Pánikszoba

Alkoholista vagyok. De az a helyzet, hogy céllal. 

Nem, nem csak okkal, hanem céllal is - csak azt még nem látom pontosan, hogy mi. 

Ezt már többször megfigyeltem, hogy ha bizonyos körülmények között, bizonyos mértékű alkoholt fogyasztok, adott szinten megváltozik a tudatom. És ez az amit nagyon nehéz eltalálni - hogy mi az a szint, amitől még tágul, és nem összeomlik. Ma sikerült eltalálni. 

Az aktuális sorozatom aktuális epizódját néztem, melynek csúcspontján meghallottam A dallamot. Egy olyan dallamot, amit megannyiszor hallottam - nem kimondottan hallgattam, inkább csak hallottam, mivel a zenekart kedveltem tinédzser koromban, és rámtört az az összetéveszthetetlen érzés: én ezt ismerem. Mi több: nem csak ismerem, de ez MOST jelent is valamit számomra. Soha ennél gyorsabban még nem jöttem rá, hogy mit hallok és kitől. S abban a pillanatban, ahogy erre ráeszéltem, bőgni kezdtem. Ültem a kanapén, eltátott szájjal, majd lassan becsuktam a szemem s a húnyt pillák alól e megszentelt pillanatban sebes patakként kezdett csorogni a könnyem. Nem tudom, mi volt a valóság és mi az álom de esküszöm, a saját elmém tükrében jobban néztem ki, mint bármilyen beállított színházi jelenet. Írni sem lehetett volna csodálatosabb összeomlást, mint amit e megismételhetetlen percben én produkáltam. 

Az elmém egy kastély. Legtöbbször sötét, huzatos, ijesztő és üres. A falakról visszhangként verődik vissza a saját kétségbeesett kiáltásom. De ha betépek... Ezernyi ajtó nyílik, amikhez józanul nincs kulcsom, s minden zárral rejtett szoba színesebb, színesebb, díszesebb, mint bármilyen hely, amihez józanul hozzáférek. Részegen imádom e kastély folyosóit járni. Imádom, hogy egyedül bolyongok és nincs senki, akit kísérgetni kéne benne, akire vigyázni kellene, hogy el ne tévedjen és meg ne ijedjen attól, amit lát, amilyen másnak engem lát ilyenkor.
És legfőképpen nekem sem kell attól rettegnem, hogy mi lesz, ha a vendégem elfut és én egyedül maradok a kastélyom dohos, józan lényemtől kísértett folyosóin...
Részegen egyszerűen imádom ezt a kastélyt, amit józanul szívem szerint porig rombolnék. 

Valaimért Puzsér jutott eszembe, valószínűleg a sorozat miatt. Ez az egy dolog van, amit nem szeretek ebben a bolyongásban - hogy megannyi nagyszerű gondolat jut eszembe, de a testem nem elég gyors, hogy lejegyezzem őket - akár írva, akár mozgókép formájáan. Most is csak próbálkozom - talán holnapra kihozok belőle valamit. 
Ahogy hallgattam A Bizonyos Dallamot - Nirvana / Heart Shaped Box cselló vagy hegedű verzió - , spontán a Narkó Blues ugrott be. Hogy pontosan ugyanazt az élményt éltem át a könyv olvasásakor, mint ennek a sorozatak az adott epizódjának nézése közben. Én már megéltem ezt! Én már éltem ebben a helyzetben, ilyen életben! Talán nem pont ugyanebben, de akkor is pontosan ugyanaz voltam, mint aki most vagyok! 
Eszembe ötlött, hogy a Narkó Blues-ban pontosan ugyanaz volt az ijesztő, mint ebben az epizódban: egy félévszázados történetet ovastam, de a probléma, amit fölvetett (vagyis fölvet, hiszen az olvasó mindig a saját jelenében éli meg az olvasottakat), és ami nagyon egyszerű, azóta sem oldódott meg - és már akkor beugrott, hogy ez jóval idősebb, mint fél évszázad, és jóval régebb óta nem oldódik meg... És akkor rájöttem, hogy ez egy generált probléma, amit szándékosan úgy terveztek, arra terveztek, hogy megoldhatatlan legyen. Legalábbis számunkra. Hogy ez egy olyan dolog, ami soha nem fog változni. Sem öt év múlva, sem tíz, sem száz, sem, ezer, sem egy millió év múlva. 
Hát ezt jelenti a Nirvana maga. Ezt jelenti a zene. A szöveg. A címválasztás, majd a sorozat dalválasztása az epizódjához. A saját könnyeim. A saját elmém, a saját felismerésem. A kastélyom. 

