egyetlen másik faj sem használ verbális kommunikációt. Akkor MI, akiknek megvan rá a lehetőségünk, miért nem használjuk? Miért olyan átkozottul nehéz - és tudom, hogy nehéz, mert én is megvívom emiatt a mindennapi kis harcomat a körülöttem élőkkel, pedig én aztán nem vagyok szégyenlős a szavakat illetően. Sőt, kifejezetten örülök, ha találok még egy olyan szabadszájú, szókimondó embert, mint amilyennek magamat is gondolom. Sőt: a metakommunikációval sincsenek gondjaim. Mondhatni "több nyelven is beszélek". És azt hiszem, toleráns is vagyok. És azt hiszem, ezt a legtöbben tudják is rólam.
Akkor miért okoz ez még mindig problémát, srácok!?...
"Talán mert nem vagyunk egyformák?"
LÓFASZT! Ez csak egy közhely! És nem mentség arra, hogy nem értjük meg egymást!

Tököm tele van. Sajnos akármit mondok, vagy akármit írok, mindig oda lyukadok ki, hogy a körülöttem lévő emberekkel foglalkozom a legtöbbet, mert érdekelnek. Az ugyan már nem izgat különösebben, hogy rólam mit gondolnak, de a véleményük, a világról alkotott képük, a nézőpontjaik sajnos igen. Akárhogy tagadom, igenis kíváncsi vagyok rájuk.
Ettől vagyok tökéletlen.

Én próbáltam. Tényleg.
Próbáltam megérteni az embereket körülöttem. A barátokat. Az ellenségeket.
És tudod, tökéletlen vagyok. Átkozottul tökéletlen. De végre élvezem ezt a tökéletlenséget! Érted?! Élvezem, hogy végre nem érdekel, KI, MIT, MIÉRT mond rólam a hátam mögött. Hogy hogy viselkedem, mikor részeg vagyok, és hogy ez kit zavar, vagy ki az, aki megpróbálja ezt kihasználni. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, hogy többé NEM ÉRDEKELNEK teljes mélységükben az emberek. Most, hogy az Alvó elment, mindennél jobban szeretnék Őrá hasonlítani. Most csak az Ő lénye számít, csak Ő érdekel, és azok a kevesek, akik az Ő lényéhez elengedhetetlenül Hozzátartoznak. Most, hogy gyakorlatilag egyedül vagyok a fájdalmammal, mert TÉNYLEG nincs senki, aki mellettem tudna lenni ebben a helyzetben (és ez így is van rendjén), sokkal kevésbé érzem magam egyedül, mint korábban!
Azt hiszem, most megértettem, hogy működik az ember. Láttam, hogy van eleje, közepe, vége. Tudom, hogyan él és hal. Tudom, mi a fontos. Mi számít. És tudom, hogy meg kell tanulnom CSAK erre figyelni. Nem a hibát keresni sem másokban, sem magamban. Senkit nem szabad túlértékelni, sem pedig alulbecsülni. El kell fogadni, hogy az emberek csak emberek, és nap mint nap előfordul, hogy hibáznak. Rosszul csinálnak valamit. De ŐK döntik el, hogy AZT csinálják amit, és ÚGY, ahogy. És erre kell büszkének lenni. Erre a szabadságra, és ennek fényében nem megbánni semmit.
 

