Pánikszoba

Néztem ma a mocsok macsók meséit. Nem bírtam aludni éjjel, szokás szerint. És azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg ekkora sztereotípia lenne az élet? Tényleg ennyire egyszerű?
Hogy értsd: 3 diplomata csávóról van szó, ebből 1 agglegény, 2 családos. De persze férfiak, szóval ez utóbbi nem jelent semmit. Szerintem a férfiaknál a szex csak a síron túl nem téma... Vagy ki tudja. Talán még ott is.
Szóval a lényeg az, hogy ebből a 3 pasiból az egyik számomra kimondottan ellenszenves. Mondhatnám úgy is, hogy tipikus genny-alak. Otthon az asszony meg a gyerek, ő fennen hirdeti, hogy család, meg lakásfelújítás, de azért a kis titkárnő csak beficcenne... Sőt, végül be is ficcen.
Én meg nagy dilemmában vagyok. Mert így hirtelen erről az oldalról nem tudom eldönteni, hogy kinek a szerepében lenne jobb lenni. A titkárnőében, vagy a feleségében? Egyáltalán, nőként van ebben a mesében jó szerep? Nem vagyok feminista, nem utálom az összes férfit, próbálok nem a sztereotípiákra figyelni. De mi van, ha ezek nem is sztereotípiák? Mi van, ha ez mind igaz és nem csak egy elcseszett sorozat? Mi van, ha én tényleg az életet látom benne?...
Nem állítom, hogy csak a csajoknak rossz, hogy csak ők vannak kiszolgáltatva, és mindig ők húzzák a rövidebbet. Biztos férfiként sem egyszerű... De tényleg ennyire mások vagyunk? Tényleg ennyire mást akarunk? A férfiak dugni, a nők kötődni? Mi volnánk a hibásak, amiért nem értjük meg egymást? MI, nők üldözzük el magunk mellől a pasikat?... Mert ebben a sorozatban a feleség tényleg olyan, mint egy hárpia. A gyerek miatt otthon van egész nap, aztán sárkánnyá változik, mikor csóri pasas hazaér este. Biztos nem jó érzés ebbe hazamenni. De azért a csávókám sem olyan ártatlan ám! Ücsörög egész nap egy szaros irodában, és az irodista puncikat bámulja. Akkor ki a mártír?
A baj az, hogy én nem csak a képernyőn látom ezt, hanem a saját elcseszett kis életemben, mások életében, még mutterék életében is. Annyira valósnak tűnik... Mintha megragadtak volna egy tulajdonságot, és arra épülne az egész mese. Egy valós tulajdonságra. De ki a hibás? Erre nem tudok rájönni.
Sajnálom is a feleséget, meg nem is. Megértem a pasit, de le is tudnám lőni. A titkárpicsa... hát, arról meg inkább nem is beszélek. Néha nem tudom eldönteni, hogy inkább anyuka lennék, vagy titkárpicsa, már ha komolyan vesszük ezt az egészet. Házikó, gyerek, álszent férj, állandó féltékenység... vagy buli, kötetlenség, önzőség, magány, kihasználtság... Nem tudom. Mindegyikben van jó is, meg rossz is.
Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy ő ennyi év (tizenix) után már bizonyos körülmények között meg tudná bocsátani az emberének a megcsalást. Mert az egy dolog, hogy enged az ösztönének és beficcen egy kufirc, de ha annak a kufircnak nincs arca, az bocsánatos bűn. Mert az csak nyálkahártyák összedörzsölése. De nincs együtt nevetés, beszélgetés, tervezgetés, közös program. Őt nem mutatjuk be otthon, még csak fel sem vállaljuk mások előtt. Az csak szex. Egy új inger. "Ő csak egy test, míg én vagyok az, aki jobbá tudom őt tenni; aki olyan dolgokra is rá bírom venni, amiket magától nem tenne... Nekem hozza haza a pénzt és az én gyerekeimet neveli."
Ez nagyon tetszik. Akkor úgy éreztem, szeretnék én is ilyen partnere lenni az emberemnek, aki ennyire engedékeny és megértő. De most már látom, hogy azért ide elég rögös út vezet. Menj innen, takarodj, gyere vissza, mégsem, na jó megbocsátok... Nem könnyű ehhez tartani magunkat. Fárasztó. Hiszen mégiscsak szembe kell néznünk azzal, hogy valaki a pozíciónkat fenyegeti... És ez az állandó harc meglátszik az emberen. Már nem tűnik olyan vonzónak... Miért? 
Miért van az, hogy a férfiak ilyen hamar megunják a nőket? Miért kevésbé vonzó egy nő pár kiló plusszal? Vagy nem is kell pluszsúly, csak pár év?... Ugyanúgy néz ki, minden ugyanaz, csak az idő... Az más. Ha meg változtatja a külsejét, akkor meg az a baj... Az már fenyegetés. Miért önzők a férfiak? Ha tényleg csak dugni akarnak, de nem csak velünk, hanem mindenki mással is, akkor miért épp minket akarnak birtokolni? Miért pont engem választ ki valaki, hogy hülyét csináljon belőlem?... Ő megcsalhat, és kimagyarázhatja, hogy az nem is ő volt, hanem a farka, de ha én csókolózok valakivel, akinek még csak szóba sem jön a farka, akkor én máris kurva vagyok. Hát még ha az a bizonyos kuki is előkerül... Akkor már büdös kurva. Pff... Egyszerűen sehogy sem tudok kiigazodni ezen. Minden férfi és minden nő ilyen? Vagy csak a diplomaták, meg a hivatásos anyukák? Ez a felső középosztály sajátja? Nem tudom. Eddig azt gondoltam, igen, mert csak nekik van idejük ilyesmivel foglalkozni. Egy melós örül, ha este még lyuk van a valagán, mire hazaér, nemhogy még más lyukával is foglalkozzon... De most nem tudom. Mert ha szeparálunk, akkor vagy úgy szeparáljunk, hogy minden férfi és minden nő, vagy sehogy. Vagy mindenkire igaz valami, vagy senkire.
Vagy nem?
 

Fáj.
Fáj, hogy nem hagynak békén, pedig én már igazán megbékéltem magammal. Elfogadtam magam olyannak, amilyen most vagyok. Nem küzdök ellene, már nem sírok, amikor tükörbe nézek. És igazán, próbálok nem úgy kimenni az utcára, hogy a földet nézem közben, már nem félek mások tekintetétől, próbálok nem megelőlegezni nekik semmilyen gondolatot magammal kapcsolatban... Próbálom kikapcsolni az agyam, és nem úgy sétálgatni az utcán, hogy közben azt képzelem, mindenki engem néz undorodva... Próbálok beilleszkedni az emberek közé, csinálni a napi dolgaimat, és igyekszem nem engedni, hogy a külső megjelenésem befolyásoljon a feladataim teljesítésében. Hiszen nem torz vagyok, meg nem vagyok fogyatékos sem, csak egy kicsit kövér. Duci. Dagi. Molett. Mittudomén... Túlsúlyos. De nem túlsúlyosabb, mint a társadalom 80%-ka.
Úgy érzem, a humorom is elég jó ahhoz, meg elég intelligens is vagyok, hogy a hiányosságaimat ezekkel pótolni tudjam. Nem lefele görbítem az ajkam, hanem mosolygok. Tényleg. Őszintén. Szívből. Igyekszem elfogadtatni magam másokkal, úgy, ahogy vagyok. Ne akarjanak mást tőlem, mert bár egyszer voltam nagyon sovány, és nagyon gyönyörű, de most ilyen vagyok. Most ez vagyok. Tessék ezt elfogadni. Akinek meg nem tetszik, az nézegesse csak nyugodtan azokat, akik az ő ízlésének felelnek meg. Ha neki nem tetszik a dundi, vagy a vörös, sebaj, nézegesse a barnákat, meg a szőkéket, meg a vékonyakat. Jól is néznénk ki, ha mindenkinek ugyanolyan lenne az ízlése. Egyenízlés. Egyenlélek.