És ez kurvára ijesztő.  

- Ez magánterület! - hangzik az éles kiáltás valahonnan a távolból, mégsem túl messze tőlem.
- Ez magánterület! - ismétli, mintha valami indián mantrát kántálna. Felemelem és a hang irányába fordítom a fejem. Alacsony, zömök, kopaszodó férfi jön velem szembe úgy 100 méterről. Ilyen távolságból nem tudom tisztán kivenni az arcvonásait, mégis esküdni mernék rá, hogy a homloka izzadságtól gyöngyözik, orrcimpái kitágulva reszketnek, pofazacskói pedig egészen elvörösödtek a nagy sietségben, ahogy a gazos, egyenetlen talajon  átküzdve túlsúlyos testét igyekszik felém. Ahogy nézem, belül önkéntelenül is elmosolyodok. Pontosan ismerem az érzést, amit egy kövér testtel való közlekedés nehézsége okoz. Inkább fest szánalmasan, mint ijesztően. 
- Elsőre is megértettem - szólok udvarias hangot erőltetve magamra, "nem kell kiabálni mint egy hülye" teszem hozzá, de hangosan már nem mondom ki. - Jó napot. 
- Akkor meg miért van itt? Minek jött ide? - veti oda félig fújtatva, miközben még mindig közelít. Nem fogadja és nem is viszonozza a köszönésemet. Ötven méteren belül van már, és én megállapítom, hogy az összes korábbi feltételezésem a külsejéről teljes mértékben helytálló volt. 
Mélyet sóhajtok, de nem szólok. "Attól, hogy körbepisilted a négy sarkát, még nem lesz magánterület."
Tuskó Hopkins közben a lábamnál fészkelődik: leül, feláll, aztán megint leül, megint feláll, forgatja a fejét; hol rám, hol a felénk imbolygó alakra néz, nyöszörög; nem érti a helyzetet. Mikor ismét rám néz, az "ül" kézjelet mutatom neki miközben nyugtatni próbálom. - Nyugi Tuskó, nincsen semmi baj. 
Tuskó engedelmesen a lábam mellé heveredik és némán figyeli tovább a kövér férfi furcsa bukdácsolását. 
Mikor odaér, fújtatva megáll velem szemben. Nehéz eldönteni, hogy lihegését a kimerültség vagy az ingerültség okozza inkább. 
- Amint látja, sétálunk - mondom nyugodtan, - egyébként pedig semmi nem utal arra, hogy ez magánterület lenne. 
- Márpedig az! - kiáltja fölényes hangon. Karját ölbe fonja a mellkasa előtt, állát felszegi, s bár le nem nézek, szinte biztos vagyok benne, hogy lábujjhegyen áll. Mint valami szemétdombját féltő kiskakas, igyekszik fölém magasodni és hirtelen "megnőtt" termetével félelmet kelteni bennem, hogy távozásra ösztökéljen. 
Elfordulva tőle körbenézek a területen, szemlélődök, még hátat is fordítok neki. A művelet jó néhány másodpercet is igénybe vesz, eközben egy szót sem szólok. Ő sem. A nézelődés befejeztével tekintetünk összeakad, és én zavart vélek felfedezni az övében. Meg egy leheletnyi csökkenést a magasságában. 
- Tábla? - kérdem egyszerűen, de határozottan. 
- Milyen tábla? - kérdi egy másodperccel később. Hangjából eltűnt a korábbi magabiztos gőg, helyét a teljes értetlenség vette át. 
- A tábla, ami erre figyelmeztet. Ha ez valóban magánterület, akkor magának kötelessége erre figyelmeztető táblát kirakni. Nem beszélve a kerítésről. Ha nem akarja, hogy idegenek mászkáljanak a területén, akkor ez magának is érdeke, nem? 
Eltátott szájjal, kigúvadt szemekkel mered rám. Látom rajta, hogy alaposan meglepte modorosságba bújtatott pimaszságom, én pedig felülök erre a hullámra és mosolyogva, egy fokkal negédesebb hangon folytatom. 
- Azt pedig már csak egészen halkan jegyzem meg, hogy az embernek a saját tulajdonát nem csak körbekerítenie, hanem gondoznia is kell. És ezt nem csak a jó ízlés, hanem törvényi kötelezettség is előírja. Ön nem gondolja, hogy kicsit több itt a gyom, a szemét és a parlagfű a kelleténél? 
A pasas egyszerre megérti, honnan fúj a szél. Összevonja a szemöldökét és a korábbinál jóval halkabban és udvariasabban, már-már mentegetőzve folytatja.
- Hát azt én nem mondtam, hogy az enyém, csak azt, hogy magánterület. 

