Pánikszoba

- Már megint pasziánszozol! Cseszd meg! Azt hiszed, ha így folytatod, leérettségizel valaha is?! Nem tudom és nem is érdekel, mi lesz veled, ha nincs meg az érettségid! Azt hiszed, azért, mert már dugtál, érettebb vagy komolyabb nő vagy? Hát kurvára nem! Gondolkozz el ezen!
Most hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Ahogy ott ült a számítógép előtt és pasziánszozott. Egy pillanatra nem gondolt semmire, csak a lágy, kellemes késő őszi időre. Látta az ablakon át beszökő napfényt, ahogy végigszalad a kopott kis szobán, felfrissíti az állott levegőt, a nyomott hangulatot. Úgy folyt végig a bútorokon, mint a tiszta vízű forrás a sziklákon. Odakint az ég is valami különleges, halványkék színben ragyogott, a természet pedig a sárga és vörös legkülönbözőbb árnyalatait öltötte magára.
Szerette a téli napsütést. Szerette, mert ritka volt, mint a fehér holló, és mert valahogy az ember úgy érezte, sokkal jobban felmelegíti a lelkét, mint a nyári kánikula, ami már-már perzseli az ember egész belsőjét és azt kívánja, bárcsak lenne már tél.
Szerette a telet. Amikor a természet megfagyott egy adott pillanatban, és ha az a pillanat kellemes volt, három hónapig biztosan jól érezte magát.
Szeretett végigsétálni a behavazott utcákon, nézni az esti eget, amely gyönyörű volt, akárcsak a koradélutáni; ilyenkor azonban nem kék, hanem egy egészen különleges, narancssárga színben pompázott. Mindig mosolygott a lelke, ha ilyenkor felnézett az égre és figyelte a hópelyheket.
A télnek ez a része még igen messze volt... ő azonban már mosolygott előre. Pedig valahogy érezte: az idei tél talán messzebb van, mint ahogy azt gondolná. Hirtelen kedve lett volna átölelni az egész világot: úgy érezte, semmi sem árnyékolhatja be most a jókedvét és nincs az az isten, mely eltántoríthatná magasztos céljától.
Felemelte a kezét, a tenyerére nézett – még mindig mosolygott. Tekintete végigfutott az egyik, nagyon rövid vonalkán...
„Amíg itt élsz, azt kell tenned, amit én mondok!” „Amíg itt élsz...”
Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról... De aztán újra megjelent.
„Nem... nem szabad. Most olyan boldog vagyok... Nem szabad elrontanom! Nem szabad hagynom, hogy más parancsoljon! Azt teszek, amit én akarok!...”
Felhangosította a rádiót. Az egyik kedvenc száma szólt éppen. Imádta az énekes rekedtes hangját. Volt ebben a rekedtségben valami olyasféle nemtörődömség, ami mindig megnyugtatta, ha felzaklatott lelkiállapotba került.
Márpedig most abban volt, akármennyire is igyekezett palástolni ezt a hirtelen jött jókedvvel.
- Most megölöm magam. Most jött el a pillanat... Mosolyogva fogok meghalni. Most jött el a pillanat, hogy nem tántoríthat el senki a célomtól... Most vagyok elég erős hozzá, hogy megtegyem, és ne gondoljak bele, mi lesz utána. Hogy ne érdekeljen, kit hogyan érint a döntésem... Most nem érdekel. Most nem fog fájni. Most megteszem.
Felkelt. Az asztalon megcsillant a késpenge. Együtt vonultak be a fürdőszobába. A kulcs jelentőségteljeset kattant a zárban.