De hogy pont a saját apám oltson be ezekkel a dolgokkal... bocs, de ezt már tényleg nem vagyok képes elviselni. Persze, hogy ideges leszek ettől. Persze, hogy sírok. Ő meg csak mondja, mondja... Nem hagy békén, közben meg azt szajkozza, hogy ő csak nekem akar jót, mert túlsúly és a cukorbetegség, meg a rák... MIÉRT?!
Én igazán nem kértem, hogy mondja. Én igazán nem kértem, hogy ellásson jótanácsokkal. Nem is szeretném, ha ezt tenné, mégis ezt teszi. Aztán ha látja, hogy már nem nevetgélek, hogy elhallgatok és folyik a könny a szememből, akkor meg értetlenkedni kezd, hogy de hát ő csak jót akart, meg a fogamat is igazán megcsináltathatnám... És a fogam hogy jön ide?! Igen apu, légy szíves taposs belém még egy kicsit, úgy érzem, nem volt még elég... "De hát én szeretlek te kis hülye, én csak azért mondom ezt, hogy neked jobb legyen, hogy ne kelljen majd 10 év múlva emiatt szenvedned..." Ó. Szóval 10 év múlva szenvedés lesz az életem? Köszi szépen, hogy ezt megosztottad velem, bár én nem akartam erről tudni, és nem akartam ennek tudatában élni az életemet. Igen apu, ha nem mondod, akkor is felfogom, már rájöttem, hogy egy olyan családban, aminek szinte minden tagja túlsúlyos, és ahol EGY bizonyos betegség elég gyakran előfordul, ott bizony igen nagy az esélye, már csak genetikailag is, hogy én is erre a sorsra jussak. De nem akarom ennek tudatában élni az életemet, mert lehet, hogy mielőtt idejutnék, mondjuk halálra iszom magam. Vagy eszem. Vagy halálra röhögöm. Vagy a fejemre esik egy virácserép, vagy elüt a hajnali metró, nem? AKKOR MIÉRT?!

Miért nem hagy békén?! Utána meg összeveszünk, hogy nekem kisebbségi komplexusaim vannak, és nem hagyom, hogy ő segítsen. "Vedd le a nyakad a véres késemről!" Nem?... Én nem akarom, hogy ő segítsen! Egyáltalán, senki ne segítsen, nincs szükségem segítségre... Legalább is eddig nem volt. "Beszélj róla, attól jobb lesz" de NEM akarok beszélni róla! Már annyit beszéltem, és mégse lett jobb! Nem fogyok le tőle. Nem lesz jobb a közérzetem. Én igazán nem értem... Miért hozza föl a témát, mikor tudja, hogy legutóbb, mikor őszintén elmondtam a bajaimat anyámnak, annak is veszekedés lett a vége. Elmondtam, hogy engem zavar, hogy úgy érzem, ő 42 évesen jobb nő, mint én 21 évesen, és hogy szerintem ez igazságtalan; és hogy fáj, hogy csak magára figyel, én pedig úgy érzem, én is csak egy "mérce" vagyok neki, hogy nálam is jobbnak kell lenni. Elmondtam neki őszintén. Erre apám jött be kiabálni velem, hogy én azonnal fejezzem be anyám sértegetését, és döntsem el, hogy elfogadom magam, vagy vért izzadva kínzom magam és lefogyok, és kozmetikushoz járok, meg körmöshöz, meg fodrászhoz... És én döntöttem. Elfogadtam magam. Ezt mi a halál rojtos f@száért nem lehet elfogadni?! Szeretem őt, szeretem anyámat, szeretem a családomat... De ne csináljunk már versenytársat egymásból! És most őt hirtelen miért zavarja, hogy a kicsi lánya túlsúlyos? Nem tud velem villogni a munkásai előtt? Gazdag apához nem illik a slampos leány? Vagy mi a tököm?! Mindig is gyűlöltem a konvenciókat, sosem akartam mások elvárásainak megfelelni! Mikor a pink volt a divat, én feketében jártam. Mikor a fekete lett a divat, vörös lettem. Most meg már nem is érdekel, mi a divat, az érdekel, hogy nekem mi áll jól, és hogy miben érzem jól magam! Ha nekem az elnyűtt csíkos pulcsim a kedvencem, és a hátam közepére nem kívánnék egy idétlen szabású gucci kabátot, akkor miért akarják mégis rám adni?! Mint óvódában, a kék vastag harisnya, meg a piros szandál... Gyűlöltem, de én voltam a kisebb.. Csak le kellett fogni, és már rajtam is volt. De felnőttem, az ég szerelmére! Külön élek - nem véletlenül! És nem véletlenül élek úgy, ahogy... Szeretném, ha békén hagynának egy kicsit. Én tényleg nem kérek sokat tőlük - ezt még ráadásul ők is belátják és ki is mondták... Akkor MIÉRT?! Miért nem lehet békén hagyni? Presztizsgyerek kell? Ott van szerencsétlen hugom, aki már azt se tudja, mivel hívja fel magára a szülei figyelmét! Szerencsétlen kínjában már playboy nyuszinak képzeli magát, 13 évesen... Ez mi ha nem egy jelzés az anyjának?! "Hé, te idióta, figyelj már rám!" Az anyja kabátját meg csizmáját hordja, kilövette a fülét, festi a haját. "Figyelj már rám, én szeretlek téged, szeretném, ha te is szeretnél engem, ezért igyekszem rád hasonlítani!" Ő az egyetlen, aki nem sért meg, pedig sértő hangon beszél a testemről. Hasonlítja magát hozzám, és büszke, hogy valahol túlnőtt rajtam, ez az élet rendje. Én elhervadok, ő virágzik helyettem. Na de hogy engem tekintett példaképnek... Engem, az elcseszett életemmel. Ez már súlyos, MIÉRT nem figyeltek RÁ inkább, ahelyett, hogy velem foglalkoztok?!

Nyilván én is elcsesztem sok mindent. És igen, boldogabb voltam, mikor soványabb voltam - hozzáteszem, akkor meg az volt a bajuk. De úgy éreztem, sokkal több a lehetőség előttem, pusztán azért, mert szép vagyok. Most nem vagyok szép. Most átlagos vagyok. Vagy talán csúnya. Nem érdekel az sem. Egy a lényeg: talán pajzsmirigyalulműködés miatt híztam meg, talán csak a kevés mozgás miatt, TÖK MINDEGY. Nyilván van lelki háttere is ennek az egésznek! Talán azért történt minden így, mert hoztam egy súlyos döntést, ami ezzel a következménnyel járt. És hidd el, hónapokig rágódtam rajta, hogy jól tettem-e, hogy feladtam magamból egy darabot, pusztán azért, hogy egy számomra kedves személyt támogassak. Aki ráadásul nem is mindig képes értékelni ezt az áldozatot. De így döntöttem. Ez az ÉN döntésem. Nem másé, a magamé. Nem befolyásolt senki, önállóan, szabad akaratomból cselekedtem, végre először az életben. Ez volt az első lépésem az önállóság felé. És igenis, bátran megléptem, és most már eljutottam oda, hogy vállalom és elfogadom a következményeit, és megpróbálom ebből a helyzetből a számomra legjobbat kihozni. MIÉRT nem lehet tiszteletben tartani, hogy felnőttem?