Megint két végén égetem a gyertyát. Iszom, cigizek és zabálok. Valami feneketlen éhség van bennem. Szeretetéhség? Hiány? Halálvágy? Talán. Talán mindegyik egyszerre. Egyszer ebbe fogok belehalni azt hiszem.

Elmondhatatlanul magányosnak érzem magam. Körülvesznek emberek, szeret a családom, vannak barátaim, mégis úgy érzem, hogy kibaszottul egyedül vagyok a világban. Van bennem valami borzasztó mélység, amin nem tudok senkivel sem osztozni. Elmondhatom, leírhatom, felvehetem videóra, megoszthatom a facebookon - mégsem tudom kiszakítani magamból legalább egy részét, hogy odaadhassam valaki másnak. Ezt nem lehet. 

Tegnap a csajokkal kirúgtunk a hámból. Jól éreztük magunkat, de azért vállalható kereteken belül maradtunk. Másnap felkeltünk, ettünk, beszélgettünk, szidtuk a faszijainkat - mert időnként jólesik kiventillálni magunkból az elfojtott haragot -, aztán filmet néztünk, majd hazajöttem. És isten tudja miért, elkezdtem régi képeket nézegetni a gépen. Gimnáziumi képeket, régi fotókat Emberrel közös életünk kezdetéről. És megint hatalmába kerített a halálos nosztalgia. Keserédes érzés ez. Egyszerre tölt el örömmel és fájdalommal a régi emlékek nézegetése. A nyomorult celluloid (vagy manapság már inkább csak digitális kód) nem hazudik, nem hagy feledni - magába zárt minden megélt és meg nem élt pillanatot: ami lettem, ami lehettem volna, és ami már soha nem lehetek. A reménnyel telt fiatal éveimet, amikor még semmi nem volt kőbe vésve. Amikor a jövőm még csak üres fehér papírlapként lebegett a létezés ürességében.

Bármivel megtölthettem volna a lapokat. Bármit írhattam vagy festhettem volna rá, de én végül ezt festettem, ami most vagyok. Az életem most már kész mű, kiradírozhatatlan, törölhetetlen, megváltoztathatatlan. Hogy ez fáj-e? Őszintén szólva nem tudom. 
Nincs rossz életem, nem szenvedek, nem vagyok beteg (remélem), nem kell nélkülöznöm. Van munkám, egzisztenciám, vannak barátaim, mégis egyfolytában üldöz a hiány. A tökéletlenség érzése. Hogy kihagytam valamit. Lemaradtam valamiről. Emberek, akiket megismerhettem volna, de nem ismertem meg és már soha nem is fogok. De miért hiányzik valaki, akit nem is ismerek, akinek talán még a létezéséről sem tudok? 

Egy darabig rágódom ezen, aztán megint azt csinálom, amit ilyenkor szoktam - a pohár után nyúlok. Mit pohár, üveg. Most már ez a mérték. Vagy nincs is mérték talán. Bármennyit hajlandó vagyok ledönteni a torkomon, hogy feledjek. Hogy elszakadjak a valóságtól. A csalódásaimtól. Kudarcaimtól. Rossz döntéseimtől. És az elbaszott absztrakttól amit az életemnek festettem. 