Jackie az ablakpárkányon ült, bámult kifelé, a fákat nézte, és arról elmélkedett, hogy milyen is lehet a Mennyország?
„A Mennyország olyan hely, ahol mindenki szabad és a maga ura.” gondolta először.
Aztán halvány kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Nem olyan mosoly, ami akkor jelenik meg, ha boldogok vagyunk, hanem olyan, amikor épp nagyon pesszimistán szemléljük a világot, de mégis megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ez milyen jó nekünk.
- Talán nem is létezik – mondta aztán halkan, mosolyogva. – A franc se tudja.
Egyik lábát felhúzta, átkarolta, a másikat pedig lelógatta a párkányról.
Csodálatos kilátás nyílt az ablakából a környékre. Szép helyen lakott, zöld övezetben, tele fákkal, bokrokkal, zöld gyeppel... és nyugodt, nagyon nyugodt emberekkel. Messze volt a belvárostól.
Gyakran ült így ki a párkányra, szemlélni a világot. Ez valahogy mindig megnyugtató hatással volt rá. Főleg, ha éppen depressziós hangulata volt.
Aztán tovább gondolkozott.
„Szerintem én már átéltem a Mennyország érzését... és egészen más volt, mint amilyet elképzeltem. Hiányzik... Több szenvedést okozott nekem, mint örömöt, de mégis piszokul hiányzik...”
„Lehet, hogy a Mennyország egy olyan... dolog, amiről azt hiszed, sok-sok küzdelem után végre elérted, aztán kiderül, hogy mégsem?... Vagy... vagy az történik, hogy már ott vagy a kapujában... de nem lépsz át rajta rögtön, mert meg akarod adni a módját, hogy tökéletes legyen... De nem tudod. Kettőt fordulsz, és már nincs sehol. Nem szabad tétovázni, mert eltűnik...”
Összeráncolta a szemöldökét. Egy pillanatra megszédült, furcsa érzés kúszott fel a torkán.
„És mi van, ha azt hiszed, elvesztetted, pedig valójában ő veszejtett el téged?... Milyen lehet... Elveszni a Mennyországban?... Bármerre nyúlsz, mindenütt álmok vannak... Álmok, amiket ha megérintesz, szertefoszlanak...”
Nyelt egy nagyot.
- Lehet, hogy... én elvesztem a Mennyországban?... Belesüllyedtem egy álomba, amiből nem tudok felébredni – mondta ki végül hangosan.
És valóban: ahogy most itt ült, az ablakpárkányon, és hatalmába kerítette a hangulat, az érzés, a kilátás, az illat... úgy érezte, elveszett. Mintha egy szárnyas alak röpködte volna körül és a szabadság ajándékával kecsegtette volna.
Jackie pedig nagyon szívesen ment volna vele. Csakhogy volt egy kis bibi ezzel az angyallal... A szárnya ugyanis nem fehér volt, hanem fekete.

Az érdeklődésre való tekintettel itt az újabb iromány.

„Feel it running off, so strong and clear...”
Amikor leszállt a buszról és átsétált a másik járathoz, még nem gondolt semmire. Ijesztően sötét üresség uralta elméjét. Nihil.
„An age is over fast and dissapears...”
Monoton hang búgta fülébe az idegen szavakat, amiket nem igazán értett akkor még. De a szavak mögött rejtőző sejtelmes dallam valahogy mégis egészen furcsa hangulatba ejtette.
„Help him if you can, his hour will come soon... Push away his fear, he’ll see elysium...”
A busz fél perccel korábban húzott el és nem kellett sietnie, hogy elérje a következőt.
Lassú, megszokott mozdulattal gyújtotta meg a cigarettát. Ám ezúttal, ebben a lassú, beidegződött mozdulatban megbújt egy kis mesterkéltség is. Ezt ő maga is érezte, de hogy miért éppen így cselekedett, nem tudta és nem is érdekelte.
Mélyre szívta a füstöt, pár pillanatig benntartotta. Aztán hátravetette a fejét és üveges tekintettel, tökéletes karikákat kezdett eregetni a levegőbe.
„It’s time.”
Ebben a pillanatban egy megsárgult levél végleg megadta magát az ősznek és leszakadt a buszmegálló fölé hajló faágról.
„It’s time.”
A levél lassan, méltóságteljesen úszott a levegőben míg végül földet ért és nem mozdult többé.
„It’s time.”
Hátborzongatóan csengett ez a két szó: itt az idő. Ezt még ő is értette, bár nem a saját nyelvén énekelte a hang. Itt az idő... Összerezzent.

 -Itt az idő. Eljött hát értem is. De mivégre van itt az idő?... Mit kéne tennem?-
Eszeveszett sebességgel kezdtek zakatolni agyában a gondolatok.
-Itt az idő cselekedni. Itt az idő küzdeni, itt az idő győzni, vagy elbukni, itt az idő elmúlni... Itt az idő elmúlni, meghalni,... megsárgulni, lehullani a faágról, lassan, méltóságteljesen földet érni és nem mozdulni többé...-
A tehetetlenség szomorúsága ült ki az arcára. Lemondó tekintettel nézett a messzi-távolba.
-Vége?
Ennyi volt?
Ezt kéne tennem?
Van még épp elég levél azon a fán... Azok is lehullanak egyszer. Ez talán egy jel volt? Az én levelem ideje lejárt? Én hullottam le a fáról?-