Elment az Alvó. Tegnap előtt. Itt hagyott engem a milliónyi kérdésemmel, amit nem tettem fel neki, mert még nem tudtam, hogy el fog menni... Hogy így és ilyen hirtelen.
Iszonyúan fáj. Űrt érzek. Már nem sírok, mert megnyugodtam. Már nem ráz a zokogás. Mikor még Aludt és foghattam a kezét, és símogathattam az arcát, akkor sokkal jobban sírtam. Hazavártam. Mindig mondogattam Neki, hogy várom haza. Szerettem volna, ha hazajön velem, és megmutatja azokat a dolgokat, amiket régóta akart, mert készült Erre a pillanatra; tudta, hogy egyszer már nem lesz, de rendben akart itthagyni: úgy, hogy átadta minden tudását. De én nem álltam oda mellé, mert türelmetlen voltam, vagy éppen lusta és most tessék. Egy füzet maradt utána, amiben régi recepteket őrizgetett és mindig abból sütött meg főzött. A fejében volt minden, mégis mindig elővette azt a füzetet...
Bűntudatom van. Mert elkéstem... Mert tudta, hogy már nem fog tudni beszélni velem, ezért várt engem a hét elején. Várta, hogy menjek. De én nem mentem, mert lusta voltam, mert elfelejtettem, mert ittam aznap is... Rossz gyerek vagyok. Várt rám a Mammám és én nem mentem...
Ott akartam lenni mellette végig. Először el akartam szaladni, utána viszont mindennél erősbbnek éreztem magam, és én akartam átsegíteni. De nem engedte! Mikor érezte, hogy mennie kell, felhördült, felemelte a kezét és finoman igyekezett eltolni... Pedig az orvosok szerint tudatánál sem volt már igazán. Addig nem ment el és nem nyugodott meg, amíg ott voltunk. Amint elmentünk, ő is elindult a maga útján...
Úgy ment el, ahogy mindig is szeretett volna. Olyan véget ért, amilyen életet is élt: csöndben ment el, békésen, gyorsan. Egész életében tett-vett, sürgött-forgott, és most végre megpihenhetett. Úgy ment el, ahogy mindig is vágyott rá: az utolsó pillanatig Ő gondoskodott rólunk, és nem hagyta, hogy egy percig is nehézséget okozzon nekünk az Ő gondozása. Gyűlölt kiszolgáltatott lenni: büszke ember volt, gyűlölte ha sajnálják vagy segíteni akarnak neki: és bátor is volt, mert mindigis egyedül akart elmenni. Félrevonulni egy helyre és egyedül meghalni. Nem akarta, hogy lássák azt a pillanatot. Nem hagyta.
És fel is készült rá; mindent úgy tett, mintha már legalább ezer éves rutinja lett volna a Halálban. Kicsinosította magát, elrendezte a ruháit, megetette a gyerekeket, a kutyát, a macskát, az éhes, aggódó férjet, és lefeküdt aludni...
Élete szerelme volt. Tisztelték és szerették egymást mindig, és ezután is azt hiszem... Most olyan, mintha levágták volna annak a Fának az ágait.
Borzasztóan hiányzik. Ő volt a legjobb ember a világon. Most üresebb lesz nélküle az Élet. Elment, és azt hiszem, magával vitt egy darabot az én lelkemből is.

"A halál, az halál. A halálban nincs semmi költészet, mert a költők általában elszállnak, és olyan virágnyelven fogalmaznak, hogy akik két lábbal állnak a földön - mert kénytelenek - , egy kukkot sem értenek a hülyeségeikből."

Imádtam ezt a három sort régen. Egészen pontosan ötször volt szerencsém eljutni ama bizonyos könyv 206. oldaláig, ahonnan ez az idézet is származik. Imádtam. Ötször olvastam el egymás után, és egyszer sem tűnt fel, hogy mint a legtöbb gondolat, ez sem mentes hibáktól. Emberi hibáktól. Most már tudom, mert kénytelen vagyok tudni, miután az okosok felhívták rá a figyelmemet... De mégis igaz amit mond, és ez a legfontosabb! A hibás igazságoktól lesz annyira emberi. Hiszen a halál az tényleg halál, és semmi szép nincs benne. Semmi magasztos. Egyszerűen csak van és kész. "Ma még nevetsz, de holnap elhagysz..." És az élet megy tovább. Időnk sincs rá, hogy megdöbbenjünk és sajnáljuk magunkat, mert a lendület visz tovább. Menet közben gondolkozunk csak el rajta, és próbáljuk megemészteni. 
A legelső nap mindig a legnehezebb. Meglepődünk és fel sem fogjuk, hogy egy entitás már nincs tovább, megszűnt létezni. Szinte fel sem tűnik. Reflexből nyúlunk a telefon után, majd újra meglepődünk, mikor a vonal túlsó végén egy kellemes női hang közli velünk, hogy "a hívott szám nem kapcsolható". Ekkor talán könny szökik a szemünkbe és hirtelen megérezzük, hogy valami véget ért... Hogy annyi mindent mondanánk még, de már nem lehet, mert a túlvilágon nincs semmilyen mobilszolgáltató... Vicces. Egyre modernebb a világ, de vannak dolgok, amikre még mindig nincs megoldás.