Megigazítom a táskám. A durva bőrkabát csaknem lehetetlenné teszi a műveletet. Bőr a bőrhöz tapad, nem ereszt. A pánt elakad a vállamban. Lerakom terhemet - egy frissen vásárolt kerti asztalt - és megpróbálom két kézzel felrángatni. Sikertelenül. Felsóhajtok. Hátravetem a fejem és segélykérőn az égre bámulok, ám a válasz elmarad. Ismét.

"Ezért utálom a rövid pántos női táskákat" állapítom meg. Nincs rajtuk fogás. Értelmetlenek. Funkciójukra alkalmatlanok. A design-juk abból a korból való, amikor egy nőnek nem kellett mást cipelnie a táskáján kívül.  Evolúciós csökevények. Fejlődtünk, de ők nem fejlődtek velünk, hát okafogyottá váltak. Mint a kislábujjunk. Csak idő kérdése, mikor tűnnek el végleg. 

"De ha egyszer imádom a mintáját..." sóhajtok fel ismét, majd újabb határozott rántással próbálkozom. Ezúttal sikerül is kicsit feljebb cibálni szexi mintás, diszfunkcionális csökevényemet. Ezen felbuzdulva már nyúlok is az imént letett terhemért - a lapra szerelt, zöld műanyagasztalért, amikor érzem, hogy a táska egyik pántja újból lefelé indul a vállamon. Mit tehetnék: elmosolyodok. 

- Annyira jellemző... - morgom magamnak, ám ezúttal ennyiben hagyom. Nem teszem le az asztalt és nem próbálkozok újra, hanem elindulok a kocsim felé, amit - isten tudja, miért - jó fél kilométerrel arrébb, egy közeli játékbolt parkolójában hagytam. Mivel az asztal túlságosan széles ahhoz, hogy csak úgy lazán a hónom alá csapjam, a jobb oldalamat pedig teljesen elfoglalja a táskám, nem marad túl sok választásom: megfogom a két oldalán és lapjával kifelé fordítva a bal oldalam elé emelem. Pontosan olyan hosszú, mint amilyen magas én vagyok, így az egész bal oldalamat eltakarja. Csak piros tornacipőbe bújtatott lábam látszik alóla, meg két oldalt az ujjaim, ahogy fogom. Azt is mondhatnám: olyan vagyok, mint egy megelevenedett, két lábon járó kerti asztal, mégsem ez jut eszembe először. 

"Úgy cipelem ezt a zöld szart, mint valami elbaszott spártai pajzsot" állapítom meg. "Ide lőjetek..."

Évek óta hallgatom:"lehetek én is". 

Évek óta üvöltöm:"lehetek én is". 

Talán volt pillanat, mikor hittem is, hogy "lehetek én is".

Most először felismertem: Nem azért hallgatom és nem azért üvöltöm, mert lehetek én is az "egyetlen".

Hanem azért, mert tudom: én biztosan nem vagyok az az egy. 

Hogyan kell nem akarni inni? Hogyan kell akarni a józanságot és nem akarni az alkohol keltette mámoros tudatállapotot? 

Az anyám 50 évesen szebb és kívánatosabb, mint én valaha is voltam vagy lehetek. A húgom előbb lett terhes, mint én - mi több, nekem talán soha nem is lehet természetes úton gyerekem. Apám szerelmes egy vadidegen nőbe és arra vágyik, hogy majd mindannyian összebarátkozunk és szombat délutánonként együtt sütögetünk a kertjében. A férjemmel a napi kommunikációnk 3 éve ugyanazon viber-es matricák váltogatásában merül ki, meg annyiban, hogy néha megírja: tud szerezni mosószert, szalámit vagy kacsazsírt "okosban" a hajóról, ahol dolgozik. Fél éve nem volt orgazmusom, és akkor sem a férjemtől volt. 10 éve gyűlölöm az elhízott testemet, de nem tudom eléggé gyűlölni ahhoz, hogy végre lefogyjak normális súlyomra. Nem értek a munkámhoz és már nem is szeretem csinálni. A barátaim megfeledkeznek rólam, habár 10 évig öltem időt és energiát abba, hogy összetartó csapatot hozzak létre belőlünk. Mindig csak én gondolok másokra, de rám nem gondol senki. 