Az egyik órámra az volt a házi feladat, hogy nagyjából 1-1,5 oldalban bűvöljem el Gát György producert. Elővettem pár régi, csiszolatlan novellát, és szépen kipofoztam őket. Nagyon megtetszett az ötlet, írtam is lázasan. Végül a Recept-et küldtem el, de mivel a többi is nagyon a szívemhez nőtt, és nem akartam a fiók mélyére dugni őket, ezért úgy döntöttem, itt publikálom a kis "műveimet". Alant olvasható az első próbálkozás. Jó szórakozást. :)

Ott ült az íróasztalnál és azzal szórakozott, hogy összegyűrt papírfecniket dobált a szoba túlsó végében elhelyezkedő szemeteskosár irányába. Az említett tárgy már csordultig volt ilyen „gyűreményekkel” és nagyjából úgy nézett ki, mint egy óriási vaníliafagyi.
Írókánk szemmel láthatóan kezdett fáradni; legutóbbi dobásai ugyanis messze elkerülték a papírhegyet meg a szemeteskosarat, s a legtöbb fecni már festői összevisszaságban hevert a szoba minden sarkában.
            - Francba! – kiáltotta idegesen. – Ez sem jó. Ez egy szar! Egy rakás szar! Valami más kell! Na talán majd ez...
            Újból tollat ragadott és nekiveselkedett azt remélve, hogy ez a papírdarab nem jut majd testvérei sorsára; hogy talán ez lesz majd a mentő ötlet. Lázasan írt, oly igyekezettel, akár egy kisiskolás. Az első szavakat még szépen, kalligrafikusan vezette a papírra, szigorú sorköz-távolságot tartva, egyenletesen. Utolsó mondatai azonban egyre keszekuszábbra, csúnyábbra sikeredtek, végül a betűk ismét a semmibe tűntek. Elhajította a tollat és összegyűrte a papírt. Laza mozdulattal a háta mögé hajította, úgy, hogy közben nem is nézett arra.
            - Francba... – sóhajtotta fáradtan. – Még mindig nem jó. Mi a fenét kéne másképp csinálnom?! A fene egye meg! Hogy nem jut egy normális ötlet az eszembe, hogyan kezdjek neki?... így sose lesz belőlem jó író. Mi kell egy jó kezdéshez? Hm... talán valami saját élményen alapuló ötlet? Valami saját tapasztalat?...
Újabb tollat kotort elő a fiókból. Szórakozottan a szájába vette a végét és rágcsálni kezdte, miközben merengve bámult a távolba. Halkan morogni kezdett, érthetetlen szavakat. Összeráncolta a szemöldökét, hátradőlt a székében, lábait hanyagul az asztalra dobta. Karját a feje mögé fektette.
            - Na lássuk csak. Hogyan írhatnám meg a tökéletes gyilkosság történetét?... Vagy… talán nem is a gyilkosságra kéne fókuszálnom? Talán lehetne bármilyen bűntény – mert nem az számít, hogy mit követ el a főhős, csak a kivitelezés tökéletessége…? Nézzük csak... Megvan ennek is a pszichológiája. A bűnözők nem mindig haszonszerzés céljából bűnöznek... Nem. Egyszerűen csak élvezik a rabló-pandúr játékot. Mint a kisgyerek, amikor bújócskázik. Szükségük van rá, hogy elkapják, megtalálják őket... az izgalom, a szenvedély miatt teszik. Ez az... Először biztosan magukban tervelik ki a tettet. Talán többször is lejátsszák a fejükben, elejétől a végéig, hogy mielőtt elkövetnék, meggyőződjenek róla, hogy a számításaikba biztosan nem csúszott semmilyen hiba. És csak a legvégén követik el... talán maga a tett nem is bír akkora jelentőséggel. Talán a tett csupán apró része egy bonyolult, izgalmas játéknak. Mi van, ha végül csak azért követik el, hogy leteszteljék vele elméletük helyességét, vagy… vagy egy bizonyos pandúr képességeit? Mi van, ha nem is a károkozást, hanem saját briliáns elméjük villongását élvezik?... Tisztára mint egy kártyajáték. Sokféleképpen lehet jól játszani. Van aki durchmarschot játszik szívesebben, más meg inkább betlit. A lényeg, hogy foghatatlan mindkettő, bármilyen lap is van az ellenfél kezében – hacsak nem csúszik mégis valami baki a dologba.
            Üdvözült mosoly kíséretében előredőlt és ismét lázasan írni kezdett. Váratlanul megint elhajította a tollat – ezúttal durvábban és messzebre, mint korábban bármikor – és dühösen az asztalra csapott.
            - A franc egye meg! De ebből még mindig nem tudom meg, milyen a tökéletes bűntény...
            Egy pillanatra elgondolkozott. Összeráncolta a homlokát és szinte alig észrevehetően megcsóválta a fejét. „Nem… az nem lehet…” Arca kisimult, meglepetten bámult maga elé. Aztán a homlokára csapott és hirtelen hátradőlt.
            - Amíg... áááá!!!!!
            Tompa puffanás. A lendület túl nagy volt, írókánk pedig papírostul-székestül úgy hanyatt vágódott, hogy csak úgy nyekkent.
            - Auuu.... – motyogta, miközben a hátát tapogatva, a papírokat szedegetve, nagy-nehezen feltápászkodott a földről. – Ez fájt.
Valójában azonban nem sokat törődött a fájdalommal. Pár másodperc múlva már az esésre sem emlékezett. Minden idegsejtjével a tökéletes ötletre koncentrált. Gondolatai sebesen zakatoltak, s lassan újra szétterült arcán a hamiskás mosoly.
           – Bassza meg... ki kell tervelnem, végig kell futtatnom magamban és el kell követnem ahhoz, hogy tökéletes legyen... és hogy hitelesen le tudjam írni!