Ilyenkor mindig borzasztó gyávának és gyengének érzem magam. Nem is kell, hogy eljöjjön a halál, elég, ha a lehelletét érzem. Vagy az illatát egy bizonyos személyen, aki mondjuk egy fél világot jelent nekem. Megijedek. Összezavarodok. Nem tudom, mit kéne tennem, vagy hogy mit kéne mondanom. És ilyenkor jön az "elszálltság" meg a "virágnyelven fogalmazás". Idiótának érzem magam, mert bár nem akarom, automatikusan sajnálni kezdem magamat is és a másikat is... A legrosszabb, amit tehetek. Pillanatnyilag csak magamat van okom sajnálni. Még el sem ment, de perverz módon már játszom a gondoloattal, hogy mi lesz velem, ha... Ó igen, az a fránya, kéjes egoizmus... Meg sem fordul a fejemben, hogy Vele mi lesz, vagy hogy Másokkal mi ilesz. Önző vagyok, mocskosul, undorító módon önző. Gyűlölöm magam érte. Most is erre gondolok. Nem ment még el, és nem akarom, hogy elmenjen, mégis csak az jár a fejemben, hogy mit teszek, ha elmegy... Nem is gondolok arra, hogy ha most elmegy, talán nem is szenved, hiszen már alszik... Kicsit olyan ez, mint mikor az újdonsült anyukák izgatottan ülnek kisdedjük bölcsőjénél és figyelik, hogy lélegzik-e, és néha azon jár az agyuk, hogy mit tesznek akkor, ha a kicsi elfelejt levegőt venni... És ettől persze megijednek, és felrázzák a kisbabát, aki azon nyomban hangosan tudatja nemtetszését... Hiszen igaza van. Neki az a dolga, hogy aludjon és ha valakinek, hát az anyjának ezt tudnia kéne. De az anya önző: valahol rosszat tesz a kisbabájának azzal, hogy fölkelti csak azért, hogy gyönyörködhessen a szép szemeiben, vagy a sírásában...
Én is szeretném felrázni az Alvót. Pedig lehet, hogy neki most jobb, hogy alszik, függetlenül attól, mi lesz vele holnap. Így most nem érez semmit. Nincs tudatában semmi negatív dolognak, nem kell foglalkoznia semmivel, és nem kell nyugtatgatnia a körülötte sírdogáló idiótákat. Pedig Ő erős... Emlékszem, egy alkalommal kórházba került, és mikor bementünk hozzá, láttuk, hogy a karja véraláfutásos a sok infúziótól. Rengeteget fogyott, és bár igyekezett palástolni, látszott rajta, mennyire megviselik az események. Emlékszem, nem nagyon tudtam szólni a meglepettségtől, mert korábban még sosem láttam ilyennek. Ő pedig észrevette lányos zavaromat és nyugtatgatni kezdett, hogy semmi baj. Ő nyugtatgatott engem... Szégyellem magam.

Szeretnék másmilyen lenni. Szeretnék erősebb lenni. Szeretném, ha az Alvó egészségesen ébredne holnap.

