Pánikszoba

0 óra 4 perc. Újszülött szerda. Jobb kezemben egy pohár rozé, bal kezem alatt klaviatúra billentyűi csattognak. 

Iszom. Az élet százegyedszerre is bebizonyítja, a pofámba dörgöli, hogy a dolgok nem változnak. Akármilyen kitartóan hiszünk is benne. 

Néha-néha összegörnyedek a fájdalomtól, ami a gyomortájamról kiindulva görcsbe rántja az egész testemet. Az összes izmom megfeszül. A lapockám alatt már össze is csomósodott egy köteg. Nő, mint a rák, nyomást gyakorolva a csontra és a környező szövetekre. Az inak mentén kúszik egyre feljebb, míg az agyamig ér. A tarkómtól a homlokomon s a halántékomon át egészen a jobb fülcimpám hegyéig féloldalas migrént okoz. 
Szemeimet bántja a fény. Vékony csíkká húztam őket, mégsem tudok annyira hunyorogni, hogy ne okozzon fájdalmat a monitor visító fehérsége. S mégis itt vagyok. 

Hús-vér roncs, egy két lábon járó emberi rom. De nem egy szeméthalmaz, ami születése pillanatától romlásra volt ítélve. Hanem mint valaha büszkén és délcegen álló várkastély romjai. Megcsúfolása hajdani önmagamnak. Erőtlen, gyenge és gyáva vagyok. 

Ahogy ezeket a sorokat írom, úgy érzem, láthatatlan kimérám (vagy démonom) ismét feljebb mászik kicsivel a hátamon. A lapockám alatt gyökerezik, onnan kiindulva hosszú karjával egész az agyamig nyúlik, karmos ujjaival az amygdalámat bizsergeti.
Ó igen, a jó öreg félelemközpont. A sötétség mélye. 
Nem, még nem rettegek. Még nem gyújtottam meg egy újabb kanócot a vérrel borított, szétbombázott harcmezőn. A csatatéren, amit a tudatomnak hívok. 

Valahonnan az emlékeim legmélyéről, gyerekkoromból felbukkan egy sárga szempár. Egy mesehős tekintete. Egy feloldozásra váró antagonistáé, aki csak arra vágyik, hogy megszabadítsák szerepétől. A bukásra ítélt karakterétől, amit nem ő kért. 
Talán megszületni sem akart, de attól kezdve, hogy valaki papírra vetette, létezni kényszerült. 
Vajon van-e ennél szörnyűbb bűn? Ha valakit akarata ellenére életre kényszerítünk? 

Villámként hasít belém a fájdalom. Ismét. A fejem szét akar hasadni, akár egy kőszobor. 
Tudat. Hasad. Tudathasadás. Hatás. Minél jobban gondolkozom rajta, annál jobban kínoz. Ösztönösen a kezeim közé szorítom, mintha két különvált darabot akarnék ismét összenyomni. Mintha ragasztó híján puszta kezeimmel tartanám egyben meghasadt tudatom darabjait. 
Ez talán az őrület határa. Az elmebaj kapuja. Ismerős átjáró; oly sokszor haladtam már keresztül rajta. Szinte már nem is félek tőle, annyira ismerős. 

A helyzet az, hogy pontosan tudom, mi fog történni. S most először életemben eljutottam oda, hogy nem az ijeszt meg, ami rám vár, és ami menetrendszerűen be fog következni. 
Hanem maga a menetrend-szerűség. A kiszámíthatóság. S az érzés, hogy nem tudom megtörni a rutint. Nem tudok kiszakadni a körforgásból. 

Mi értelme úgy egy kapcsolatnak, ha rájöttem, felismertem, és hangosan be is vallottam magamnak, hogy már nem vagyok szerelmes a másikba? Szerethetem akármennyire, de ha megerőszakolom a lelkemet, akkor sem tudom visszahozni és magamba erőltetni a szerelem érzetét irányába. Elhitethetem magammal, hogy a házasság alapja lehet csak simán a féltő szeretet is, és hozhatok egy tudatos döntést ennek megfelelően, hogy akkor én a továbbiakban mély szeretetben, megértésben és békében élek együtt a társammal, lemondva a szerelemről. 
De jó-e így? Van-e értelme? Vajon amit nyerek ezzel, tudja-e ellensúlyozni a veszteséget? 
Ha vennék egy papírt, kettéosztanám, az egyik oldalára azt írnám, hogy SZERETET, a másikra azt, hogy SZERELEM, akkor előbbihez ilyen képzeteket társítanék: 
- féltés, aggódás
- kompromisszum
- lemondás
míg utóbbihoz inkább ezeket: 
- vágy, izgalom
- eufória, tudatmódosulás
- határtalan boldogság. 

Persze kihagytam a lecsóból a csípős paprikát, hiszen a szerelemben is lehet őrlődni, aggódni, rágódni, és a szeretet érzése is tehet boldoggá egy embert. 
De ez most az én egyedi esetem és nem másé. A szívem mélyén én vállalnám a kockázatot, vállalnám a felsülés és a hetekig tartó fájdalom eshetőségét is; azt, hogy megbánthatnak, megalázhatnak, elhagyhatnak, cserébe pár órányi szerelemért. 

A szerelem egy tökéletes dolog, és a tökéletességhez hozzá tartozik, hogy nem várható el tőle, hogy pár percnél, esetleg óránál tovább tartson. 
A szerelemben is az a pár perc a legjobb, mielőtt elcsattan az első csók. Csak ölelitek és érzitek egymást: beszívjátok a másik illatát, hallgatjátok a szívének dobogását, bőrötökön érzitek a másik reszketését, és ettől ti is reszketni kezdtek. Ugyanez van az első szex előtt is. Mindig az első a legtökéletesebb. Addig jó, amíg nem válik rutinná. 

Ha újra kezdhetném, nem lennék monogám. Nem tartanék ki egy ember mellett ennyi ideig. Sokkal felfedezőbb lennék: folyamatosan keresném és kutatnám az újabb és újabb alkalmakat, amikor pár órára szerelmes lehetek valakibe. 

Azt hiszem, én nem hiszek a sírig tartó szerelemben. Már nem. 

Érdekes, hogy az ember pont akkor kapja a legtöbb bókot a külsejére, amikor leginkább rohad belülről. Vagy legalábbis ezt érzi...