17 éves koromban írtam egy mesét, ami 2 sárkányról szólt.

Részben ez a dalszöveg ihlette: 

"Ugye azt hitted mindent kibír.
Órákig nézted, hogy sír.
És nem kívántál soha jó éjszakát neki.
És szidtad, mert jókedvű volt...
Akármit szólt, rosszat szólt.
Más volt mint te, ezért meg kellet bűnhődnie..."

A két sárkány az emberek világában élt, emberi testbe zárva. Az egyik tudta magáról, hogy valaha sárkány volt, a másik nem. Mikor találkoztak, egyikük már 400 éves is elmúlt, a másik alig volt 17. Nem tudtak egymásról semmit. Egyikük tapasztalt varázslómester volt, a másik azonban még azt sem tudta, mit kezdjen a hatalommal, amit őseitől örökölt. A mester tanítványává fogadta őt. Együtt vándoroltak tovább. Kezdték megismerni egymást. A fiatal sárkányt lenyűgözte mesterének kalandos élete, varázsereje, a hegek az arcán; melyek mindegyike egy-egy kaland emlékét őrizte. Az idősebb sárkány néha türelmetlen volt; nem tudott mit kezdeni tanítványa életvidámságával, jókedvével, gyerekességével. Néha az idegeire ment.

Szomorú dolgok is kiderültek ám. A tanítványt ámulatba ejtette mestere fizikai ereje, egészen addig, amíg saját bőrén nem tapasztalta azt. Ezután félni kezdett tőle. Félte és csodálta egyszerre - nem tudott elszakadni tőle. A mester megtudta, hogy a gyermek, akit csak koloncnak hitt a nyakán, micsoda erővel bír; megtudta, hogy hatalmát egy angyaltól kapta örökül.
Az öreg sárkány büntetésből került embertestbe, és századokon át sóvárgott régi élete után. Szeretett volna újra igazi sárkánnyá válni. Ennek csupán egyetlen módja volt: egy angyal vérét kellett ontania. Úgy érezte, a tanítványt az ég küldte, hogy általa új lehetőséget kapjon a sárkánylétre. Megrészegült ettől a gondolattól. Nem soká vívódott. Bár megkedvelte a fiatal sárkányt, saját érdekei előrébb valók voltak. Nem beszélgetett többé vele, nem törődött az érzéseivel. Szép lassan az érzelem írmagját is kiirtotta magából.
A fiatal sárkány egyre magányosabbá vált. Összezavarodott: nem tudta, miért nőnek szárnyai éjszakánként, és nem értette, mestere miért bántja, miért fordult el tőle. Nem tudta, ki ő és ki az, akit évek óta követ. Elhagyni azonban nem volt mersze. Észre sem vette, hogy saját magát láncolta hozzá.
Míg végül eljött a nap, mikor kiderült minden. Eljött az áldozat napja. Az öreg sárkány nem tudta, hogy tanítványa valójában nem angyal, és hogy hiába áldozza fel, általa nem nyerheti vissza eredeti alakját. Már nem is törődött az igazsággal. Nem kereste tovább. Eljött a pillanat, mikor már szinte mindegy volt, ki fekszik előtte a kőoltáron; ha egy csecsemő lett volna, akkor is átszúrja a szívét. A fiatal sárkány sem törődött már a válaszokkal. Látta a tőrt mestere kezében; tudta, hogy az, akit annyira szeret, épp feláldozni készül őt. Tudta, hogy meg fog halni. Hogy annak a kezeitől hal majd meg, akit a világon egyetlenként szeret. Nem volt senkije; nem is volt hát más választása. Becsukta a szemét és várt.
A tőr azonban nem sújtott le. Egy angyal jelent meg az oltár felett; olyan ragyogással, hogy az öreg sárkány akarata ellenére is leborult előtte. Ő volt, az akitől a fiatal sárkány a varázserejét kapta. Elmondta az öreg sárkánynak, hogy akit épp feláldozni készül, valójában nem angyal, hanem egy sárkány, a véréből való. Hiába öli meg, általa nem fog visszaváltozni. Az öreg tisztelettel bólintott, megértette, amit hallot. S bár nem mutatta, kicsit azért megkönnyebbült a lelke. Tudta, mi következik ezután.
Az ifjú sárkány nem haragudott a mesterére. Megsímogatta az arcát, majd otthagyta őt a szakadék szélén. Végre elszakdhatott tőle.
Nem találkoztak soha többé.

Azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha mondjuk holnap felkelnék, de már nem lenne többé társadalom? Mondjuk összeomlana az ország. Mi történne? Ellepnék az utcát a vandálok, tolvajok meg gyilkosok? Mindenki ölne mindenkit? Visszasüllyednénk az ősemberek szintjére? Vagy hova?
Hallottam egyszer, hogy a történelem egy bizonyos szintig fejlődik, aztán összeomlik, és kezdődik minden előről. Ez mindig így van. Van egy szint, amit egyszerűen nem tud átugrani az emberiség. Ez egy körforgás: primitív szint, fejlődés, virágzás, válság, összeomlás, anarchia. És kezdődik minden előröl. Most is ez lesz? És ha így lesz, ez hol, miben érint engem és a hozzám közelállókat?... Félnem kell esetleg attól, hogy többé nem véd semmilyen törvény, és mondjuk csak úgy szimplán tarkónlőnek az utcán, hogy kizsebeljenek? Vagy valami ilyesmi?... Nem tudom.
Kicsit rossz most. Mindenhonnan azt hallom, hogy válság, pánik, kétségbeesés, halál, szar... Most kéne elkezdenem félni? Félnem kell egyáltalán? Jó, eddig is voltak félelmeim, de eddig leginkább attól féltem, hogy valami gyógyíthatatlan betegségem van. Vagy meghal valaki, aki nagyon fontos nekem. Vagy nem lehet gyerekem. Vagy valami ilyesmi. Könnyű volt eddig az élet, mert nem kellett egyéb dolgoktól félnem, amik egyébként nem is az én hibámból következtek be.
Kicsit úgy érzem, hogy valamit elbasztak a nagyokosok odafönt. Valamit nagyon-de nagyon csúnyán elkúrtak, és hogy ne egyedül kelljen vállalniuk a következményeket, ezért stresszelnek minket is. Kitaláltak valamit, ami nem működött, mi meg bíztunk bennük, és most mintha azt mondanák: "Megszoptátok ti hülyék, úgy kellett nektek, minek kellett bízni bennünk, a ti hibátok."
És most nem csak a politikusokra gondolok, hanem a felsőbb hatalmakra is. Lehet, hogy ez egy üzenet? "Ne várj segítséget, oldd meg magad. Önálló lény vagy, gondoskodj magadról!" Akkor miben higgyek? Vagy kiben? Higgyek magamban? De az önző dolog, nem? Nem tudom. Rossz úton haladok?...
 

"Az emberek hogyan is választanak vezetőket maguknak? Felteszik a kérdést: - Mit tudsz nekünk adni, ha téged választunk meg? - Majd aki többet ígér, arra adják a voksukat. Még csak véletlenül sem kérdezik meg: - Te hogyan szeretnéd elérni azt, hogy egymást szolgáljuk?"

/Kowalsky - Jéglanka meséi 2007., 58.oldal/

Ami tényleg megtörtént...