Szeretek ám írni, csak néha nagyon nehezen megy. Van, hogy kb. 80szor átírom a szöveget, mielőtt ide felrakom, mint például most is. Eddig összesen kb. 20 sort írtam le, és háromszor töröltem az egészet és kezdtem előről. Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem el. Itt van, megvan a fejemben, tudom, hogy mit szeretnék írni, de nem tudom megfelelő formába önteni. Azért nem, mert összezavarnak.

Összezavarnak a mindenféle okos emberek, akik elvileg arra tanítanak, hogyan kell "tökéletesen" fogalmazni. Úgy, mint a nagyok. És minél inkább belelátok abba, hogyan írnak a nagyok, annál inkább elmegy tőle a kedem. Nem azért, mert úgy érzem, én soha nem leszek képes úgy fogalmazni, mint ők, épp ellenkezőleg: kiábrándítónak tartom a "nagyok" munkáját. Miért pont ők a nagyok? Mi határozza meg? És miért ne szerethetnék az emberek mondjuk azt, ahogyan én írok: én, a kicsi? Miért mindig a "nagyokkal" pedáloznak a tanítók? És itt most nem a századokkal ezelőtt alkotott nagyokra gondolok. Sajnos manapság már őket is kritizálják modern világunk modern irodalmának úttörői. A mai "nagyok", és azok szócsövei. Bár az igaz, hogy helyesírás szintjén már nem egészen állják meg a helyüket a több, mint 100 éves szövegek, dehát nem is ezért szeretjük őket, igaz?... Én speciel azért szeretem ezeket a szövegeket, mert olyan dolgokat, olyan érzéseket adnak vissza, amelyek évtizedek, évszázadok óta változatlanok. Időtállók. Megérintenek. Bizsereg a vérem és libabőrös leszek, mikor olvasom őket - igen, talán közhelyesen hangzik, de tényleg ezt érzem. Érzem, hogy felforr a vérem, felpörög a lelkem, libabőrös lesz a karom, a torkomon felkúszik valami furcsa kis gombóc, amitől nehezemre esik nyelni, és hát... könnybe lábad a szemem. Én ezt szeretem az írásban. Abban, ahogy Ők írtak, és abban, ahogy én írok - vagy azok írnak, akiket manapság még nagyra tartok.

De azt állatira nem szeretem, amikor a nagyokosok elemezni kezdik őket. Ha engem elemeznek, az nem érdekel különösebben. Elengedem a fülem mellett, magamban nevetek rajtuk: ahogy azt találgatják, vajon mire gondolhattam, amikor azt írtam, amit írtam, és vajon miért úgy fogalmaztam, ahogy fogalmaztam. Nem tudom, mit képzelnek ilyenkor. Talán azt, hogy ők mindent tudnak? Hogy ők az írás mindenható urai, mert korunk "nagyjai", az "élő legendák" kiművelték őket? Tényleg. Az érzéseket honnan kell megtanulni? Hol oktatják? Az egyetemen van olyan kurzus, hogy "Mit és hogyan érezzünk - avagy az írás tökélyre fejlesztett művészete"?
Neem. Nem érdekel, hogy rólam mit gondolnak. Én nem azért írtam és írok, mert másokat szeretnék szórakoztatni, vagy mert bármi célja lenne az írásaimnak. Én az írás szabadsága, az írás öncélúsága miatt írok. Magam miatt írok. Mert jól esik. Mert nemcsak, hogy eltereli a gondolataimat egy kellemes mederbe; nemcsak, mert lefoglal és ellazít, hanem mert jólesik a kezemnek, a szememnek, a fülemnek: testemet és lelkemet együtt edzi és nyugtatja egyszerre. Jólesik. Kimondhatatlanul jó érzés, mikor elindul a szófolyam, árad belőlem, és egyszercsak már nem erőltetetten keresgélem a szavakat, hanem jönnek maguktól, és hipp-hopp odamásznak a papírra. Mint a zene, ami bemászik az egyik fülemen, körbejárja az agyamat, végighalad a testemen, tesz egy szép nagy kört majd kitáncol a másik fülemen, vissza a nagyvilágba. Szinte izzadok, mikor egy jó szám véget ér. Mindennapos torna az agynak és a szívnek. Úgy érzem, e nélkül nem is igazán tudna keringeni a vér az ereimben. Élvezem a zenét is, az írást is.