Egyetlen jó okot mondj, amiért érdemes lenne életben maradnom.

Egy órája gondolkozom azon, hogy mit érzek, de nem jut eszembe semmi. Csak a kongó üresség. Ha le is esett és eltört valami bennem, annak most elmaradt a visszhangja, mert nem hallok semmit. Olyan mély az űr. Ha lelki kezeimmel a szívemhez nyúlnék, csak a hűlt helyét találnám. Nincs ott már semmi. 

Pedig nem sokkal ezelőtt még éreztem. Haragot. Dühöt. Sértettséget. Talán fájdalmat is. Bevágtam magam a kocsimba és csikorgó kerekekkel világgá indultam. Lám, lám, nem jutottam messze, mert alig két órával később itt vagyok újra, itthon. "Itthon", vagy "otthon". Mindegy, hogy hívjuk luxusbörtönömet. Csak egy börtön. Aranykalitka a szabadság illúziójával. Gondos kezek pontosan olyan távolságra helyezték egymástól a kalitka rácsait, hogy a madár fél szárnya átférjen rajta, de a begye meg a feje már nem. Jár a levegő, a szellő is simogatja néha, érez illatokat, lát fényeket, hall hangokat. Csak épp repülni nem tud. Pusztán a legalapvetőbb dologra nem képes, amire terveztetett. 

Uszkve másfél órával ezelőtt nagyon szerettem volna lemenni a térképről. Vagy legalább az útról lehajtani. Bele az árokba. Ez járt a fejemben. Vajon milyen lenne százzal belerongyolni az autópálya melletti árokba és fejre állni? Mennyire törnék össze? Mennyi vérem folyna? Öntudatomnál maradnék, vagy azonnal meghalnék? Talán le is szakadnának a végtagjaim? Kiugrana a szemem a helyéről? Vajon kapnék-e levegőt, ha a bordám átszúrná a tüdőmet? 
Bár sötét volt, mégis hosszasan figyeltem a fényszóró tompa, sárga csóvájában mellettem rohanó mély árkot. De a kezem csak nem mozdult. 

Ez a fránya életösztön, mi? Olyan mélyre írták bennünk ezt a programot, hogy nem lehet egykönnyen rátalálni, nemhogy bármilyen ad-hoc script-tel csak úgy felülírni... 

A legfurcsább az egészben, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem akarok megszökni. Tudtam, hogy nem fogok világgá menni. Igazán nem is tudtam, mi a célom ezzel az egész hisztivel. Csak valahogy éreztem, hogy hirtelen szeretnék nagyon-nagyon távol lenni anyámtól és apámtól. Attól a két embertől, akiknek a leginkább próbálnék megfelelni, és akiknek a leginkább nem tudok megfelelni. Mert állandóan bántanak mind a ketten a szavaikkal, gesztusaikkal. De nem veszik észre. Vagy nem hajlandók észrevenni. 

Ahogy felkeveredtem az autópályára, máris a térkép járt az eszemben, hogy mekkora kört fogok tenni, milyen útvonalon jutok vissza, haza. Hogy húzott-e vissza az otthon gondolata? Megmondom őszintén, nem tudom. Nem igazán hiszem, hogy egy percig is honvágyam lett volna, sőt. Próbáltam elodázni az pillanatot, amikor visszafelé kell indulnom, ugyanakkor a józan eszem pontosan tudta, hogy pénz és iratok nélkül nem jutnék messzire. Merthogy nem volt nálam semmi. Csak a vágy: úton lenni. Messzebb lenni. Messzebb. Messzebb. Messzebb. 