Sosem tudtam eldönteni, hogy ezek ilyenkor őszinte bókok, vagy inkább annak szólnak, hogy a másik észrevette meggyötört és foszladozó bensőnket, amit külsőnk fényesre polírozásával próbálunk takargatni. Nem mintha nem kapnék bókokat akkor is, mikor épp jól érzem magam, sőt. De azokat akkor tényleg őszintének érzem. Vagy csak a tudatállapotom hozza létre a kettő közti különbséget? Úgy értem: attól függ, melyiket érzem őszintének és melyiket álságosnak, hogy épp milyen hangulatom van? 

Lehet, hogy valójában nincs is különbség, csak az agyam hozza létre a különbség fiktív érzetét. Lehet, hogy mindkét bók pont ugyanolyan üres és céltalan udvariaskodás, csupán én töltöm meg tartalommal, attól függően, hogy épp milyen kedvem van. Ehhez képest lesz félig üres vagy félig teli a pohár. 

Azt is érdekes egyébként látni, hogy mi nők mennyire görcsösen próbálunk kapaszkodni. Nem tudom, de a faszikon valahogy nem érzem ezt. Talán azért van, mert mi nők hamarabb "romlunk meg". Csak kb. 45 éves korunkig vagyunk fogamzóképesek, és 40 fölött egyik pillanatról a másikra ugrásszerűen megnő a rizikófaktor, hogy beteg utódaink születnek. Azért, mert addigra már túl soká érleltük a száz napos tojást. Pont kétszer annyi ideig, mint kellett volna. 
Elveszítjük zamatunkat, ízünket, rugalmasságunkat, vitamin tartalmunkat. 
Mint az alma, amit túl sokáig hagysz a pulton. Legjobb még aznap megenni, amikor megvetted. A mai almákat akár egy hétig is kint hagyhatod a pulton, még akkor is finomak. De két hét után már legfeljebb azon gondolkodsz el, hogy lehet-e még belőle almás pitét sütni, esetleg. Nyersen már biztosan nem ennéd meg, leginkább a fonnyadt héja és az ütődések nyomán időközben megbarnult és savanyúvá vált foltjai miatt. Megpucolhatnád, és kivagdoshatnád a rothadó részeit, de akkor mennyi fogyasztható hús maradna a végén? Nem érné meg a strapát.
Egy hónap után pedig már el sem gondolkodsz a lehetséges felhasználáson; anélkül kúrod ki a kukába, hogy egyáltalán ránéznél. Esetleg odaadod a malacoknak a moslékkal, már ha vannak malacaid. 

Most lehetne itt rágódni meg vitatkozni azon, hogy ez  mennyire igazságtalan. Mert az. Kurvára az. De van értelme vitatkozni? Ha rágódunk rajta, hisztizünk, az asztalt verjük, változni fog attól bármi is? Nem hinném. 
Aki tervezett minket, az egy soviniszta fasz volt. A magam részéről ennyit mondanék, bíró úr, köszönöm, nincs több észrevételem. 

Pontosabban van, bőven, de azt elmondhatom peren kívül is. Hiszen akárhogy is dönt a bíróság, nincs isten, aki újratervezne minket. És nincs pénzben mérhető összegű kárpótlás sem, ami jóvátehetne ekkora tervezési hibát, és a tudomány jelenlegi állása szerint megjavítani sem lehet minket. 

40 fölött minden gyermektelen nő gazdasági totálkárnak számít. Karambolozott az élettel és ő járt szarul. Még ha fizet is valamit a biztosító, soha nem akkora összeget, ami a teljes kárt fedezi. A kocsi javíthatatlan, ergó funkciójában használhatatlan - soha többé senkit nem visz el A-ból B-be

Ha ezt egy 40-es gyermektelen nő olvasná, nyilvánvalóan vitába szállna velem. Először is bevetné a "jolly joker"-t, a 12 év extra tapasztalatát velem szemben, aztán nyilván azzal jönne, hogy a szaporodás nem minden, ami meghatározza egy nő értékét, és végül a fejemhez vágná, hogy a nő érző lény, nem lehet tárgyiasítani, almához vagy kocsihoz hasonlítani. 
Tudom, mert én is nő vagyok, érző lény vagyok, és nem érzem magam tárgynak. Vagyis... néha túlságosan is tárgynak érzem magam. És lényegében e két véglet közt létrejövő kognitív disszonancia lehet az oka, hogy szépen lassan mind, akik ebben a cipőben járunk, életképtelenné válunk. Pontosabban megfogalmazva: képtelenek leszünk élni, rendeltetésszerűen "használni" az életünknek nevezett... valamit. 

Mert mi az élet? Hogyan lehetne definiálni? Indokolatlanul létrejött és létező, céltalan valami? Egy egyszerű főnév, vagy inkább igék, cselekvések sorozata? És mi határoz meg egy élő embert? Mi határozza meg, hogy mennyire él? Vannak egyáltalán fokozatai az életnek? Élő, élőbb - legélőbb. 
Miben lehet mérni, egymáshoz viszonyítani a különböző élő dolgokat, lényeket? Mitől jó élet az egyik és kevésbé jó a másik? 

Körbenézek a gyermektelen barátnőimen, kolléganőimen, sorstársaimon - akikből van bőven -, és nők helyett harmincas éveikben járó tragikus roncsokat látok. Töredékeket, darabokat, de sehol egy egészet.
Hajótörötteket látok hánykódni egy végtelen, szürke óceánban, a partot érés legkisebb esélye nélkül, korhadt fadarabokba kapaszkodva. Mindenki görcsösen szorítja a sajátját, mert még remélnek. Még hiszik, hogy egyszer partot érnek. Képtelenek elengedni és meghalni, mert a túlságosan is régóta tartó hánykódás elvette a józan eszüket. Már nem is önmaguk. Nem tudnak józanul gondolkodni, nem tudják kikapcsolni magukban az életösztönt, ami a reményüket táplálja. Pedig ha képesek lennének reálisan gondolkodni, rájönnének, felismernék, hogy amibe kapaszkodnak, és amihez ragaszkodnak, az már nem élet. Csak egy korhadt deszka, szétázott fadarab abból a hajóból, ami valaha az életük volt.
Ha elfogadnák, hogy sosem fognak partot érni, mert a part mérhetetlenül messze van: szemmel fel sem mérhető távolságban, akkor el tudnák engedni a deszkát és képesek lennének méltósággal meghalni.

Erről ez a két sor jut eszembe: 
"Ki elveszti eszét, majd észre tér, 
Ki tengerbe vész, ismét partot ér."