Nagyon utálom, mikor összezavarnak. Mondjuk azzal, hogy az általam nagyra tartott mestereket becsmérlik. Függetlenül attól, hogy korunkban vagy századokkal korábban alkottak. Nem szeretem, mikor felhívják a figyelmemet a hibáikra. Ha a saját hibáimra figyelmeztetnek, az sem érdekel különösebben, ügyet sem vetek rá. De mikor azokat becsmérlik; azokat elemzik, akiknek írását legalább úgy élvezem, ha nem jobban, mint a saját írásaimat, az összezavar. Nem akarom tudni, hogy ők is hibázhatnak. Nem akarom tudni, hogy tökéletlenek; nem akarom tudni, mit csinálnak jól vagy rosszul. Nem akarom ismerni sem őket. Egyszerűen csak szeretném élvezni, amit nekem adtak. Szeretném csöndben, áhítattal hallgatni őket, és nem arra figyelni, hogy hoppá, tényleg, ennek a sornak tényleg nincs semmi értelme, semmi jelentősége, semmi mondanivalója. Nem ezekre akarok odafigyelni!! Amíg nem hívják fel rá a figyelmemet, magamtól észre sem venném, mert nem érdekel! Nem érdekelnek a hibák, ha én egyszer pont azért szeretem az adott művet, mert tökéletlen: mert olyan, mintha én írtam volna! Mintha rólam szólna.

Csakhogy ekkor már késő. Ha egyszer összezavarnak, akkor már mindegy. Mert akkor már nem vagyok képes a szövegre figyelni. Önkéntelenül is csak a hibákra figyelek, azokat keresem - még ott is, ahol nincsenek. És ha vannak, és meg is találom a hibákat, akkor elromlik az egész. Bugyutának hangzik az eszmei mondanivaló, amibe kicsivel korábban beleborzongtam és megkönnyeztem. Mosolygok rajta. Már nincs, amit élvezzek rajta. Nincs jelentősége. Már nem szól semmiről. Sem az egyik, sem a másik: és egyszercsak azon kapom magam, hogy már nincs olyan könyv, amit élvezettel veszek le a polcról és olvasok végig, akár ötvennyolcadik alkalommal is. Befásulok. Fább fává válok, mint amikből imádott könyveim lapjai készültek.
De nem baj: büszke lehetek, mert én már okos vagyok! És büszkén emlegethetem magam korunk "mestereinek" tanítványaként. Én már tudom, hogyan kell jól fogalmazni. Todom, hogyan kell jól fogalmazni? Akarom tudni, hogyan kell?

Addig jó, míg boldogít a tudatlanság. Mint gyerekkoromban a sűrített tej íze: ami felnőve már egyáltalán nem olyan, mint az az íz, amit az emlékeimben őrzök.

Kezdem azt a nézetet vallani, miszerint a születésnapban nincs semmi különleges. Az is pontosan olyan nap, mint a többi; miért kéne, hogy jobban szeressenek aznap, mint az év többi napján?

Álltam ma a buszon: nyúzottan, suli után, épp hazafelé tartottam, üvöltött a zene a fülemben, és olyan dél körül jutott eszembe, hogy hoppá, születésnapom van. Aztán a következő gondolatom az volt, ahogy körülnéztem, hogy a körülöttem levő embereknek erről fogalmuk sincs, és még ha lenne is, valószínűleg ugyanúgy taposnának a lábamon, mint fél perccel korábban. Végül az villant át az agyamon, hogy vajon rajtam kívül hány embernek lehet még ugyanazon a buszon ugyanazon a napon születésnapja; meg hogy előző nap hány ember lehetett így, stb. Belegondoltam, és mosolyogtam. Hiszen én sem tekintettem különleges napnak mondjuk augusztus x.-ét, pedig valakinek biztosan akkor volt a születésnapja azok közül, akikkel aznap volt szerencsém együtt utazni. Akkor miért tekintené BÁRKI különlegesnek október 20.-át, hacsak nem fűződik hozzá neki is valami emléke? És egyáltalán: MIÉRT VAN ENNEK EKKORA JELENTŐSÉGE?