Javulnak a zuhanó repülős álmaim. Yuppíí.
Volt egy időszak, amikor napi rendszerességgel álmodtam zuhanó repülőkkel. Már nem emlékszem pontosan, miből indult ki ez a dolog, de valószínűleg magamnak kreáltam ezt a fóbiát, mert gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam félelemmel a repülésre. Aztán ahogy közelgett az első alkalom, akkor jött valahogy ez a para... De már nem tudom, mi volt az alapja.
Szóval a lényeg, hogy sokat álmodtam olyat, hogy a szemem láttára zuhant le és gyulladt ki a repülő. Ezek az első álom-repülők nagyok voltak, és nagy pusztítást meg nagy zajt csaptak, mikor lepottyantak az égből. Én meg nagyon féltem álmomban, és azt sem tudtam, hova szaladjak: és egyszerre volt édes és keserű az ébredés az ilyen álmokból. Örültem a tudatnak, hogy csak álom volt, de nyomasztott, valahányszor eszembe jutott egy részlete napközben. Előfordult, hogy valami barátom vagy családtagom is utazott a repülőn. Ettől még bizarrabb lett a szituáció.
A hang, meg a füst, meg a zuhanás nagyon élénken megmaradt bennem. Valahogy olyan furcsán "estek" le a gépek az égről. Mint a papírrepülők: nem egyenes ívben, mint az igaziak, hanem körözve, pörögve, forogva.
Mostanában már kevesebbet álmodok ilyet, tegnap meg már határozott előrelépést tettem... Tegnap már egészen kicsike, mondhatni játékrepülő volt, amit láttam lezuhanni. Eleinte távolról nagynak tűnt, aztán egyre kisebb lett. Olyannyira kicsi, hogy a kapitány nem is benne foglalt helyet, hanem rajta... Meglovagolta a repülőt. Röhejes volt. Egyébként anyámék kertjében landolt, a fűzfám alá. Ki is gyulladt. Faszán lángolt meg minden. A kapitány meg csak ücsörgött rajta, és nem találta a poroltót, hogy eloltsa. Aztán végül nagy nehezen lekászálódott róla és kinyitotta az ajtaját, amiből vagy 3 ismerős arc is kiszállt (már nem tudom kik voltak - egyébként meg el nem tudom képzelni, hogy fértek bele egy játék méretű gépbe 3-an...). S lássanak csodát: egyiken se volt egy karcolás se. És mindenki nevetett, mint az elcseszett amerikai mesefilmek végén, az idióta, csattanónak szánt faviccen...

Egyébként még egy szintet "feljebb léptem", ha lehet így mondani. Ma már ÉN repültem álmomban... Sokszor volt olyan álmom, hogy repülök, de általában valahogy olyan nehéz volt elemelkedni a földtől és szállni. Egyébként most is csak 1-2 méterre voltam, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az a légies könnyedség, amivel közlekedtem.. Mintha úsztam volna a levegőben. Még a mozdulatok is olyanok voltak. És nem fáradtam ám el repülés közben! Nem úgy, min mikor gyaloglok. És nagyon boldoggá tett ez az érzés... Emlékszem, vigyorogtam végig. Az emberek meg boszorkánynak néztek, és üldöztek: de én csak mosolyogtam rajtuk, mert tudtam, hogy úgysem tudnak elkapni. Sokkal gyorsabb voltam, és könnyebben mozogtam, mint ők, így nem tudtak utolérni. És nekem jól esett, hogy végre valamiben jobb vagyok, mint ők... Úgy hívtak álmomban, hogy repülő róka. Gondolom a hajam színe miatt lehettem róka. Ez nagyon megmaradt. Ez is tök érdekes, mert általában nem szoktam emlékezni az álmaim részleteire, de ez már zsinórban a 3. alkalom volt, hogy valami részletre nagyon élénken vissza tudtam emlékezni. A széria első eleme egyébként egy összecsukható bicikli volt...
Szóval nagyon élveztem ezt az álmot, mert egyébként egy nagyon korrekt kis története is volt. Olyan volt, mint egy mese. Vagy egy jó könyv. Csak sajnos Emese végett vetett neki.. Emese ugyanis az ébresztőórám: vagyis arra a dalra csörög. Voltál már úgy, hogy beleálmodtad a reggeli álomba az ébresztőóra hangját? És álmodban kerested mint az őrült, a zajforrást, de persze nem találtad... És mikor felébredtél, akkor is kellett egy kis idő, hogy megtaláld a kikapcsolót... Az meg pont arra volt jó, hogy kimenjen az álom a szemedből. És ilyenkor már hiába erölteted: még ha visszaalszol is, akkor sem fog onnan folytatódni az álmod, ahol abbahagytad.
Kár érte... Ezért most nagyon kár.

Hát úgy látszik, nem való nekem a társasházi lét. Legalább is ebben a formában biztosan nem. Itt ugyanis egy rakás vénember vesz körül. Jobbról, balról, alulról, fölülről... Kész őrület. Csupa betokosodott, magába fordult, rosszindulatú, hülye vénember. Meg kispolgár. Proletár. Pff... Persze. Ők is emberek. De ez egy nagyon más világ... Én nem ebben nőttem fel, és kibaszott nehéz elfogadni őket a rigolyáikkal együtt. Pláne úgy, hogy ők nem hajlandók még csak megpróbálni sem, hogy elfogadjanak engem. És talán azt sem akarják, hogy én elfogadjam őket. Talán azt akarják, hogy tartsak tőlük, tiszteljem őket, és éljem úgy az életem, ahogyan ők parancsolják, pusztán azért, mert én fiatalabb vagyok és rövidebb ideje lakom ebben a nyomorult házban, mint ők. És hiába tudom, hogy ez jogilag kurvára nem jelent semmit: hogy attól még, hogy ők 40 éve laknak itt, én meg csak 14 hónapja, attól még engem pontosan ugyanazok a jogok illetnek meg, mint őket.
De olyan undorító ez az embertípus... tipikus panelproli. Sosem tudott előrébb lépni az életben, és most sem tud. Sosem tudott a maga ura lenni, mert mindig magyarázattal tartozott valakinek: a kképviselőnek, a főnöknek, az államnak... És mivel ilyen nyomorult élete van szerencsétlennek: hogy neki mindenki csak parancsol, de ő nem uralkodhat senki felett, ezért megpróbál rajtam uralkodni. Állatként kezelni. Mint a kutyát, akibe belerúg egyet, és a kutya szűkölve-nyüszítve már teszi is, amit mond neki. De én nem vagyok kutya! Sőt. Én a saját kutyámba nem rúgok bele, maximum, ha megharap és nem akar elengedni. Ebből is látszik, mennyire különbözik az életünk minősége... Minek rúgnék bele a kutyába? Nem okoz örömöt. Nem ártott ő nekem. Nem ebben nőttem fel... Ő viszont lehet, hogy igen. Lehet, hogy neki ez az egyetlen örömforrása.
Biztos nyomasztó lehet, hogy már 40 éve nem tud kitörni a panel 40 négyzetméteréből... Tudom sajnálni.