Igen. A hajótöröttek többnyire megőrülnek. Hibátlan párhuzam...
Úgy érzem, mi, akikről itt most szó van, mi is lassacskán beleőrülünk ebbe a görcsös kapaszkodásba - vagyis a kényszeres, kikapcsolhatatlan reménykedésbe. 

Van köztünk, aki a már régen halott házasságába kapaszkodik; van, aki a piába; a munkába; más a kutyáiba; megint más a macskáiba; és van olyan is, aki tudatában van mégis hagyja, hogy hülyére vegye egy férfi - mert pillanatnyilag nincs rajta kívül más alkalmas hímegyed, akitől utódot remélhetne.

Mert ez a rákfenéje az egésznek. A reprodukciós ösztön - ami talán még annál a rohadék életösztönnél is erősebben munkál, főleg a gyerektelen felnőtt nőkben. 
Felnőtt testünk minden hónapban utal rá, jelez nekünk, és ha nem kap választ, időnként hisztisen a pofánkba vágja kifejlett, szaporodásra kész mivoltunkat, és minden, fogantatás nélkül eltelt hónapban értetlenül bámul ránk, mintha azt kérdezné: mi a fasz van már?! Most akkor hogyan tovább? 

Tulajdonképpen mi magunk sem értjük, miért rekedtünk meg egy szinten, miért nem sikerül továbblépni. Nem tudjuk visszaidézni a pillanatot, amikor a hajónk felrobbant, vagy egyszerűen csak léket kapott és elsüllyedt, és mi ott ragadtunk a hideg, szürke óceánban, mentőöv híján, fadarabjainkba kapaszkodva. 
Nem tudjuk, mi a baj velünk, nem értjük, miért nem jön senki, hogy megmentsen minket. 
A gond az, hogy a parttal együtt a parti őrség is rohadt messze van. Felfoghatatlanul messze. Ahogy mi nem látjuk őket a végtelen vízen túl, ugyanúgy ők sem vesznek észre minket. 

Hol vannak az életképes harmincas férfiak? Hová lettek a férfiak úgy egyáltalán? 

Másképp teszem fel a kérdést: hol késnek a férfiak? Miért tökölnek, miért húzzák az időt, ha ők is nagyon jól tudják, hogy 35 fölött a nők már bőven késésben vannak, 40 fölött pedig el is késtek? 

Az a szar ebben az egész mesében, hogy ha egy pár kifut az időből, és elkésik, akkor a késést legtöbbször a nő számlájára írják. Minden értelemben. Mert pámpillázik, a haját igazgatja, 67-szer átöltözik. És a leggyakoribb vád, főleg a férfiak részéről: miért nem kezdted el időben a készülődést? 

De hogyan is kezdhetnénk el időben a készülődést, hogyha a buli 10-kor kezdődik, és már este 7 is elmúlt, de a férfi még ide sem ért, hogy egyáltalán megkérdezzen minket: szabad-e az esténk és van-e kedvünk vele menni a bálba?...
Így, amíg a partnerünket várjuk, jobb híján nem tehetünk mást: remélünk, sírunk, és kapaszkodunk. A párnánkba, a plüssmacinkba, a kutyánkba, macskánkba, munkánkba, piába... És közben savanyú a szőlő jelleggel azon kezdünk gondolkodni, hogy van-e egyáltalán kedvünk bálba menni.

Persze be lehet esni éjfélkor is, csak azt ne felejtse el senki, hogy aki késik, annak annyival kevesebb ideje marad táncolni. 

Gyönge végtag csupán a kezem,
Korhadó deszka; koszlott darab fa.
Erőtlen eszköz, ahogy a tollat beleveszem.

Beleveszek én is a nagy sötétbe,
Ahogy fejemet kezembe temetem.
De nincs megnyugvás akkor sem,
Mert bennem nem egynemű még a sötét sem.
Két szemmel látok akkor is, ha mindkettő csukva van,
Két külön szemmel észlelem a sötétséget,
Úgy, ahogy minden mást, ha világos van.

Ha nincs sötét, nincs kontraszt.
Mihez hasonlítod a világosat?
Ha nincs sötét, és nincs világos sem,
Akkor mi alapján lássam a világot;
Azt mondd meg nekem!?

Egy pár éve már észrevettem, hogy ha rámtör a hetekig tartó szorongás, vagy sorozatban jönnek a pánikrohamok, egy idő után mindig visszatérek a gyökereimhez. Főleg a zenehallgatási szokásaimon értem ezt tetten.

Persze nem azonnal történik a dolog: először fel kell legalább térdelnem a padlóról, szóval egy olyan állapotot kell elérnem, ahol egyáltalán képes vagyok meghallani külső hangokat. Nem a szó szoros értelmében, de valahogy megvakulok és megsüketülök a rohamaim alkalmával; mintha elájulnék, csak én nem a fehérségbe, hanem a sötétbe zuhanok. Éppen ezért az első súlyosabb mélypont vagy fizikailag is kimerítő pánik roham után el kell telnie jó pár napnak vagy akár hétnek, mire úgymond magamhoz térek és a feszültségemet elkezdem egyfajta "zeneterápiával" levezetni.

Az első rohamaim 15 éves korom táján értek. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, nem voltam pontosan tisztában vele, hogy ez mind fizikailag, de főleg lelkileg egy betegség. Nem segítette a felismerést az sem, hogy a családom (főleg Anyám) tagadásban élt ezzel kapcsolatban, és évekig nem volt hajlandó elfogadni, hogy esetleg orvosi segítségre lenne szükségem.
Akkortájt kezdtem az akkori legjobb barátnőm és az újonnan szomszédunkba költözött "rokker fiú" hathatós befolyására Junkiest hallgatni. Pár hét elteltével betéve tudtam a teljes Káros az egészségre és a fél Nihil albumot (akkoriban CD-re írattunk ki zenéket audio formátumban, így csak másfél album fért rá egy lemezre). Nem tudtam még olyan konkrétan megfogalmazni, hogy miért, de úgy éreztem, a dalok rólam szólnak, az én életemről - habár én nem voltam drogos és akkoriban még alkoholt is csak igen-igen ritkán, bulik alkalmával, nevetségesen kevés mennyiségben fogyasztottam, ráadásul nem azért, hogy a szorongást oldjam, hanem azért, mert a többiek is ittak és nem akartam kilógni a sorból. Ugyanezen indíttatásból szoktam rá a dohányzásra is. Utáltam a sör ízét, néha csak nagy-nehezen tudtam órák alatt meginni egy üveggel. Ha észrevétlenül is, de néha még öklendeztem is tőle. A cigitől rendszeresen szédültem, émelyegtem, és utáltam lenyelni bűzös, dohányízű nyálamat. Mégis - ha minimális mértékben is, de - fogyasztottam ezeket a dolgokat, mert úgy éreztem, ezek is segítenek beilleszkedni azokba a társaságokba, ahová tartozni vágytam. Hiába tudom a mai eszemmel, hogy AKKORIBAN ezekkel a szokásokkal együtt se fogadtak el jobban, mint amennyire nélkülük fogadtak volna el. Az, ami akkoron IGAZIBÓL meggátolta a beilleszkedési törekvéseimet, az állandó szorongás következtében kialakult szótlanság, visszahúzódás, csöndes bólogatás volt. Ma már tudom, hogy azért nem tudtak velem mit kezdeni a többiek, mert nem tudtak hova tenni. Az igazi személyiségemből még csak szikrákat sem mutattam nekik akkor.