Talán, egyszer, évtizedekkel ez előtt AZ a nap valóban különleges volt, mert AKKOR születtem. De onnét kezdve már nem kéne ekkora jelentőséget tulajdonítani neki... Onnét kezdve nem csak egy napnak kéne különlegesnek lennie az évben. Az a nap akkor azért volt különleges, mert az volt ÉLETEM ELSŐ NAPJA ezen a világon. De azóta eltelt pár év, túlvagyok pár dolgon, elértem néhány célt és még van előttem száz másik. Miért nevezünk ki egy napot az évben az én napomnak? Miért ne lehetne mind az enyém, vagy egyik sem?
Azért látom ezt ilyen sötéten, mert arra jöttem rá, hogy azáltal, hogy ráhúzunk egy skatulyát erre a bizonyos napra, rögtön többet várunk tőle, mint kellene, és ha nem úgy sül el, persze nagyot csalódunk. Rosszul esik, ha nem bánnak velünk kedvesen az iskolában, a munkahelyünkön, dolgozatot íratnak velünk, vagy a boltban átvernek, esetleg ránk kiabálnak valamit az utcán vagy csak szimplán elfelejtenek felköszönteni. Mert a többieknek nem különleges az adott nap. Olyan, mint száz másik. Egy átlagos hétfő, jelen esetben.
Ha azonban én is úgy kezelem ezt a napot, mint a többit, akkor nem érhet csalódás. Igen ám, csakhogy egy évtizedek alatt kialakult és belénk táplált attitűdöt nem olyan könnyű egy csapásra megváltoztatni. Úgyhogy ezen még dolgoznom kell...
 

Ezt még hétfőn (10.06.) hajnal 2 tájt alkottam (kissé illuminált állapotban, mint ahogyan az látszik is...), csak azóta még nem volt időm+energiám leülni és felrakni ide:

"A mai napon 2, azaz kettő db. egyetemes igazságra sikerült rájönnöm, illetve sikerült megtapasztalnom. Az egyik, hogy az ember részegen állatira közlékeny. És nem csak, hogy közlékeny, de mintegy hirtelen kötelező módon hippivé kezd válni és beleszerelmesedik a körülötte levő világba. Tök mindegy, hogy ki van mellette/kik vannak körülötte. Történetesen, ha egy nagyon jó barát/nő van mellette, akkor szinte kedve támad felpattanni a bárszékről, keblére ölelni az illetőt, és kissé akadozó magyarsággal a tudtára adni, hogy „drágaédesegyetlenem-énmostan-mindenemet-megosztomveled, meréntégedet-annnnnyira-denagyonnagyonám-szeretlek”. Itt most nem kívánok belebonyolódni abba, hogy kit és miért szeretünk (...)
A másik dolog, amire pedig sikerült rájönnöm, hogy az ember részegen igen-nagyon közlékennyé tud válni. Valójában mikor ezt mondom, nem mondok teljesen igazat, mert erre már régen sikerült rájönnöm: hogy részegen feszélyezetlenül beszélünk olyan dolgokról, amelyek normális esetben kínosak vagy intimek számunkra. Igazából arra jöttem rá, hogy nem csak a részeg ember közvetlen, hanem a szegény ember is. A szegény ember, aki még kemény munkával keresi a kenyerét, kövér és hálátlan asszonyhoz/úrhoz tér haza és nincs célja az életének. (…)
Boldog vagyok, hogy ezeket a dolgokat tudom, de valamiért arra még nem sikerült rájönnöm, hogy én vajon miért vagyok olyan személyiség, akinek az utca embere csak olyan könnyen és gond nélkül meg tud nyílni."