Kérem szépen... Ki a tökömet érdekel, hogy neki mi a nyomora?! Ebben a formában legalábbis engem biztosan nem. Ha úgy jönne ide, hogy emberként kezel, és megkér, nem utasít, meg fenyeget, akkor mindjárt rugalmasabb meg kompromisszumkészebb lennék én is. És nem basznám rá az ajtót, hanem esetleg behívnám egy kávéra és meghallgatnám a nyomorát. És amiben tudnék, segítenék. Vagy legalább is nem tennék rá egy lapáttal.

Ehelyett mi van? Egy éve azt hallgatom, hogy kopácsolás jobbról, balról, föntről. Így kommunikálnak. Azt hiszik, csak átdübörögnek a falon és én máris megszűnök létezni. Az egyetlen normális szomszédom meg épp költözik. Mily meglepő. Aki egy kicsit is normális, az záros határidőn belül képes kitörni ebből a belterjes, nyomorult környezetből. Ez csak kezdésnek jó, mikor nincs más, és el kell indulni valamin. Egyébként tiszta szoc-reál álomkép: vékony falak, mindenki mindent hall, mindenki mindent továbbad...
Állandóan ezt hallgatom. Ha leejtek valamit, dörömbölés. Ha zenét hallgatok, dörömbölés. Ha csörög a telefonom, dörömbölés. Ülök a konyhában, dörömbölés. A legszebb eddig az a levél volt, amiben azért küldtek el a picsába, mert hangosan szólt az ébresztőm. Érdekes, én fel se ébredtem rá... Nem kéne rátapadni a falra és hallgatózni. Ennyit bírtam erre reagálni. Csupán csak az a szar, hogy sajnos nagyon is rám tudnak ijeszteni ezzel. Tényleg úgy érzem magam, mint az elkalapált kutya. Ahelyett, hogy kiállnék az igazamért (hiszen mégiscsak nonszensz, hogy egy ébresztőóra miatt akarnak feljelenteni...), és verném a mellem, hogy mentek ti a kurva anyátokba; behúzom fülem falkam, lehalkítom a telefont (így persze nem hallom meg reggel....), és keresem a kompromisszumot, hogy ne zavarjam őket.
De álljon meg a menet! Ők zavarhatnak engem?! Én köteles vagyok szó nélkül hallgatni a barkácsolást, meg az ajtócsapkodást?!
Én miért nem bírom elküldeni ezeket az embereket a halál retkes f@szára?!
Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy megéri belemenni egy komolyabb vitába. Hiszen nem akarok itt megöregedni... Én nem akarok olyanná válni mint ők. Ez nekem csak kiindulási pont. Egy lehetőség. Innen megyek tovább, ha törik, ha szakad... Talán nem kéne minden szónál megállni és mindenféle szart összeszedni meg felvenni, amit mások a szájukon kiejtenek...

Peace. Love. Harmony.
"Nem vagyok ideges, fő a nyugalom, száz évig élek én, ha így folytatom..."
Ha százig nem is, de tényleg: nyugodtság van. Én normális vagyok. Nekem céljaim vannak. Én túl tudok lépni ezen....

De komolyan mondom, ezek megérdemelnének egy olyan igazi házibulit, amikor nem az jár a fejükben, hogy mit morzézzanak át a falon, vagy hogy mit írjanak a szaftos kis levélkéjükbe; hanem hogy egyáltalán át merjenek-e jönni, nehogy esetleg a szomszédban tartózkodó hosszúhajú sátánista huligánok feláldozzák őket a gonosznak...
Most hogy így elképzelem, ez nem is rossz ötlet.........

Ijesztő, mennyire függnek egymástól az emberek. Még azoktól is, akikhez gyakorlatilag semmi közük nincs...
Valami szociológus egyszer csinált egy kísérletet csótányokkal. Már nem tudom pontosan hogy volt ez a kísérlet, de a lényege az volt, hogy a kísérletben részt vevő csótányok sokkal aktívabbak voltak és jobban teljesítettek, ha a többi csótány is nézte őket. Na valami ilyesmi a helyzet velünk is. Ám a többiek jelenléte nem csak, hogy serkentőleg hat ránk; néha óriási nyomásként nehezedik a vállunkra.
Általánosban azon versengtek a lányok, hogy kinek jön meg előbb, kinek nagyobb a cicije, ki csókolózik először, kinek lesz fiúja, ki veszti el először... Érdekes, ezek a dolgok mennyire túl vannak misztifikálva. Pár év, és az ember már a háta közepére sem kívánja a havibajt; a melltartó kényelmetlen, a szex elveszti a varázsát és a partnerünket sem szeretjük már úgy igazán. De tényleg. Miért érezzük kényszerét annak, hogy párkapcsolatban éljünk? Miért nem bírjuk ki egyedül? Vagy ha már annyira nem bírjuk: miért nem elégszünk meg barátokkal? Miért nem elég egy partner, akivel időnként szexelünk, máskor jókat beszélgetünk, segítünk egymásnak itt-ott, de ha mondjuk terhessé válik a jelenléte, a koszos zoknija, stb., akkor egyszerűen nem találkozunk egy darabig. Ez miért nem működik hosszú távon?
És miért szövöget mindenki álmokat nagy családi házról, családi autóról, az udvaron rohangáló kölkökről meg háziállatokról? És vajon miért felejtünk el megemlékezni ezekben az álmodozásokban a lakás meg a kocsi törlesztő részleteiről, a szaros pelenkáról, az irritáló szomszédokról?... Mikor felébredünk, miért lesz minden olyan más?...
Kezdem úgy érezni, hogy ez az egész élet nem más, mint kényszeres viselkedési formák halmaza. Kényszerét érezzük annak, hogy párkapcsolatban éljünk, hogy gyereket szüljünk. De most már nem azért, hogy a fajunkat fenntartsuk, hanem azért, mert mások is ezt teszik... Utánozzuk egymást, mint a majmok.
Ha egy nem terhes nőt sok terhes nő vesz körül, előbb-utóbb maga is kényszerét érzi a gyerekcsinálásnak, még akkor is, ha tök logikátlan az időzítés... Én legalább is így vagyok. Egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben; 21 évesen nem érzem magam igazi jó nőnek, ha a többiek akaratlanul is rám tukmálják a sikerüket. Mutogatják a babás képeket, meg a videót, beszélnek a "más-állapotról", a kívánósságról, a pisilési nehézségekről, a tejcsordogálásról... Esküszöm, már jobban értek ezekhez a dolgokhoz, mint sok terhes anyuka. Rám van kényszerítve, pedig én nem akarok ebben részt venni! Nem tudom átélni az örömüket, főleg, ha rám erőltetik. Mint ahogy az én örömömet sem fogja tudni átélni senki, ha egyszer eljutok oda... És a bánatomat sem értette és nem érti most sem senki.