Írhatnék ide példákat, konkrét történeteket, hogy hol volt tetten érhető ez a kitaszítottság érzés - még abban a társaságban is, ahol szerettem lenni. Az ifjúsági irodában, ahová jártam, szívesen töltöttem az időt, és valamilyen szinten elfogadtak, minimálisan még kedveltek is, kommunikáltak velem a többiek. Nem bántottak, nem cikiztek. Nem úgy, mint az általánosban, vagy néha a középsuliban is.

A kitaszítottság, a "nem tartozom sehová" érzés hatotta át a kamaszkoromat. Habár úgy éreztem, én tényleg és igazán mindent megteszek azért, hogy a közösség része legyek, mégsem sikerült. Hiába értettünk egyet a többiekkel sok semleges témában, volt egy nagy különbség köztünk: ők nem szorongtak olyan kóros szinten mint én akkor. Ők többnyire boldogok voltak, én szinte mindig szomorú és reménytelen. Nem segített ezen a reménytelenség-érzésen a maximalizmusom, a tökélyre való állandó törekvésem - habár utóbbi nem volt nyíltan tetten érhető. Mivel jegyeim éppen ennek a maximalizmusnak, szorgalomnak az ellenkezőjéről tanuskodtak, ezért elkönyveltek lustának, koncentrációzavarosnak - olyan valakinek, aki mindig egy valóságon kívüli állapotban lebeg a tantermek közt. És valóban: sokszor nagyon nehezemre esett odafigyelni az órákon. A száraz tananyag nem segített abban, hogy állandó negative gondolataimat pozitív irányba tereljem. Egyszerűen nem érdekelt, amiről a tanárok beszéltek. Más érdekelt - az írás, a rajzolás, a beszélgetések, az önismeret. Sokszor nem is igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretnék megtudni, de már akkor is nagyon erősen bennem volt a világ megismerése iránti igény. Ma már tudom: első sorban azt akartam megtudni és valamilyen logika mentén megérthetővé, felfoghatóvá és elfogadhatóvá tenni, hogy ÉN hogyan működök, és miért működök úgy, illetve hogyan tudom kordában tartan az esetleges működési zavaraimat.

Mivel az iskolában többnyire rossz jegyeket kaptam, bizonyos tantárgyakból elkönyveltem magma hülyének. Mivel felfogtam, hogy bármennyire is igyekszem, jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy bizonyos tárgyakból (pl. matek, fizika, kémia) a maximumot nyújtsam, ezért tudat alatt lemondtam róluk. Úgy voltam vele, hogy ha úgyse leszek belőle soha ötös, akkor minek törni magam? Ettől fogva csupán annyira foglalkoztam ezekkel a dolgokkal, hogy ne bukjak meg belőlük. Ez néha emberfeletti feladatnak bizonyult, hiszen mivel már lemondtam ezeknek a tudományoknak a megértéséről, egyáltalán nem is akartam rájuk semmilyen figyelmet fordítani. Száműzni akartam őket az életemből, csak hát ugye az oktatási rendszer ezt nem tette lehetővé...

Hogy hogyan kapcsolódik ez az egész a zenehallgatási szokásaimhoz? 
A Junkies dalszövegeiben pontosan ugyanez a reménytelenség tükröződött, amit én éltem át akkoriban minden nap, csak egy más élethelyzetben. A zenekar tagjai akkor húszas éveikben járó fiatal felnőttek voltak, akik a munka és a társadalmi berendezkedésünk értelmetlenségét látták meg; küzdöttek azzal, hogy szeretnének tartozni valahová, de abba a közegbe, a "taposómalomba" semmiképpen sem akartak beállni, amit elvártak volna tőlük. Felnőttként már látták a saját szüleik hibáit, eljutottak oda, hogy szóval és akár cselekedettel is megkérdőjelezzék a szüleik, tanáraik, főnökeik papolását az erkölcsről, a "helyes útról" - mert látták, hogy társadalmi normák ide-vagy oda, az úgymond "normális életet élő" emberek is épp olyan reményvesztettek mint ők, csak nekik még póráz is van a nyakukban, amibe ők ráadásul önként dugták bele a fejüket.

A kábítószerek (én ide sorolnám az alkoholt is) tágítják az ember tudatát. Egy bizonyos szintig a szerhasználó az agyának olyan rejtett kamráiba nyer bebocsátást általuk, a tudatuknak olyan "helyiségeiben" kapcsolódik fel a villainy, aminek a létezéséről addig nem is tudott. És egy bizonyos szintig jól is esik időt tölteni ezekben a rejtett szobákban. Lehet ott találni "bútorokat", amik kényelmessé teszik az ottlétet, "tárgyakat", amiket az agyát megfelelő szinten használni tudó ember akár ki is tud onnan hozni. Így születnek a zavarbaejtően kifejező és képszerű versek, dalszövegek, festmények, vagy bármilyen műalkotás.
Miért volt vajon Ady drogfüggő, József Attila gyógyszerfüggő? A művészek nagyon nagy százaléka használ valamilyen szert a művészete kiteljesítéséhez. Bár a Junkies-t erős túlzás lenne a művész szóval illetni, de ott van pl. Likó Marci és a Vad Fruttik. Hallottad már az Embergépet vagy a Diszkóst? A Darabokban-t? Ezekhez a dalokhoz nem is kell klip, mert ha csak egy kicsi fantáziája is van az embernek, a dalok hallgatása közben máris meglátja maga előtt a szekrénybe szórt csomagokat, a betonlépcsőbe épült ladát, a kockás abroszt, a formalinos üvegeket...