- Helló bébi. Mondta urad, hogy lent leszel.
- Szia drága. Látom jól informált vagy. Én 10 perce beszéltem vele, de nem említette, hogy te is lent leszel...
- A véletlenek összjátéka. És, mi újság?
- Semmi különös. Lakásfelújítást tervezünk. Illetve leginkább nekem vannak terveim.
- Hohhóó, akinek jól megy...
- Hát azt így azért nem mondanám. Csak a fejemben tervezgetek. Nincs rá pénz. És te? Mizujs? Hogyhogy lent vagy?
- Csak a szokásos.
- 1 sör?
- Az.
- És? Nem kell holnap dolgozni?
- De... De kurvára nincs kedvem.
- Na? Hogyhogy? Pedig te pont nem vagy az a típus. Ez most ilyen átmenet?
- Nem tudom. Egyre jobban utálom. Folyton agyalni kell, hogy mit, merre, hogy... Lefáraszt agyilag.
- Na, az nem jó... És mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. Lehet, hogy szabira kéne menni.
- Szabira?
- Talán. Nem tudom. Menekülök, az a helyzet.
- Meg tudlak érteni. Talán én is csak menekülök ezzel a lakásfelújítással.
- Te?? Ugyan hova? Nektek legalább van mit felújítani...
- Nem úgy van ám az... Meg hát aztán elgondolkozik az ember...
- Eszem azt a kis szived. És min gondolkodik?
- Hát, itt vagyok 21 évesen...
(Nevet) - Na menj a f...
(Nevet) - Most miért? Megsértettelek? Nem, most komolyan...
(...)
- Tetszik a bugyid.
- Igen?
- Ja. Olyan kis csíkos.
(Elgondolkodik) - Tényleg?...
- Ja. Kék... sárga asszem.
(meglepődve) - Hát, attól tartok stimmel... De csak a bugyi tetszik?...
- Persze, hogy nem. Tudod te azt nagyon jól...
(Bólogat, majd iszik egy korty sört.) - Hát éppen ez az... Hagyjuk itt abba?...
- Hagyjuk. Szerintem is...

És így folytatódott a mese némiképp pityókás agyamban:

- Lehet, hogy én is menekülök. Ezzel a lakásfelújítással.
- Ugyan már! A felújítás az jó. Legalább van mit felújítani.
- Á, nem is az... Csak hát itt vagyok 21 évesen, és minden vágyam egy mosogatógép.
(nevet) - És az miért baj?
- Nem is az, hogy baj... Csak hát az én koromban a lányok minden héten más buliba járnak, és a félretett pénzüket mobilra, csizmára, kabátra, legrosszabb esetben tankönyvre költik. Nem pedig azon agyalnak, hogy hogy lehetne könnyebbé tenni a házimunkát...
- Mondjuk ebben valami. De miért menekülsz, ezt nem értem.
- Hát mert... Nem tudom. Már úgy megszoktam, hogy félévente költözünk. Gusztustalan mód már kezdem azt gondolni, hogy csak ez tart minket össze.
- Mármint?
- Mindig, mikor gáz van, költözünk. Ilyenkor nem a vitáinkra, hanem a költözésre figyelünk, és legalább kicsit tűzszünet van.
- Ennyire azért nem szar a helyzet?...
- Hát, ha nem is ennyire, de azért... nem a régi ez már. De minek magyarázkodjak? Úgyis tudod te ezt.
- Hát sosem akartam mondani, mert nem akartam rosszindulatúnak látszani, de azért meglátszik rajtatok.
- Igen? Nagyon?
- Hát... Mikor ott vagyunk, akkor is néha elég durva veszekedéseket szoktatok lenyomni... Múltkor is csak néztünk XYkával.
(mosolyog) - Hát ja. De legalább van miből okulnotok. (vállveregetés, fejcsóválás, mosoly) Milyen fura, hogy pont Neked öntöm ki a lelkem...
(megsímogatja a vállát) - Sose bánd babám.
- Azt nem mondtam, hogy bánom... De gondolom, nálatok nincs ilyen.
(kacag) - Hát nincs. De néha azt kívánom, bár lenne.
- Na! Mert?
(összeráncolja a szemöldökét) - Háát... fura most erről így beszélni... De ez sem a régi már. Unalmas. Pont, mint a munka. Mindig ugyanabba megyek dolgozni, és ugyanabba megyek haza. Nagyon monoton.
- De egy idő után kell az a megszokás, nem?
- Ááá... sose jó az.
- Nem úgy értem, hanem... Egy idő után már nem a bizonytalan élvezetre vágyik az ember, hanem a biztonságos otthonra. Vagy nem?
- Én is ezt szeretném hinni... De valami nem hagy nyugodni. Nem tudom megszokni. És nem is akarom...
(mosoly) - Egy cipőben járunk...
(kaján mosoly) - Na meséélj...
(kéreti magát) - Háát... Na jó, nem bánom, de gyere közelebb kicsit... úgy. Nyáron volt egy kis félrelépésem.
(felcsillan a szeme) - Na mi a szösz?!
- Á, nem volt komoly... Csak azt éreztem, hogy kell valami, amitől kicsit felforr a vérem. Olyan gyúgykufirc féle... De végül nem lett belőle kufirc.
- Nem engedte a lelkiismereted, mi?
(kacag) - Óóó, a lelkiismeretem a közelben sem volt akkor... (persze hazudik...) Inkább a célzóvíz volt sok. Elaludtunk. Mindketten.
(kacag) - És, mi volt utána?
- Hát mókás volt pont amellett a srác mellett ébredni, akitől a legkevésbé akartam bármit is.
- Akkor nem bántad meg?
- Nem de...
- De?...
- De nem mondom, hogy más körülmények közt megbántam volna.
(kis csend)
- Gondolom érted, miről beszélek?
- Hogy ne érteném. (közelebb hajol) Akkor mikor nem fogod megbánni?
(mosoly) - Lassítsunk. Ezt most vegyem komolyan?
- Neeem, dehogy... Vagyis hát... Ismersz már. Tudod, hogy nem erőltetek semmit.
- Itt nem az erőltetésről van szó. Hanem, hogy mi lenne, ha...