Igen, tudom, nem volt túl sok értelmes gondolat ebben a 19 sorban... 
Persze tudni kell ehhez előzmény képpen, hogy aznap névnapom volt - mint útközben kiderült -, és úgy látszik, valami tényleg van ebben a "vonzás törvénye" dologban, ugyanis a névnapom pontosan olyanra sikeredett, amilyenre a szülinapomat akartam, hogy sikerüljön... Reggel későn kelés, rohanás suli, útközben 5db sms, telefonhívás, gyorsban elhadart köszöntés... Kellemes meglepetés volt, ugyanis az 5 emberből 3 olyan köszöntött fel, aki eszembe se jutott, hogy felköszönt. És nem csak úgy wiw-en, hanem vették a fáradságot és telefonon kerestek. Szóval suli után azonnal találkozó A Barátnővel, majd nagy séta és hosszas eszmecsere a Ligetben, egy kávé a Nyugatinál, majd vissza a Ligetbe. Este 7körül jelezte, hogy indulna haza, mert siet élete párjához - istenem, hogy irigylem most, hiszen milyen rég éreztem én ezt annyira intenzíven, mint most ő... - , szóval gyorsba felhívtam másik Barátnőt, aki sejtéseim szerint épp akkor végzett suliban, hogy mit szólna egy kis csacsogáshoz, ugyanis eszem ágában sem volt hazamenni épp. Egyedül lettem volna otthon ugyanis. Szóval Barátnő épp akkor szállt volna le a troliról, úgyhogy inkább fölszálltam én, lementünk törzskocsmába a szokásos "egy sörre", majd kutyasétáltatás, vissza a kocsmába, s zárásig vitattuk az élet nagy dolgait. Akkor sikerült eljutnom a fent leírt magasztos gondolatmenethez, melynek a végét már nem sikerült leírnom. A lényeg csak annyi, hogy éjjel taxival jöttem haza, mert volt cash és nem hiányzott az a 2000 ft, meg hát... egy ideje amúgy sem kedvelem az iccakai közlekedést. Szóval mikor hazaért velem a taxis, rájött, hogy nem tud visszaadni, ezért óra ki, kanyarodás az első éjjel-nappalihoz, pénzt felvált, majd vissza házhoz. Már épp szálltam volna ki, köszöntem el, de a kedves sofőr épp egy gondolatmenet kellős közepén volt, én meg sajnos voltam olyan empatikus, hogy nem akartam félbeszakítani. Ebből végül az lett, hogy kb. 15 percen keresztül állt a parkolóban, már a motort is leállította - meg is ijedtem, hogy juj most megerőszakolvagymilesz, de nem -, és kissé kétségbe esetten kezdett el beszélni nekem arról, hogy "ő Al Bundy". Dolgozik látástól mikulásig, nem éppen köztiszteletnek örvendő munkát végez, keveset is keres, otthon pedig egy kövér, nem dolgozó Peggy várja nem őt, hanem a pénztárcáját. Miközben beszélt, végig az járt a fejemben, hogy vajon mi lehet bennem, ami azt váltja ki az ilyen típusú emberekből, hogy feltétlenül meg kell osztaniuk velem nyomorult kis életük minden búját-baját? Honnan a fenéből érzik az empátiámat, amivel megvert a sors: honnan tudják, hogy nem fogom félbeszakítani és elküldeni őket a f@szba? Most ráadásul illuminált is voltam, fáradt is, semmire nem vágytam jobban, mint az ágyikómra, egy-két megjegyzést el is ejtettem - amit egyébként nem szoktam -, miszerint fizettem, és szeretnék már nyugovóra térni az otthonomban, de fel se fogta. Csak mondta tovább, én pedig valahol tényleg megsajnáltam. Mégis... Honnan érzik, hogy nekem elmondhatják?...