Nem titok, hogy néhány éve a zenei ízlésem nagy részét a Fruttik számai teszik ki. Jó, persze, hallgatok emellett mást is - elég széles a skála a jazz-től a 70-es évek beli funky-n és klasszikus rockon keresztül a trash metálig - , de semmit sem annyira intenzíven, mint Marciék dalait.

Mégis, egy annyira nyomott állapotban, mint amilyenbe most pár nappal - 1,5 héttel - ez előtt is kerültem, semi sem tud annyit segíteni, mint a Junkies-tól a Félsz vagy az Ez csak a valóság. Mert így, több mint 10 évvel az első szorongásos és pánikos tüneteim megjelenése után is a gödör mélye még mindig ugyanúgy néz ki. Pontosan ugyanolyan nyirkos, hideg és sötét, és úgy látszik, hogy a létra is még mindig ugyanaz.

"...Elveszett gyermek, félve nézek körbe
Csinálhatok bármit,
úgyis beledöngölnek a földbe
Rám mászik minden, arcomba vág
Nekem az élet egy sűrű dzsungel
nem tudom, hogy jussak át
Ez csak a valóság, ez nem mennyország
Ez csak a valóság, oh édes,
veszett a világ
Már mindent kipróbáltam,
ami az egészségre káros
Rájöttem, hogy a mennyország
a pokollal határos
Soha nem lesz vége,
semmi nem kezdodik el..."

Általános iskolában hozzászoktam, hogy nem voltam túl népszerű. Mondhatnám azt is, hogy a kriplik táborát erősítettem. Nem voltam se különösebben szép, se vagány, se karizmatikus. De nem voltam csúnya vagy visszataszító sem. Egyszerűen csak voltam: az észrevétlenség vékony határvonalán próbáltam egyensúlyozni. Akkor éreztem jól és biztonságban magam, ha nem figyeltek rám. Mert ha azon a két-három emberen kívül, akiket akkor a barátomnak neveztem, más osztálytársam is rám figyelt, annak többnyire bántó eredetű volt a szándéka. Azt hittem, ha a szürkeségemmel, szótlanságommal, udvariasságommal szinte egybeolvadok a fallal, talán békén hagynak majd a többiek és nem fognak piszkálni. Nem szerettem a nagyhangú, nagyszájú, szélsőségesen viselkedő osztálytársaimat. Nem az zavart, hogy lazábbak és vagányabbak voltak nálam, hanem a hangoskodásuk, az agresszívnek ható, zajos röhögésük. De az órák alatti visszafojtott kacarászások ha lehet még jobban kibillentettek az amúgy is törékeny lelki egyensúlyomból. Olyankor kivétel nélkül mindig meg voltam róla győződve, hogy rajtam röhögnek, és az első adandó alkalommal szemtől-szemben is meg fognak majd alázni valamely hiányosságom miatt - például mert kiszakadt a pulcsim, leöntöttem vagy összetintáztam magam és nem vettem észre.
Akkoriban azt hittem, a beilleszkedési nehézségeimet,  háttérbe húzódásomat kompenzálhatom a tudásommal, kreatív képességeimmel. Mivel a velem egykorú gyerekek közé nem tudtam és nem is igazán akartam beilleszkedni, ezért  az igyekezetemmel, hogy szépen mondok verset, hogy a művészet és a nyelv szeretetét mutatom, azt reméltem, a felnőttek majd befogadnak maguk közé és végre én is tartozhatok majd valahová. Kerestem a felnőttek társaságát, próbáltam felkelteni az érdeklődésüket irányomban, de hiába. Mintha a tanárok is gyengének és életképtelennek tartottak és kerültek volna. Ők maguk is inkább a vagány, hangos társaimat ajándékozták meg figyelmükkel, dícséreteikkel. Hiába mondtam fel hibátlanul egy verset, az nem volt elég jó, mert nekik túl pösze voltam, túlságosan zárt szájjal beszéltem, hadartam, nem hangsúlyoztam megfelelően. Ám ha egy népszerű gyerek mondta fel ugyanazt a verset, nem számított, hogy ő raccsol, vagy nem jut eszébe a következő versszak. Ugyanúgy megkapta az ötöst, csak ő még buksisimit is kapott mellé.
Talán ez az a bizonyos buksisimi, aminek a hiánya rosszabbul esett, mint a többiek piszkálódása vagy rosszindulatú megjegyzései. Felnőttként hiába mondod egy gyereknek, hogy a másikat azért dícsérték meg, mert ő szerényebb képességű nálad, ezért neki szüksége van a dícséretre, de Te jóval okosabb vagy, ezért veled szemben az elvárás is nagyobb, neked többet kell teljesítened a buksisimiért. Ezzel éppenhogy nem azt hiteted el vele, hogy saját hiedelmei, félelmei ellenére ő értékesebb (de legalább ugyanolyan értékű) a vagányabb társaival szemben, hanem csak maximalistává teszed. 

A maximalizmus a közhiedelemmel ellentétben hosszú távon nem tesz jót az egészségnek. A maximalizmus arra sarkall, hogy életed minden napján, a napod minden kurva percében olyan próbatételeknek próbálj megfelelni, amiket soha a büdös életben nem leszel képes teljesíteni. Mert már születésed pillanatában eldőlt; azzal, hogy túl rövid a karod, a lábad, nyúlszád van, görnyedt a hátad, diszlexiás vagy.

A világon a leggonoszabbak a gyerekek. Igazi kis szemétláda ösztönlények: ha megérzik maguk közt a gyengét, képesek a halálba szekálni. Mint a félig még vak és süket kutyakölykök, ahogy ellökdösik gyengébb testvérüket az anyjuk csecsétől és ezzel együtt az élettől.
És ez valahol rendben is van így, hiszen a világ bősége sem végtelen, az anyaföld is csak korlátozott számú egyedet tud igazán jólétben eltartani. Ezért gyengébbnek és erősebbnek is az a legjobb, ha az életképtelennek, erőtlennek mutatkozó egyed lehetőleg még öntudatra ébredése előtt elpusztul.
Ha egyedül az erős jut anyatejhez, ő még erősebb lesz, de ha osztoznia kell a fogyatékossal, attól a fogyatékosból még nem lesz teljesebb, egészségesebb egyed, viszont az erős sem tud annyira erőssé fejlődni, mint amennyire erős lehetne. 
Amit nem értek, az az, hogy akkor miért nem hagyják a nyomorultabbat még abban az állapotában elpusztulni, amikor még nincs tudomása saját esendőségéről, alkalmatlanságáról, szerencsétlenségéről?