A férfiak és a nők mások. Különböznek egymástól. Érzelmileg, fizikailag, biológiailag. Ez bizonyított tény. Teljesen másképp gondolkodunk, mint a pasik. Lehet erről viccelődni, hogy női logika így, meg férfilogika úgy, de ettől még igaz. Sosem fogjuk megérteni egymást teljes mértékben. Sokszor úgy vagyunk együtt és kínozzuk egymást éveken keresztül, hogy tudjuk: mi soha a büdös életben nem fogjuk tudni megérteni egymást. És tényleg kínozzuk egymást... Csak az elején szép minden. Aztán a lábremegős szerelem szép csendben eltűnik, és átveszi helyét a szurkálódás, meg a vágyakozás... Igen, a vágy - egy kósza kufirc vagy egy titkos szerető után.
Tényleg. Milyen a tökéletes szerető? Mert azt már megállapítottuk, hogy álmunkban minden más, mint a valóságban. A szeretővel is ez a helyzet? Hogy nem is létezik, csak a képzeletünkben? Egy darabig az ember megelégszik az álmodozással, de egy idő után azért jó lenne, ha az általunk kreált kedves egyszercsak kilépne végre a valóság mezejére...

Milyen ironikus. Addig izgalmas a másik, amíg meg nem kapjuk. A várakozás izgalma, igen... A karácsonyban sem mindig az ajándékbontogatás a legjobb, hanem a várakozás. A találgatás, hogy vajon mit fogok kapni, mi lesz a csomagban... Mert amíg csak találgatjuk, addig nem érhet csalódás. Vagy épp ez a találgatás az, ami csalódáshoz vezet? Talán nem is csalódhatnánk, ha eleve nem ábrándoznánk, és nem ruháznánk fel a másik személyt általunk kreált pozitív tulajdonsággal; hanem egyszerűen engednénk neki, hogy tiszta lappal induljon és a maga módján hódítson meg minket? Ez hülyeség! Persze, hogy minden embernek vannak elvárásai és minden ember igyexik kicsit ráerőltetni a másikra a saját ízlését, a saját személyiségét. Nem tudjuk meghazudtolni önmagunkat... Őnzők vagyunk. Sokszor nem is azért van szükségünk a másikra, hogy valakit szerethessünk, hanem azért, hogy általa önmagunkat tudjuk szeretni. És ez nem csak a pároddal van így. Így van ez gyerekkel, szülővel, háziállattal - nagy házzal, kocsival, szeretővel.
De mivel mindkét fél ezt akarja, előbb utóbb harc lesz a vége.

"(...)a hibáimat látod
a magadét nem bánod - pedig annyira más vagy!
érdekel is téged
az hogy én mit érzek - te meg én. az tűz és jég
hazugságban élve
a szerelemnek vége - minek vagyunk együtt még?
a lelkembe marsz
csak gyűlöletet adsz - hidd el itt van a vége"

De "a szerelem más..."
Ugye?

Azt hiszem kicsit peches vagyok. Csupa irritáló embert sikerült kifognom magam körül mostanában. Kezdve a cukorfalat kamuszőkepicsa főnökömmel, aki megjátssza a kis butuskát, meg a tisztelt üzletvezető asszony, aki szembe kedves, le is szop verbálisan, a hátam mögött meg már majdnem ki is rúgatott. Nem értem az embereket. Ha én nem lennék ott, az összes hibámmal együtt, akkor ő nem mehetett volna el 3 hétre nyaralni vagy telelni a palijával. Akkor igazán nem értem, hogy miért kell alám tenni. Miért kell valótlan dolgokat terjeszteni rólam a hátam mögött. Mindenkinek elmondani, hogy én mekkora suttyó vagyok és milyen haszontalan, mint munkaerő... De kérem szépen, ha én ennyire hátráltatom az üzletet, akkor miért nem lehet ezt a szemembe is belemondani? Hogy anyukám, nem ez a munkakör való neked, húzzá' el egy irodába. Béna vagy. Gyenge.
De nem. Ehelyett belevihog a másik arcába, még "kariajit" is vesz neki, de a háta mögött már hegyezi a piszkavasat amit a seggébe készül földugni.

És ha mindez még nem lenne elég, kifogtam a világ legidiótább sógorát meg sógornőjét. Nem tuodm, ez talán a sors keze? Öcsém, pont ugyanúgy jártam velük, mint anyám az anyósával, meg a sógorával és annak kedves barátnéjával. Utálom, amikor valaki tapintatlan, bunkó, figyelmetlen, nagyszájú. De legfőképp azt utálom, amikor valaki fennhangon henceg, közben meg legbelül kurvára savanyú neki a szőlő. És hogy ezt senki észre ne vegye, átgázol másokon.
Utálom azt hallgatni egy társaságban, mikor én is ott vagyok, mint nő, még ha nem is vagyok igazi bombanő, hogy "az én feleségem micsoda istennő" meg hogy "én megfogtam vele az isten lábát". Kérem. Akinek tényleg jó, annak szükségtelen hangoztatnia a sikerét, mert anélkül is látszik rajta a béke, a nyugalom, az elégedettség. Azt még megértem, hogy a férfiaknál presztízskérdés, hogy kinek van jobb kocsija, jobb TV-je, jobb telefonja, jobb csizmája. De ÉN, mint nő, nem vagyok árucikk. Lehet, hogy az ő "kedves" neje élvezi ezt a szerepkört, mert illik hozzá, de én rohadtul nem bírom elviselni. Nem vagyok erre kíváncsi. És tudod, mit utálok még? A töketlen pasit, aki nem képes ilyenkor kiállni mellettem. Nem képes azt mondani, hogy "igen, öcsém? ha ennyire boldog vagy vele, akkor legyen csak a tiéd. Jól illik hozzád. Megnyerted. Viheted."
Nem kell, nem akarom, hogy azt hangoztassa, hogy ő mennyivel jobban járt velem, mert az úgy hiteltelen. De vágynék rá, hogy legyen annyira intelligens, hogy ilyen higgadtan oda tudjon vágni valamit, amitől a másik köpni-nyelni nem tud, és amitől én is kicsit úgy érzem, hogy jobb nő vagyok mint a másik. Nem azért, mert agyba-főbe dícsérnek. Hanem éppen azért, mert engem dícsérni sem kell, anélkül is megállom a helyem.

Nem értem magam. Én mindig olyanokra "pazarlom" az időmet, akik észre sem vesznek. Mindig azokkal vagyok kedves, akiket nem is érdekel, hogy a világon vagyok. Mindig olyanokért teszem ki a lelkem, akik nem bírják megbecsülni. Vagy nem is akarják.

Nevetni támadt kedvem. Magamon. De ez sajnos nem az az önfeledt, vidám nevetés, mint amikor valami vicces dolgon nevetünk. Ez keserű, kényszerű nevetés.
Vesztesnek érzem magam. Sétálok fel s alá a lakásban - ebben kicsiny, egyszobás kis zugban, és kattog az agyam. Elkúrtam. Egy csomó mindent. Folyamatosan azon gondolkozom, hol lennék most, ha másképp döntök. Akkor is ugyanebben a kis lakásban rónám a köreimet?...
Murphy mondta, hogy ami elromolhat, az el is kilmor - vagyis romlik. És tényleg... Ráadásul mindig minden egyszerre romlik el, nehogy véletlenül legyen kiút.