Következő alkalommal.

- Helyzet?
- Ugyanaz, mint múltkor.
- Nem változott?
- Nem. Ha arra gondolsz, még minidg ugyanúgy vélekedem a gyúgykufircról.
(nevet) - Gyógykufirc! Ez jó... Gondolom ezt a csajokkal találtátok ki?
- Valahogy úgy. Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Tényleg izginek találsz?
- Hülye.
- Nem, most komolyan. Csak szeretném tudni.
- Aki nem érdekel, annak nem szoktam félreérthető jeleket adni.
- Akkor jó. Csak mert gondolkodtam ám.
- Na igen? És min?
- Elég annyi, hogy igen?
(...)
- Elég ennyi válasznak?
(mosolyog) - Több is, mint elég. De azon gondolkodtál már, hogy mi lesz ezután?
- Nem. Nem is akarok rajta gondolkodni. Miért, te igen?
- Á, nem az, hogy akarnék, csak hát... akaratlanul is eszembe jutott valami.
- Micsoda?
- Hát, hogy most ez olyan jó így... Most még nem tettünk semmit, ami visszafordíthatatlan lenne. Most még elgondolkodhatunk azon, hogy a tetteink milyen következményekkel járnak.
- Hű, ez elég komolyan hangzik.
- Nem is az, csak.. gondolj bele. Ez így most olyan jó, hogy... nem tud erről senki. Csak te, meg én. A mi kis titkos találkánk. Izgalmas, szertartásos... Kihívás lesz ezek után rámosolyogni a barátnődre, és úgy beszélgetni vele, mintha nem történt volna semmi.
- Hát embereddel azért nem könnyű. Mégiscsak jó barátom...
- Hát épp ez az. Ha ez kiderül, mindketten értékes embereket veszíthetünk. Talán egymást is. Mert lehet, hogy úgy már nem lesz az igazi... Ez is monotonná válik...
- És mi van, ha nem?
- Ennek is megvan a lehetősége... De ne szaladjunk még előre. Játsszuk le az én verziómat.
(mosolyog, puszi) - Olyan kis tündéri vagy, amikor ilyen komoly vagy... Na játsszuk.
- Szóval... Ez a vonzalom nekem megmutatta, hogy talán nem jó irányba haladok. Talán nem kéne elköteleznem magam olyannak, aki mellett ennyit ábrándozok Valaki másról. De mi van, ha ez köztünk csak így működhet? Meddig tartható ez így anélkül, hogy bármelyikünk sérülne?
- Pff.. passz. Nem tudom. Ezért jó kikötni az elején a szabályokat.
- Igen, ebben igazad van, és ez jó is így. De mi van, ha valamelyikünk rádöbben, hogy nem akar tovább kettős életet élni? Mi van, ha egyikünk rájön, hogy többé nem akar névtelen kufirc lenni?
- Édes, de nem lennél névtelen kufirc... Vagy te annak gondoltál engem?
- Épp ez az, hogy nem. Sőt... Te voltál az első, aki ki tudtál mozdítani a monotóniámból. Tudod, hogy nekem ember az első... és igazán még sosem csaltam meg senkivel. És tudod... már egészen elhatároztam magam ennek a megszokásnak... Aztán jöttél te, és olyan könnyedén kimozdítottál belőle.
- Ennek örülök.
- De nem tudom, vajon meddig működik ez így.
- Jaj ne, már kezdődik a problémázás...
- Nem problémázok, sőt... Neked is jót akarok ezzel.
- Nekem? De én pontosan tudom, hogy mit akarok. Téged, per pillanat.
- Én is. És benne is vagyok, csak... szeretném tisztázni a helyzetet. Ha várni kell, úgy izgalmasabb, nem?
- Igen persze, de szerintem nem kéne ennyit agyalni ezen. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten tudjuk, mit akarunk, nem? Ki is mondtuk már párszor.
- Igen. Épp ezért akarom tudni, hogy.. ha esetleg egyszer kiderül, és elveszítenéd XY-t emiatt, nem bánnád meg?
- Talán. És mi van, ha nem? Ezt így most nem tudom eldönteni, de nem is akarok olyannal foglalkozni, ami még nem is történt meg.
- Jogos. Csak kíváncsi voltam.
- És te? Megbánnád?
- Nem hiszem.
- Még az is lehet, hogy mi ketten nagyszerű párost alkotnánk.
- Lehet. Egy darabig biztos.
 