Emlékszem, egy ponton, amikor beláttam, hogy az egész cselekvésnek, az egész elrohanásnak semmi értelme, nagyon csalódott lettem. Fájó ürességet kezdtem érezni a szívem környékén. Akkortájt volt ez, amikor ránéztem a telefonomra. Ugyanis amikor elindultam, kikapcsoltam - azt akartam, hogy senki ne érjen el és hogy aggódjanak miattam. De aztán - elég hamar - bűntudatom lett. Gyűlölöm az aggódás érzését, és nem kívánom senkinek igazán, hogy átélje. Ezért aztán be akartam kapcsolni újra a mobilomat, de amikor ránéztem, szembesültem vele, hogy ki se kapcsolt. Ott volt egész végig mellettem az ülésen, bekapcsolva, fogadóképesen. Bármikor csöröghetett volna, bármikor felvillanhatott volna a kijelzőn egy hívás, de néma volt egész végig. És ez fájt igazán. Hogy nem keresett senki. Meg sem próbált. 

Talán valahol az öngyilkos is ezt szeretné. Hogy utánanyúljon valaki, amikor ugrik. Hogy ellökjék a busz elől. Hogy elkapják, mikor kirúgja maga alól a széket. 

Abban a másfél órában simán öngyilkos lehettem volna. Abban a másfél órában senki nem aggódott. Abban a másfél órában senkit nem érdekelt, hogy hol vagyok és milyen állapotban, senki nem gondolt rám. És tudod, mi fájt leginkább? Hogy éreztem. Éreztem azt a semmit felém folyni, majd szétáradni bennem. A szörnyű ürességet. Érezni hogy milyen nem érezni semmit. Se szomorú, se boldog, se dühös nem voltam már. Pár percig magam voltam a Semmi. Átvettem a Nihil helyét az univerzumban. Hatalmas fekete lyuk voltam a világegyetem égboltján.

Ahogy süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb magamban, egyre csak nyeltem és nyeltem, temettem magamba a fénylő pontokat: csillagködök és galaxisok tűntek el, napokat emésztettem fel és bolygókat borítottam örök sötétségbe. Életem boldog Napjai, a jó emlékek egymás után hunytak ki míg végül egyetlen, végtelennek tűnő pillanatig úgy éreztem, már nem maradt semmi, amibe kapaszkodhatnék. Semmi, ami segítséget nyújthatna ahhoz, hogy kimásszak ebből a beláthatatlanul mély gödörből, amibe magamat temettem. 

Aztán, mintha egy kéz nyúlt volna utánam, a saját hangomat hallottam: ugye tudod, hogy ez csak hiszti? 

S eljött a következő pillanat, amiről azt hittem, sosem jön már el. Mint egy ősrobbanás, szakadt fel belőlem minden, amit csak elnyeltem addig a percig. Felsírtam.
Csuklottam, folytak a könnyeim, szipogtam. És nagyon csúnya voltam. Ráncos és eltorzult, mint egy újszülött.

Fájt, hogy nem lett gyerekem akkor, amikor én szerettem volna, amikor még lehetett volna. Fájt, hogy talán elkéstem és már soha nem is lehet. Fájt, hogy talán soha nem is volt választásom ebben a kérdésben. Fájt, hogy nem fogadnak el, de a legjobban az fájt, hogy akármennyire is próbálom, én sem tudom elfogadni ezt a helyzetet. 

Aztán letértem az autópályáról; le a hídról, fel a sugárútra, s máris a hazaúton találtam magam. Robotpilótára kapcsoltam, a rutin és a lendület vitt innentől. Úgy értem haza, hogy fal került közém és a külvilág közé. Nem értek el hozzám a zajok, a fények. Nem engedtem be őket. Koraszülöttnek ítéltem és inkubátorba tettem magam. Csupán egy dalfoszlány ragadt benn az agyamban: 

"Hiába erőlködnél, ha kerülő utakon mennél,
Estére itt a helyed, szeretheted, vagy gyűlölheted.
És újra és újra láthatod, ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott.
Marad minden a régiben, erdő, erdő van idebenn."