Volt nekem régen egy legjobb barátnőm, aki azóta már nem. Szóval különváltak útjaink. Mindig volt köztünk valami kis versengés; mindig jobbak akartunk lenni a másiknál valamiben. Aztán ez egyszercsak kibukott, és mi már nem voltunk többé jó barátnők. Sőt: ha megláttam, mindig elfogott a gyomorgörcs és úgy éreztem, legszívesebben elküldeném a francba, vagy én szaladnék el minél messzebre a közeléből.
Erre a barátnőmre mindig azt mondta a környezetem, hogy nincs jó hatással rám. Van egy szar családi háttere, és engem használ kapaszkodónak, hogy kimászhasson belőle. Én ezt sose hittem el és mindig fájt, hogy bántják, de aztán előbb-utóbb rájöttem, hogy sajnos tényleg így volt. Bár nem akarattal, de tényleg csak kihasznált engem. Aztán többet nem találkoztunk.
Mikor "pasim" lett, nagyon büszke voltam, és úgy éreztem, a köztünk lévő láthatatlan versenyt én nyertem meg. Enyém a legtutibb pasi, a legjobb baráti kör, a legkalandosabb élet. Sokat gondoltam rá, vajon ő hogyan élheti az életét. De mindig a győzelem tudatában gondoltam rá. Most viszont egy csapásra megváltozott minden.
Nemrég megtudtam, hogy eljegyezte a barátja, akivel már lassan öt éve együtt vannak. Nem tudom, milyen a kapcsolatuk, nem ismerem őket annyira, de azért az ember csak úgy nem jegyez el valakit... És hát hogy úgy mondjam, szíven ütött a hír. De akkor nem törődtem vele. Arra gondoltam, hogy attól még nekem is lehet borzasztó klassz életem, hogy nem jegyeztek el. De belül már nem voltam olyan biztos benne. Hiszen ha olyan klassz minden, akkor miért jöttek rám pluszkilók? Mért ment tönkre a bőröm, hullik a hajam, miért sírok olyan sokat?
Nem sokkal később válaszként egy egész sor negatív esemény indult el:
A pasim, aki állítólag szeret, először otthagy egy metróállomáson, majd ennek tetejében még az ünnepeket is külön töltjük...
Csak egy lépés választ el attól, hogy kirúgjanak az egyetemről; ráadásul pont akkor, amikor kezdtem összeszedni magam, amikor már úgy voltam vele, hogy a francba is, csakazértis megcsinálom...
És még a Mamám sincs mellettem, mert egyik napról a másikra egyszerűen elment... És itthagyott abban a félelemmel teli tudatban, hogy minden egyes eltelt nappal nem több, hanem kevesebb leszek... Reggelente felkeléskor nem azt érzem, hogy igen, ez egy újabb nap a lehetőségekre; a hátralévő életem első napja. Azt érzem, hogy na, megint eggyel kevesebb...

Most állati irigy vagyok erre a lányra, akit eljegyzett a pasija. Egy idősek vagyunk, de neki máris jobbak a kilátásai egy normális életre, mint nekem. Ha eljegyeznek valakit, abból házasság lesz, a házasságból gyerek, saját lakás stb. Én állatira vágyom gyerekre. De most szinte látom magam 30 évesen, szingliként, kövéren, egy sorozatos rossz döntéssel elbaszott élettel a hátam mögött.
Ráadásul mostanában hemzsegnek körülöttem a szebbnél szebb és boldogabbnál boldogabb kismamák és anyukák, pont akkor, amikor épp attól rettegek, hogy mi lesz velem, ha kiderül, hogy nekem nem lehet gyerekem. Szerinted?...

Vesztesnek érzem magam. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Mit csináltam rosszul? Mi tett annyira frusztrálttá, hogy sorozatosan rossz döntéseket hozzak? És hol van ebből a kiút? Miért nem tudok továbblépni? Én miért nem tudok karriert építeni? És mit tegyek, hogy 30 évesen ne ébredjek egyedül?

Az elmúlt néhány napom kissé fárasztó és stresszes volt. Tegnap 13 óráztam (eredetileg 10 lett volna, de a drága főnököm az utolsó pillanatban szólt, hogy maradni kéne leltározni, úgyhogy este 10 után kerültem ágyba), ma pedig reggel 7-re mentem. 2-kor meg el is jöttem (3ig kellett volna maradni), mert rosszul lettem. Állítólag egyik pillanatról a másikra kifutott a vér az arcomból és megrogyott a térdem. Azt hiszem, ilyen lehet az ájulás közeli állapot... Szóval pillanatnyilag azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, fiú vagyok-e vagy lány. Csak azt látom, hogy a körülöttem lévőkkel valami nem oké. Ma voltam kint a szüleimnél. Mikor hazamentem, azt kellett látnom, hogy anyukám sír, a Papa meg a Mama ruháit rakja zsákokba. Mivel úgymond "épp jókor" érkeztem, meg tudtam menteni 3 táskáját meg 2 papucsát. Egyébként nagyon igényes cuccai voltak mindigis. A legfontosabb viszont, hogy enyém lett az a bizonyos Receptfüzet.
Nem így akartam megkapni. Nem ilyen korán. De ezt hozta az élet, és én most éreztem úgy, hogy mindenáron el akarom hozni. Tovább akarok vinni valamit Belőle. Ma kezdtem el felfogni, hogy már nincs. Ma éreztem először, hogy már nem hallom olyan tisztán a hangját a fejemben... Ma ütött meg először úgy igazán a hiánya. Hogy felhívnám, de nem lehet; hogy beszélnék vele, de már nem tud válaszolni. Egyébként mindig szoktam beszélni hozzá. Érdekes, most már nem érzem magam olyan idiótának. Most már sokkal folyékonyabban tudom mondani Neki a dolgokat.

Mert egyébként egy csomó minden jutott most eszembe, miközben csináltam a dolgomat. Látszólag teljesen összefüggéstelen dolgok, amiket meg kéne osztanom valakivel, hogy letisztuljanak. Pontokba szedtem őket. Íme.

- Ma láttam egy Mikulásnak öltözött fazont a Határ úton. Miközben néztem, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most osztogat valamit, vagy kéreget, vagy eladni próbál. A Határ úton ugyanis semmi sem lehetetlen... De valahogy nagyon illúzióromboló egy kufárkodó télapó.

- Este a kötelező karácsonyi Tescózás után a gyorsforgalmin mentünk hazafelé anyuékkal, én pedig jobb oldalt a házakat néztem, és először arra gondoltam, milyen szar lehet annak, akinek itt van a háza/lakása/otthona, a nem kicsit zajos sztráda mellett. Vajon tud aludni? Milyen lehet a levegő amit beszív, mekkora a por stb. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olyan magától értetődő volt, hogy az embereknek van házuk. Amikor rajzoltam, akkor is természetesnek vettem, hogy aki megszületik, az a saját különbejáratú házikójában fog lakni, és eszembe se jutott, hogy egyes emberek (és gyerekek) nem családi házban, hanem panellakásban, putriban - esetleg a híd alatt... - laknak... Ráadásul sok embernek egész életében nincs is saját lakása, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. Elgondolkoztam, hogy vajon én - a jelenlegi helyzetet figyelembe véve - mikor fogok eljutni/eljutok-e egyáltalán oda, hogy saját családi házam legyen, nagy kerttel, sufnival, kutyával, garázzsal, stb.?...