A világon a legnagyobb teher, ami egy öntudattal rendelkező élőlényre róható, az, ha egész életében azzal a rejtett (sokszor ki nem mondott) tudattal kell élnie, hogy neki igazából nem szabadna élnie. Mert az a fránya életösztön ugyanúgy ott munkál benne is, attól a pillanattól kezdve, hogy öntudatára ébredt. 
Így szánalmas, rövidebb vagy hosszabb élete végéig cipelnie kell a nyomorát a hátán, mint egy kibaszott púpot. Olyan teher ez, amit egy tökéletes, életre tervezett egyed soha nem fog tudni ésszel felfogni. Hogy ezt nem gyógyítja semmilyen fájdalomcsillapító, drog, alkohol. Hogy milyen érzés az, amikor a fájdalmad túl nagy ahhoz, hogy ép életet tudj élni vele, de mégsem elég ahhoz, hogy megöljön. Amikor egy késsel a kezedben álom és ébrenlét határán könnyes pilláid mögül a bőrődnek feszülő pengét figyeled; az ujjaid már görcsöt kaptak a szorítástól, mégsem tudod  megejteni azt az egy rohadt vágást az ütőereden.

Szeretek. Valakit, valamit. Talán nem is egy embert, hanem egy érzést. Egy gondolatot,egy tetten ért pillanatot. 

Ha elkap az érzés, nem mozdulok, hanem bennemaradok. Maradok és lubickolok, fürdök benne. Teljesen átadom magam neki. Testestül-lelkestül elmerülök benne. Ilyenkor becsukom a szemem, s önkéntelenül is mosolyra húzom a szám. 

Még a napsütés is más ilyenkor. Mások a fények, más az illat, másképp jár a levegő a lakásban. Más minden körülöttem. Élesebb, ízesebb, színesebb. 

Szeretek Rá gondolni. Talán nem is az ember az elsődleges, akire gondolok. Talán maga a gondolat az, ami számít, ami széppé teszi az érzést, a pillanatot, az életet. 

Történik valami, s minden megváltozik egy szemvillanás alatt. Édesebb lesz, jobb, könnyebb. 

Bár tovább tartana az a szemvillanás...

Szeretném hinni, hogy bátor vagyok. Azt mondani, hogy nem félek, ha meghalok. Akár holnap, akár ma lesz itt az ideje. Hogy hatalmasabb és bölcsebb vagyok annál, semhogy ilyen aprócska, világi kis gondok utamat állják. 

De az igazság az, hogy amint elmúlik a gyógyszer vagy az alkohol hatása, visszasilányulok esendő, szerencsétlen kis senkivé. 

Visszavedlek sárkányból emberré, aki nagyon is törékeny és fél. 

Bohém kamaszlélek mi elveszett,
Már rég nem számolom az éveket. 
Napjaim a gyógyszer és az alkohol. 
Más bűnéért véres bosszút állok magamon.

----

Megvetem gyáva kis életem,
Keresztre feszítem gyarló szívem. 
Egy hitelreklám reményt hirdet fesztelen,
Fényében szögre akasztom megfáradt lelkem. 

----

Milyen volt veled, már nem is emlékszem, 
Te mindent elsöprő, vak szerelem.
Meseszép, örök szenvedélyt teremtő, 
A gyarló világban mégis oly esendő.

Az abortuszt ellenzők (és mélységesen elítélők) népes tábora szerint azért (is) bűn a magzat elhajtása, mert szerintük a lélek már a fogantatás pillanatában a testbe (szövetekbe) költözik. Ennél fogva, a még csak éppen osztódásnak indult vagy frissen beágyazódott "sejtkupacot" máris "emberi" tulajdonságokkal (tudattal, jogokkal, saját akarattal, érzelmekkel stb.) ruházzák fel. Mivel az embriót (ekkor még inkább csak magzatot) már az első pillanattól emberi lényként kezelik, annak elvételét gyilkosságnak, ez élet kioltásának (elvételének) tekintik. S mint tudjuk, a legtöbb kultúrában és társadalomban embert ölni, "életet elvenni' bűn. 

Az alábbiakban megpróbálom félretenni a személyes véleményemet és érzéseimet a témával kapcsolatban, de hogy mégis őszintének tűnjön az elmélkedésem, két dolgot még az elején ki kell kötnöm, mielőtt mélyebben belevágnék: 

1. Szerintem a várandósság egy állapot, pontosabban egy testi változás, ami csak és kizárólag a nő testében megy végbe, a nő testét és lelkét veszi igénybe (az anya a saját húsát és vérét adja utódáért, a saját szöveteiből "építi fel" a gyermeket), éppen ezért én személy szerint úgy gondolom, hogy kizárólag a nő joga eldönteni, hogy kívánja vállalni ezt a tortúrát vagy sem (és itt most nem térek ki a különleges esetekre, amikor a nő erőszak áldozata lesz, esetleg ragadozó módon "ellopja" valaki spermáját, stb., mert ez most nem tárgya az elmélkedésnek). Emellett azt is gondolom, hogy a már megszületett, élni és küzdeni próbáló egyén (anya) érdekei fölé helyezni a még világra sem jött - az anya tápláló teste nélkül létezni sem képes, kimutatható agytevékenységgel (egyáltalán aggyal) nem is rendelkező - magzat érdekeit, s ezzel tönkretenni a már élő és küzdő ember életét, legalább akkora bűn, mint embert ölni. 

2. Ha én megtudnám, hogy terhes vagyok, az első gondolatom az lenne, hogy semmiképp sem akarom elvetetni a méhembe költözött kis lényt, akire már az első pillanattól gyermekemként tekintenék, történjen a fogantatás bármilyen körülmények között (teszem azt nem vagyok biztos benne, hogy ki az apja). Ez alól csak két kivételt tudok elképzelni: 1: ha bizonyítható, hogy a gyermek súlyosan beteg, fogyatékos lesz. Ebben az esetben biztosan nem akarnám én felnevelni, ehhez ugyanis nem érzem elég erősnek magam, annak pedig nem látom értelmét, hogy születése után egy intézetbe dugjam. 2: ha akaratom ellenére (pl. erőszak áldozataként) esnék teherbe. Ez esetben, ha a magzat egészséges lenne, akkor lehet, hogy elgondolkodnék rajta, hogy megtartom, esetleg születése után örökbe adom, ha nem érzem képesnek magam a felnevelésére a fogantatásának körülményei miatt. 