(...) génmanipulációval, tudatmódosító szerekkel és információviharral befolyásolják alvó tudattalanunkat, ami meghatározza (és így az ő érdeküknek megfelelően módosítja) éber tudatunkat, ami aztán megváltoztatja irányítórendszerünk (az idegrendszer) működési elvét, mely végül a felismerhetetlenségig eltorzítja testünk eredeti, természetes viselkedését, reakcióit, védekezőképességét. 
Lehetne akár szerepjáték is. "Küldetés: Légy a világ ura! Befolyásold az emberek tudatát - hódítsd meg a királyságukat."

Ahhoz, hogy bevegyél egy királyságot, le kell győznöd az aktuális királyt. A királyt akkor győzted le, ha elfoglaltad a várat és kitűzted a saját zászlódat. Hogy ezt megtehesd, először is be kell jutni a várba. Ahhoz, hogy bejuss, át kell jutnod a vár védvonalán. Át kell úsznod a vizesárkot, átmásznod a védőfalon, lezúzni a védőket, és eljutni a trónteremig, és addig gyilkolni és pusztítani, míg végül nem marad előtted más, csak a pucér, reszkető, megszégyenített és halálosan megfélemlített király. A kulcsfigura a sakktáblán. Az érinthetetlennek és már-már emberfelettinek hitt ember. Akit csak kevesek láthatnak, még kevesebbek kiváltsága, hogy közelről lássanak, s csupán egy maroknyi halandó mondhatja el, hogy meg is érinthette egyszer. S most képzeld el, hogy te ott állsz, szemben ezzel a hatalmas királlyal, válladon a választás szabadságának ólomsúlyával.

Vajon mi a jobb döntés: ha elpusztítod a királyt s úgy lépsz a helyébe, vagy ha életben hagyod: tudván, hogy eztán a rettegés és halálfélelem uralja majd minden gondolatát és cselekedetét? Vajon akkor vagy-e eszesebb, ha egyetlen mozdulattal, egyetlen másodperc alatt oltod ki az életét, azt üzenve ezzel a világnak: ím, az érinthetetlennek és legyőzhetetlennek hitt "nagyság" is csak halandó, a helye, rangja pillanatnyi és bárki által elbitorolható; vagy meghagyva életét és rangját a háta mögül, mint egy átláthatatlan kirakat mögül irányítod a világot? Mint egy bábmester: rajta keresztül, az ő döntései által, melyeket ettől fogva mindig az a halálfélelem határoz majd meg, amit hosszú élete minden egyes napján érezni fog, a kardod hideg pengéje, mely hátulról a bőréhez ér: a TUDAT, hogy csak azért van még életben, mert te megengeded neki.

"A gonosz legnagyobb ámítása, hogy elhitette a világgal: nem létezik."
Mi a jó döntés tehát: ha megölöd a királyt, vagy ha életben hagyod? Vajon képes vagy-e a szereplési vágyadat, a saját EGÓdat háttérbe szorítani azért, hogy cserébe a világ láthatatlan ura légy? Tudod-e a különbséget, melyik a fontosabb: a láthatatlan, vagy az úr? 
Az ámítás művészete ebben rejlik: mert láthatatlan, azt hiszed, nem is létezik. Mint a levegő, amit belélegzel. Vagy az atomok, amik sejtjeidet alkotják.

Megfelelő idő elteltével a király maga is elhiszi majd, hogy döntései saját szabad akaratának lenyomatai. 

Tessék. Valahányszor nagy-nehezen ráveszem magam az írásra, valahányszor jön valami értelmes gondolat, amit érdemes lenne papírra (képernyőre) vetni, mindig becsúszik valami gixer, ami odaver az egésznek. Most épp az, hogy úgy látszik, már a saját blogomhoz sem találom a kulcsom. Beletört az agyam zárába. 

Hajnali fél kettő is elmúlt. Ahelyett, hogy aludnék, az előbb még egy igen kényelmetlen testtartásban sorozatfüggtem, most pedig itt ülök a kanapén, az üres lakásomban, egyedül, a feneketlenül mély és hideg sötétségben, zajoktól, zúgásoktól és zörejektől körülölelve, melyeknek eredetére már meg sem próbálok magyarázatot találni.

Azon töprengek, vajon van-e egyáltalán értelme lefeküdni? Hisz aludni ebben a kihegyezett állapotban úgysem tudnék. Csak dobálnám magam jobbról balra. Aztán balról jobbra.