Be vagyok úszva. Már megint. Utálom ezt az érzést... Mikor azt se tudom, hova kapjak éppen. Sokszor átéltem már, ismerem mint a tenyeremet. Pontosan tudom, hogy csak az első ébredés nehéz, aztán amint az első teendőt maradéktalanul elvégeztem, a többi már könnyen jön magától és hamarosan megint tiszta lesz minden körülöttem. Csak az a fránya első ébredés...
Az a szar ebben, hogy mindig ilyen hirtelen jön. Szép rendben van minden, élére hajtva a ruhák a szekrényben, aztán kihúzok egy pólót (alulról persze), és borul vele az összes többi. Sajnos nem az a fajta emberke vagyok, aki káromkodik egy finomat, majd azzal a lendülettel lehajol, összeszedegeti a pólókat, és szépen visszahajtogatja őket a szekrénybe. Én olyan típus vagyok, akinek kb. 5 másodpercig tart konstatálni, hogy mi történt, újabb 20 másodperc, míg befejezek egy hosszabb káromkodást, majd leülök a pólók közé, és csak csóválom a fejem, közben azt motyogva, hogy "faszom, ezt nem hiszem el, már megint rendet kell rakni, fúj de utálom, nincs kedvem, én ezt nem csinálom meg..." És percekig ülök a pólók közt, arra gondolva, hogy mennyivel szívesebben aludnék, vagy lennék máshol inkább, csak a pólókat ne kéne rendberakni... Aztán, mivel persze kurvára zavar a pólóhalom, és időközben emberem is besétált a fürdőből, újabb tekintélyes ruhahalmot hajítva a pólóim közé - lassan feltápászkodok, és elkezdem rendberakni a cuccaimat. Csakhogy, mire rendberakom az egyik kupacot, addigra már ott csücsül egy másik.
Én csinálom rosszul, tudom. De az az igazság, hogy nem tudom, hogy kell másképp csinálni. Lassan már azt se tudom, milyen érzés időben fölkelni.
Ez a mostani, ez a szoba átrendezésével kezdődött. Anyu szerint nem jó helyen van az ágy, ezért nem bírok rendesen aludni. Éjszakánként csak fekszem az ágyban, van hogy akár hajnali 4ig is, és egyszerűen nem bírok aludni. Nem fáradok el nap közben, ez is tény... Aztán persze alszom délig, akkor fölkelek, de addigra már el van úszva a napom. Egy csomó mindent nem tudok már megcsinálni, mert csak délelőtt lehet. Amíg dolgoztam, addig jobb volt egy kicsit... De most megint nincs melóm.
Egy hete van megint ez a későn kelés... Pedig mindig felhúzom az órát, és fel is ébredek, és konstatálom, hogy föl kéne kelni, aztán mégis visszaalszom. Általában álmodni is abban a 2-3 órában szoktam. Tudom, hogy nem jó, tudom, hogy változtatni kell. Közben a lakásban meg csak gyűlik a kupi... Pedig, ha nem egyszerre akarnék nekiugrani mindennek, hanem szépen sorban, folyamatosan pakolásznék, mondhatni folyamatosan fenntartanám magam körül a rendet azzal, hogy minden nap porszívózok, vagy minden nap elmosogatok, akkor is, ha csak 3 edény van, akkor nyilván sokkal könnyebb lenne. Mert nem lenne olyan sok minden egyszerre, és mindig átlátnám, hogy hol kéne elkezdeni, és mikor fogok végezni vele.
Nem is tudom már, mindig ilyen összevissza voltam?... Volt egyáltalán olyan időszak az életemben, mikor nem így csináltam?
Persze amikor sikerül mindent ügyesen megcsinálnom, és rend van körülöttem, akkor állati büszke vagyok magamra. De sajnos ez nem túl gyakori....