Persze ebben a kérdésben eléggé elfogult vagyok, hiszen én a betegségem miatt eleve hátránnyal indulok, az átlaghoz képest kevesebb esélyem van természetes úton megfoganni, mint másoknak. 
De ettől még egyáltalán nem ítélem el azt, aki könnyedén teherbe esik és mégsem akarja megtartani a babáját.

Amiről ez a poszt szólna:
Amennyiben elfogadjuk az abortuszt hevesen ellenzők (pl. krisnások, mélyen hívő keresztények stb.) nézetét - történetesen, hogy a lélek már a fogantatás pillanatában a testbe költözik, és ezáltal a még végtagokkal, szívvel, aggyal sem rendelkező sejtkupacot emberként kezeljük - ,  akkor szerintem kötelességünk tiszteletben tartani a még meg nem született egyén összes jogát: a szólás szabadságától kezdve a szabad helyváltoztáts jogán keresztül az egészséghez való jogig mindet, beleértve az élethez való jogát is. 

Hogy ez utóbbi miért olyan fontos? Mert ha jogom van az életemhez, akkor szerény véleményem szerint jogom van azt is mondani, hogy köszönöm szépen, de én nem szeretnék élni. 
Vajon megkérdezett-e valaha is bárki egy még meg nem született gyermeket (embriót, magzatot, petesejtet, spermát), hogy ő akar-e egyáltalán élni? Végiggondolta-e már valaki, hogy nem csak az abortusz önzőség, hanem az is, ha egy gyereket az ő akarata ellenére tartanak meg és kényszerítenek megszületni? 

Mondják, hogy nem a szülők döntik el, mikor szülessen a gyermek, hanem a gyermek választja a szülőket és akkor születik, amikor érzi, hogy születnie kell; amikor meg akar születni. Én ebben nem hiszek. Én azt hiszem, hogy egy gyermek két ember egyesülésének eredménye, és a sorsa (személyisége, tulajdonságai, életútja) attól függenek, hogy ez a két ember milyen céllal egyesült, pontosabban egyesült ÉS hozta őt létre. Mert teszem azt, mi van akkor, ha egy gyermek "rossz" célból fogant meg, és ő megérezte, ezt a rossz (vagy hibás) célt, majd akarata ellenére, egy (vagy két) másik ember döntésének kényszerére kellett megszületnie? Az a gyermek milyen gondolatokkal, milyen személyiséggel, milyen állapotban fog felnőni? Milyen hatások érhetik őt már az anyaméhben, ha teszem azt érzi, hallja az éppen fejlődő kis agyában az anyja gondolatait? Mi van, ha ezek a gondolatok rosszak, és ő megérzi ezt? Vajon milyen defektusokkal fog felnőni ez a gyermek, mi lesz belőle, ha nagy lesz? 

Hány, de hány "beteg", lelkileg sérült gyermeket látni manapság! Hányszor, de hányszor látni vagy hallani olyat, hogy szép, okos, testileg egészséges gyerekek kényszeresen pusztítják, rombolják magukat testileg és lelkileg egyaránt, hova tovább egyenesen az öngyilkossági kísérletig is elmennek: kvázi utólag próbálják "abortálni" magukat. Elgondolkodott-e már bárki is azon, hogy a szülőknek, akik bár normálisnak tűnnek, mégis mennyi közük lehet mindehhez? Mert önzőségből, csak a saját érdekeiket szem előtt tartva döntötték el, hogy a gyereknek meg kell születni, ha akarja, ha nem! Utánajárt bárki is, micsoda terhet cipelhetnek az ilyen gyerekek? Akik mondjuk nem azért születtek a világra, hogy a világ több legyen velük, általuk; akikkel a szüleik nem a világnak akartak adni valami többet, hanem egyszerűen egy teherhordó serpát (ahogy egy fiatal "anya" ismerősöm is fogalmazott), kis házi rabszolgát akartak maguknak, aki segít cipelni nekik a saját elcseszett, nyomorult és szánalmas életük súlyát - amit előzőleg jó eséllyel a saját szüleik hasonló, akaratlan és tudattalan indíttatással csesztek el nekik. 

"Anyám bűnét én cipelem, az enyémet majd a lányom fogja." És így tovább, generációról generációra örökítjük át az ostoba hibákat. 

Ha engem annó megkérdeztek volna, talán azt feleltem volna, hogy "köszönöm szépen, de én nem akarok megszületni". Ezzel a céllal, ezzel a szereppel legalábbis biztosan nem. Mert én most nem tudom, ki vagyok én valójában és kit vagyok hivatott eljátszani. De hogy nem a saját szerepemet, az is biztos. 

Anyám szeretné, ha az elvesztett bátyám vagy nővérem (igazi elsőszülöttje) "újjászületése" lennék, ezért is adta nekem ezt a nevet. Egyúttal azt is szeretné, ha nem (csak) a gyereke, hanem a testvére, a barátja is lennék. 
Továbbá szeretett volna apámból is egy darabot általam. 

Meg is kapta mindet, mert ha beledöglök is, minden erőmmel azon vagyok, hogy ezeknek a szerepeknek megfeleljek és anyámat boldoggá, büszkévé, elégedetté tegyem. 

De hol vagyok én ebben a történetben? Hol az én boldogságom? 
És mit fogok így én átadni majd az én gyerekemnek - ha lesz egyáltalán, és ez a betegség nem épp arra hívja fel a figyelmemet, hogy én vagyok a fal, ahol meg kell állni: én vagyok a pont, ahol ki kell mondani és el kell fogadni, hogy ennyi hibát már egyszerűen nem szabad továbbadni és egy másik, hasonlóan ártatlan és tehetetlen emberi lény életét tönkretenni.

De ha nem lehet utódom, akkor mi célja / mi értelme lehet még az életemnek? 

Talán ha ezt a kérdést sikerül egyszer megválaszolnom, akkor leszek boldog, akkor tudok majd továbblépni, az anyám által akaratlanul rámrótt terheket ledobni és a szorongásból felgyógyulni.