"Ki vagyok hegyezve. Így nem fogok aludni. Csokorba rendezve, a rostok rózsáin, vérrel telítődnek mind a hajszálerek. Miközben az ágyon fekszem, megcsókolnám az eget..."

Már csak egy rész van a sorozatból. Megnézhetném. De azzal mi változna? Reggel ugyanúgy nem fogok időben felkelni, ahogy tegnap sem tettem. És holnapután, amikor már rég túl leszek a rajta, akkor sem fogok. Nem ez az oka az állandó és kényszeres ébrenlétemnek. Ez csak tünete. Mi több, nem is tünete, hanem fájdalomcsillapítója. 

Félek talán? Nem hiszem. Legalábbis most nem érzem azt tipikus fojtogató szorongást, amit ilyenkor szoktam. Talán immunissá váltam a félelem érzetére. Nem magára a félelemre, csak az érzésre. Ilyesmi lehet nyaktól lefelé bénultnak lenni. Vagy teljesen bénának. Amikor csak a szemedet tudod mozgatni. Nem érzed a tested, de tudod, hogy baj van. Látod, de nem tehetsz ellene, hát rövid úton elfogadod. Egy fajta csendes beletörődés ez.

Hívjam fel a főnököt és kamuzzak? Jelentsek beteget? Hisz annyiszor megtettem már, és nem lett jobb. Eleinte bűntudatom volt, aztán az is kiveszett belőlem. Ha mostanság csinálom, már nem érzek semmit. Se jót, se rosszat. Így aztán, mivel úgysem változtat semmin, már nem is csinálom. 

Azt hiszem, feladtam. Nem tudom, pontosan mikor történt, de biztosan nem most. Már nagyon régen. Nem is tudok visszaemlékezni, hogy mi lehetett az a bizonyos momentum, amikortól átfordultam a passzivitásba.  

Lassan a kettőt is elüti az óra. Talán fürödjek le, és menjek be most? Hát ennek se lenne túl sok teteje. Akiknek kellek, azoknak normál munkaidőben van szüksége rám, nem éjjel. Csak ülnék az asztalomnál, mint egy zombi. Csupán a monitor vakító fehér fénye világítana az arcomba, sötét árkokat festve a szemem alá, a szám köré, a nevető ráncok helyére. Épp úgy ott is, ahogy itt most. 

Miért van az, hogy az ex-drogosok elhíznak? Vagy ha el nem is híznak, azért elég túlsúlyosak. A többség, legalábbis.

Először arra gondoltam, biztos azért van, mert amikor drogoznak, akkor nem érzik annyira az éhséget, ergó nem esznek olyan sokat és borzasztó vékonyak lesznek. 

Aztán rájöttem, hogy az ok ennél sokkal emberibb. Valószínűleg azért lesznek olyan kövérek, mert átszoknak az ivásra. A pia - főleg a tömény - borzasztóan hízlal. Úgy hízlal, hogy valójában nem is eszel többet. Egyszerűen maga az alkohol dagaszt. Puffaszt. Ha megnézed a piásokat, mindnek jellegzetesen puffadt és vizes az arca, nagy a hasa. Tudom, mert tapasztaltam.  

Felemás helyzet ez. Lejön a drogról, de nem azért, mert le akar jönni, hanem mert egy idő után egyszerűen már nem lehet azzal a szétcseszett idegrendszerrel nem hogy normális, de semmilyen életet élni, amit a drogfüggőség okoz. Csakhogy a rideg valóság sem elviselhető, ezért aztán józanul sem tud létezni. Ha tudna, eleve nem is szokott volna rá a drogokra. Valami kell, hogy folytonos tompaságban tartsa a tudatát. Úgy emeli az üveget a szájához, ahogy más a napszemüveget engedi le homlokáról a szeme elé, ha a nyári nap fénye égeti a retináját. 

Az alkohol butít, a drog tudatot tágít. Apró univerzumok vagyunk egy sokkal nagyobb semmiben. Ha már nincs hová tágulni, hát magunkba roskadunk.