- Az utóbbi időben (valójában elég régóta) lépten-nyomon a 39-es számba botlok. Vajon miért?

- A munkahelyemen szinte minden nap megfordul egy rakás celeb. Ma is voltak páran: valami genetikusivadék, egy szülész-nőgyógyász, egy hírbemondó néni, az egyik kereskedelmi TV vezérigazgatója meg egy operetténekesnő. És persze az elmaradhatatlan bűvésznéni... Én viszont egyet sem ismertem fel közülük. Mindig a kolléganőm súgta oda, hogy ki kicsoda. Meg folyton kérdezgette, hogy "tudod, ki ez? tudod, ki volt ez?" Én pedig magamban arra gondoltam, hogy "persze. egy hülye." Merthogy ezek rigolyásak mind. Onnan lehet megismerni őket, hogy sose jó nekik az, ami van. Nekik mindig több kell. Mert nekik az jár... Pff.. Nem is megyek ebbe bele. Miért járna nekik több? Én speciel még csak fel sem ismerem őket. Hiszen nem tesznek semmi olyat, ami különösebben kihatna rám.
Azt hiszem, ha lenne olyan tárgy az egyetemen, hogy "Celeb-tan", biztos megbuknék... Talán ha egyszer elvégzem ezt a szart és tévés leszek, vagy rádiós, csinálok egy "Átlagos vagyok ments ki innen" című műsort.

- Utaztam hazafelé a metrón. Egyszercsak azt vettem észre, hogy egy pasas velem szemben nagyon magyaráz - hangokat nem hallottam a fülestől - , meg a kezeivel mutogat, gesztikulál. Mivel először csak a szemem sarkából láttam mindezt, azt hittem, nekem akar mondani valamit. Aztán rájöttem, hogy vele szemben ül egy másik tag, és azzal kommunikálnak. Süketnémák voltak ugyanis. Érdeklődve figyeltem őket és arra gondoltam, milyen jó nekik, mert nem akadály, ha nem ülnek egymás mellett, akkor is tudnak beszélgetni, nem kell, hogy hallják egymást. Mondjuk ha valaki beáll eléjük, az ciki... Aztán az jutott eszembe, hogy vajon milyen nyelven beszélhetnek? Én ugyanis nem tudok szájról olvasni. Viszont identitáspolitikát tanulok, és a múltkor az volt a téma, hogy a nyelvnek mekkora szerepe van az identitáskeresésben: például, ha valaki elkerül egy idegen országba, ahol más nyelvet beszélnek, és ő abból nem ért egy kukkot se, meg őt se értik meg, akkor mennyire elidegenedik, mennyire kirekesztődik a társadalomból... Valahol a süket-némák is ilyenek, hiszen nem sokan értik meg a jelnyelvet. Viszont a jelnyelvet is meg kell nekik tanulni, aminek az alapja szintén valamilyen nyelv, tehát először a nyelvet kell elsajátítani a kommunikációhoz. De azt vajon hogyan sajátítja el egy születésétől fogva süket gyerek?... Szerintem - nem tudom, csak tippelek - a jelnyelv nemzetközileg azonos, viszont amikor ezek az emberek tátogják a szavakat - merthogy tátognak - , akkor milyen nyelven tátoghatnak? Vajon Ők is meg tudnak tanulni "idegen nyelven tátogni"?

- Egyre biztosabb vagyok benne, hogy létezik lélek, ami életben - vagyis mozgásban - tartja fizikai valónkat. Kb. egy órával ezelőtt ücsörögtem az ágyon, és a Mamától "megörökölt" dolgaimat nézegettem. Előkerült az egyik táska, belőle egy félig-meddig használt papírzsepi. Nem bírtam megállni, hogy ne szagolgassam meg: az illatát kerestem rajta. Tudtam hogy használt, és arra gondoltam, biztos rajta van a DNS-e, meg ha a táskában vannak hajszálak, akkor azokban is. Szóval, kicsit morbid módon fogalmazva, volt valami fizikai dolog a táskában, ami konkrétan megmaradt belőle. De ha az anyagi dolgok ilyen sokáig megmaradnak, mondhatni "elállnak", akkor mégis mi az a plusz, ami ahhoz kell, hogy ezek az apró részecskék egy nagy egészet alkotva működni tudjanak? Mert ha ugye meghal az illető, akkor hiába van ott a molekulák összessége, mégsem tud működni. Miért? Akkor mi is a halál? Mi az, ami még kell ahhoz, hogy a "gépet" működésbe hozza? MI az, ami nélkül nem működhet élet?

Azt hiszem, most inkább lefekszem... Úgy érzem, kicsit sok volt a mai nap...
Jóccakát.

Ma vettem magamnak egy könyvet. Pulóvert venni indultam, de könyv lett belőle.
Bementem két könyvesboltba, de egyikben sem láttam kint a polcon, amit már régóta kerestem. Nem volt kedvem odamenni a kasszához és rákérdezni - antiszoc voltam épp - , de végül rávettem magam: így kiderült, hogy még egyetlen egy darabnak kell lennie raktáron, és ha óhajtom, a hölgyike megkeresi nekem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az az egyetlen egy darab könyv az enyém. Énrám várt. Nekem nyomtatták. Nekem íródott... Szóval mondhatni nem volt választásom, meg kellett vennem. Még az árát sem néztem meg.
Mikor hazajöttem, sokáig ki se vettem a zacskóból, egy kicsit talán el is felejtettem, hogy mit hoztam haza magammal. Végül valahogy csak előkerült. Kicsit félve nyitottam ki és olvastam el az első oldalt. Egy másik könyv kellős közepén vagyok ugyanis, és nem akarok addig belevágni, amíg a másikat be nem fejeztem. Nem tudok kétfelé figyelni: az első könyv az izgalmas kezdés ellenére most épp kicsit vontatott, de egyrészt bízom a csattanós befejezésben, másrészt általában megadom a könyveknek azt a tiszteletet, hogy akármilyen vacakok néha, addig nem kezdek másikba, amíg ki nem olvastam vagy végleg félre nem tettem őket. Ennek már túlságosan a közepén járok ahhoz, hogy csak úgy félredobjam, mos már hajt a kíváncsiság, meg akarom tudni, mi lesz a vége.
Amellett ez az új könyv nagyon különleges számomra. Úgy érzem, ha elkezdem olvasni, nem akarok másra koncentrálni: teljes mértékben át szeretném adni magam neki, teljes mélységében csak arra az egy történetre akarok koncentrálni, mert érzem, hogy jó lesz nekem. De persze van bennem egy kis mazochizmus is...
Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor ott vagyunk a cél küszöbén: ott van előttünk az áhított jegy AZ eseményre; a várva várt falat étel; az álomember. Egy karnyújtásnyira vagyunk tőle, hogy elérjük, és ezt tudjuk, mégis: kiélvezzük azt a bizonyos utolsó pillanatot. Nem kapunk utána, pedig belül majd szétfeszít a türelmetlenség... Valami ilyesmit érzek én most. A régen várt izgalmat... Ott van a kezemben, ott van egy karnyújtásnyira tőlem: de nem ugrok fejest bele, bár mindennél jobban vágyom rá; nem falom fel mohón: csak nézegetem, forgatom, a borítót olvasgatom... Hát igen. Ilyen vagoyk én. Kiélvezek, megbecsülök minden pillanatot. Mert rövid az élet, legalább is ez rövid. Talán van élet a Halálon túl, de talán nincs, és én úgy érzem, nincs időm ezzel törődni. Ez a biztos, ami most van, ezzel kell kezdeni valamit. És én élvezni szeretném.
Talán ez a könyv most jót is fog tenni. Talán erőt fog adni. De az is lehet, hogy ha befejeztem a másik könyvet, akkor sem kezdem még el... Még halogatom kicsit. Kiélvezem a várakozás izgalmát...