Azt hiszem, elértem azt a pontot, hogy a szorongásom ill. pánikbetegségem kezd dühbe és haragba átfordulni. Nem tudom, hogy ezen nevessek vagy sírjak inkább. 

Minden büdös és undorító körülöttem. A szürke idő, a szürke utak, amiken nap mint nap dolgozni járok. A szürke épületek tövében megbúvó hamuszürke arcok. Szépen lassan meghal körülöttem a természet. Csak elvétve látni már egy-egy zöld fát vagy bokrot. Minden vasból és betonból van, és a legszomorúbb, hogy minden nagyon lepusztult. El van hanyagolva, nincs rendben tartva, takarítva. 
A természetben az a csodálatos, hogy ha hagyják, ha teret engednek neki, burjánzik, virágzik, meghal, elrohad, de utána ÚJRA virágba borul. MEGÚJUL, ismét életre kel. Ezek a beton szörnyetegek viszont, amiket magunk köré építünk, bár évszázadokig fennmaradnak, de ugyan MINEK? Másra nem jók, csak arra, hogy gyászt hirdessenek. Azt a gyászos tényt, hogy az ember alkot valamit, de arra már nem képes, hogy gondozza, rendben tartsa azt. 

Minden nap szembesülök ezzel a látvánnyal, mikor dolgozni jövök. És nem tudom, hogy ettől van-e vagy mástól, de minden eltelt nappal egyre dühösebb, haragosabb leszek és egyre inkább úgy érzem, hogy valakinek meg kell lakolnia azért a sok szarért, amit minden nap látnom és tapasztalnom kell. Valakin "bosszút" kell állnom. 
Eddig magamba folytottam a haragomat és a bánatomat, és mi lett belőle? Szorongásos depresszióm és pánikrohamaim lettek. 

"Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt magunkon bosszút állni."
Hatalmas közhely, de egyre inkább belátom, hogy igaza van.
Mikor elém tolakodnak a sorban, ledudálnak vagy akadályoznak vezetés közben, olyan szituációkban, mikor mások elnyomnak, pedig nincs igazuk és nekem lenne esélyem, hogy kiálljak magamért... Egy csomó olyan helyzet adódott már eddig is az életemben, mikor nekem volt igazam, és kiállhattam volna magamért, de soha nem tettem, mert féltem, mert nem akartam "rossz gyerek" lenni, nem akartam verekedni, nem akartam csúnyán beszélni.

"Megbocsátás". Azt csináltam, amit tanítottak, amit elvártak tőlem. "Nem baj, légy türelemmel, ha ő annyira siet, had siessen, ne konfrontálódj, ne tűnj ki a tömegből, ne hívd fel magadra a figyelmet, maradj szürke kisegér..."
Miért, a szürke kisegér talán tovább él? Kurvára nem. Az évek során rájöttem, hogy ez egy rohadt nagy átverés. Egész végig mindent amit lehetett, jó mélyre elástam, eltemettem magamban, csak azt nem vettem észre, hogy mindaz, amit eltemettem, tulajdonképpen hatalmas időzített bombává nőtte ki magát, aminek a kanócát most meggyújtotta valaki. Talán én magam. És azt hiszem, hogy ma égett le a kanóc. 

Ma, egy nappal a 26. születésnapom után. Felrobbant a bomba, és röpködnek kifelé belőlem a régi sérelmek. 

És nem csak a régi sérelmek, az újak is röpködnek. Mert többé már nem akarok semmit sem eltemetni. Kimondom, úgy ahogy van: gyűlölöm a mostani életemet. Gyűlölöm a munkámat, gyűlölöm, hogy másoktól kell függenem. Gyűlölöm, hogy hiába kívántam egyet, százat, ezret, semmi nem vált valóra. Bezzeg ha rossz gondolatom volt, elég volt csak egy másodperc, hogy feltörjön a tudatalattimból, máris valóra vált és tönkre tett mindent, amit addig nagy gonddal fölépítettem. Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, optimista lenni, soha nem vált valóra semmi jó, amit kívántam, Helyette beteg lettem, csúnya lettem, elbutultam. Árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak vagy annak, aki lehettem volna. 
Gyűlölöm magam, amiért beálltam a sorba és csak bégetek, mint a többi birka. Gyűlölöm ezt a siránkozást is, amit itt követek el ezen a kurva blogon évek óta, kisebb-nagyobb szünetekkel. 

Szeretném végre kiadni magamból azt a sok szart, ami gyerekkoromtól kezdve összegyűlt a lelkemben. De ez még nem elég ám: azt akarom, hogy ezt a csinos kis szarral telt batyut mások cipeljék ezentúl: azok az emberek, akik miatt eddig én éreztem szarul magam. Azt akarom, hogy azok szenvedjenek tőle, akik helyett / miatt én szenvedtem éveken át.
A szadista óvónő, gyerekgyűlölő, gúnyolódó tanár, fasszopó főnökasszony, vagy az Octaviás köcsög, aki reggel majdnem letolt az útról. Szeretném, ha végre lenne bátorságom odaállni az ilyen emberek elé és egy jól irányzott balegyenessel betörni az orrukat, vagy szájba rúgni őket, aztán föléjük állni, leköpni őket, és a lehető legvulgárisabban kifejezni, hogy mit gondolok az anyjukról, amiért erre a világra szarta őket, ahelyett, hogy elkullogott volna küretre vagy lenyelte volna őket spermakorukban. 

Nem, már nem elégít ki az, hogy hetente egyszer eljárok egy terapeutához és elnyavalygom neki, hogy milyen boldogtalan és nyomorult felnőtt lettem, mert gyerekkoromban hagytam, hogy bántsanak és eltapossanak. Változtatni akarok ezen. Ezentúl tettlegesen is ki akarom fejezni a haragomat, amikor felbosszant valaki. Nem akarok többé csendben, vesztesként lekullogni a csatatérről és könnyes szemmel, lelkileg összetörten végignézni, ahogy mások győzelmi táncot járnak és nevetnek rajtam. Szeretnék betörni egy orrot vagy tökön rúgni valakit, aki rosszat tesz nekem. Szeretném én megfélemlíteni azokat, akik engem próbálnak megfélemlíteni. Azt akarom, hogy tiszteljenek és igenis felnézzenek rám azok, akik eddig lenéztek.