Egyébként nagyon nagy szükségem van most valamire, ami életben tart. Nem gyengülhetek el, pedig belül nagyon rottyon vagyok és ezt a szervezetem jelzi is. Meg sajnos mások is... Mióta elment a Mama, megint érzékenyebb lettem. Testileg is, lelkileg is. Ráadásul Ember is épp most hagyott szarban... Úgy, hogy valószínűleg fel sem fogja. Heh. Nem is figyel rám igazán. Mit is várok én tőle? Hiszen soha nem lesz képes arra, hogy igazi társam legyen. Egyszerűen nem képes rá. Vagy én akarok többet annál, mint amit nyújthat nekem. Talán nem is ő a hibás... de talán nem is ez a lényeg.
Nem engedhetem el magam... Most menni kell tovább; csinálni, erősnek mutatni magam, pedig kicsit most szeretnék térdre esni, összegörnyedni mint egy kisgyerek és csendesen, halkan sírni... Nem akarok lustálkodni, csak eldőlni kicsit, de tudom: ha most leülök, megint nem leszek képes felállni nagyon hosszú ideig. Az meg már túl sok. Annyi időm nincs. És a körülöttem lévőknek se, hogy megvárjanak. Főleg egyvalakinek... A Papa az, akinek most borzasztó nagy szüksége van rám. És ha jóvá akarom tenni azt, amit a Mamával elmulasztottam, ott kell lennem mellette... Ott akarok lenni mellette, de nem könnyű... Mikor ránézek és tudom, hogy már nem teljes ember... Hogy hiányzik mellőle Valami. Valaki. És akkor mindig azt érzem, hogy elgyengül a térdem, megcsuklik a hangom mikor szólok hozzá, és fátyolos lesz a szemem... Gyengének érzem magam. Pedig erősnek kéne lennem. Beszélgetni vele, elterelni a figyelmét, átkarolni és segíteni neki... És annyira szeretném, mindennél jobban szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne! És szégyellem magam, amiért még előtte is sírok! Pedig ezért indítottam ezt a nyomorult blogot: hogy itt írjam ki magamból a nyomoromat, és ne másokat terheljek vele!

De annyira kibaszottul nehéz! Mikor szívem szerint azt mondanám, hogy leszarom az egészet, hogy nem érdekel, hogy utálom, hogy mindenki tőlem várja a csodát, hogy legyek mellette, hogy segítsek, hogy kezdjek már magammal valamit, hogy törődjek többet magammal, de foglalkozzak is kevesebbet (?), hogy adjak mások véleményére, de ne törődjek velük (??)... Most akkor mit csináljak? Elmondjam, mit szeretnék? Szeretnék térdre esni; szeretnék sírni, szeretném beleüvölteni a világba, hogy tele van a tököm a rosszindulatú emberekkel, akik le se szarják, micsoda terhet okoznak azzal, mikor megbánatanak vagy gúnyolódnak velem! Szeretném azt érezni, hogy minden rendben, és nem azt, hogy beteg vagyok; szeretném, ha nem kéne azt hallgatnom, hogy hullik a hajam és csúnya a bőröm, hogy slamposak a ruháim és hogy lefogyhatnék pár kilót... Szeretném, ha ezek a dolgok nem okoznának ekkora problémát nekem. Szeretném nem azt érezni, hogy rövid az élet; nem akarom úgy érezni a munkahelyemen, az iskolában vagy az utcán, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, vagy hogy egyszercsak megáll a szívem; hogy Elalszom, de nem ébredek fel többet... Nem akarom  úgy érezni, hogy ha most elmennék, semmi nyomot nem hagynék magam után. Szeretnék egy problémamentes életet.

De úgy látszik, olyan nincs. Nem lehet.

Mostanában nem járok túl gyakran ide. Pedig kellene. Jót tenne. Kismillió gondolatom volt az utóbbi időben, ami a lustaságom miatt elveszett az éterben.
De most okkal vagyok itt. Kétségbe vagyok esve ugyanis.
Csalódtam Emberben. Tudom sokadszor mondom ezt, de most úgy igazán... Sikerült kitépnie magát a szívemből. Haragszom rá borzasztóan. De a legfájdalmasabb az egészben, hogy mégsem tudom neki csak így simán azt mondani, hogy takarodj. Ránézek és nem érzem azt, hogy undorodom tőle. Nem érzem azt se, hogy szeretem. Nem érzek semmit. Csak vagyunk és kész.
Múlt hét vasárnap óta van ez. Elmentünk szórakozni. Sokat ittunk persze, de tapasztalatból mondom: vannak olyan dolgok, amikre nem mentség a pia sem. Merthogy én is ittam! Mégis képben voltam végig. És nem értem. Fel nem tudom fogni, hogy volt képes eltűnni. Buli után együtt mentünk le a metrómegállóba, majd ő azzal a mozdulattal felszállt a másik irányba a többiekkel... Én pedig elindultam haza. Egyedül persze. Vártam volna, hogy eszébe jut, hogy észre veszi, hogy nem vagyok ott és majd hív, ha mást nem elkér valakitől egy telefont és dob egy sms-t, vagy valami... De nem. Én hívogattam, hogy mi van már... De nem vette fel. Aztán szépen fogtam magam, és halálos nyugalommal összepakoltam a cuccait egy bőröndbe, és az ajtó elé tettem. De nem vette a lapot. Döbbenet volt az arcán, mikor meglátta, de nem vette komolyan. Szokás szerint.
Váltig állítja, hogy sajnálja, hogy sokat ivott, hogy egy kanapén ébredt, hogy ő ártatlan és nem akart bántani, hogy nem tudja, hogyan történhetett, de nem csinált semmi rosszat...
Nem érdekel. Már nem. Nem vagyok rá kíváncsi. Vannak dolgok, amikre nincs elfogadható magyarázat. Ez is egy ilyen dolog. Fel nem foghatom, hogy volt képes otthagyni egy metróállomáson egyedül, és még csak nem is aggódott értem. Nem fér a fejembe, de nagyon fáj. Nőként alázott porig abban a pillanatban, hogy fölszállt a metróra, és azóta is tipor, pusztán azzal, hogy nem érti. Nem érti meg, hogy mit művel velem. Nem látja.
Tönkremegyek ebbe testileg-lelkileg. Nincs erőm magammal foglalkozni, mert folyton miatta idegeskedem. Belefáradtam ebbe. De mit csináljak? Hogyan kell tovább lépni? Vagy hogy lehet megváltoztatni egy ilyen embert? Hogy lehet belőle társat faragni? Lehet egyáltalán?