Pánikszoba

Fa a talpában. Szaloncukor a gyomromban. Fejemen a haj megmosva, bár a szénabogja hangulat azért befigyel kicsit.
Harisnya megvan. Basszus... Az a kurva macska!!!
Nem baj, lecserélve. Nem, mégse jó, legyen inkább nadrág. Ebben kövér vagyok. Én ugyan le nem megyek... Na jó, mégis - bár abban nem vagyok biztos, hogy egészen pontosan mit is ünneplünk éppen. A széthulló családot? Azt, hogy évről-évre mindig egyel kevesebben vagyunk, mert valaki mindig meghal? És aki megmarad, lélekben az is messze kerül. Minden évben csak egy picivel kerül távolabb. Csak hát a sok pici sokra megy.
De legalább az ajándékozásból nem csinálunk már problémát. Két pohár bor között a kezembe nyomnak egy borítékot, én pedig közlöm, hogy bocsi, amiért én nem, de hát az mégiscsak hogy nézne ki, ha apu pénzén vennék apunak ajándékot, aminek nem is biztos, hogy örül. Csomagolópapírral se kell szenvedni. Elég egy 10x10-es boríték. Védjük a fákat, bár nem hódot eszünk, hanem szörnyen csípős tyúkhúslevest, mirelithalat és ízetlen rizst. Hiába no, anyu paprikás hangulatban van. Hogy is érezné jól magát, mikor 3 napon keresztül mást se csinál csak főz, meg vakarja a lakást, hogy megfeleljen a vendégeknek, akik nagyjából 1 órát töltenek itt bájolgással, és mindig pont akkor akarnak lelépni, amikor Anyu már éppen tálalna. "Csak egy kis levest" - "jaj nem, hát otthon vár a jóska meg a pista, sietünk"
hát igen. köszönjük az aktív részvételt az idei karácsonyban is.
Slágergyanús dal szól, a rádióból "seggem mélyén a hangulat" címmel.
Várom hogy jöjjön az áhítat. De úgy látszik, idén érdeklődés hiányában elmarad.

Furcsamód megint pont a kocsmában kapott el egy izgalmas, mondhatni filozofikus gondolatmenet (mily meglepő), pedig Isten látja a lelkem, nem is ittam 3 deci bornál többet, és ráadásul azt is szódával keverve. Tán épp itt ütközik ki, hogy valóban borban az igazság...
Azzal kezdődött az egész, hogy le kellett menni (ó micsoda kínzás, hogy kellett, egyszerűen muszáj volt már megint a kocsmában kikötni), ugyanis kedves barátom még kedvesebb barátnéjának az születésnapját voltunk hivatottak megünnepelni. A kisasszony már javában ünnepelt néhányadmagával, mire mi leértünk; ezt az asztalon sorakozó üres üvegek száma és az arcán elterülő, megközelítőleg 48 fogas mosoly is alátámasztotta. Szokásos udvariaskodás, fülcibálás, majd széknyikorgás; végre elhelyezkedtünk. Huh, ide gyorsan egy szőlőnedűt, de izibe!
S mikor Emberem végre elindult a pult felé, hogy isteni ambróziával térjen vissza, mellyel végre szomjamat olthatom, akkor vettem csak észre azt az egy szál vörös rózsát, amely az üvegasztal alkoholtól és cigarettahamutól szennyezett síkságán feküdt. Nem is feküdt, inkább hevert, azt hiszem, ez jobb szó arra az állapotra, melyben ezt a szerencsétlen kis virágot találtam. Na vajon kié lehet, tehetném fel itt az elmés kérdést; nyilván az ünnepelté. S vajh' kitől kaphatta, jöhetne az újabb nem túl értelmes gondolat; habár az a Valaki épp nem volt jelen a díszes társaság körében.
- Majd jön - feleli kérdésemre álom-ittas (inkább csak ittas) hangon elcsigázva a szülinapos csirke, s már fordul is a másik irányba, koccintani hívják. Megint. Majd megint és megint. Én pedig csak magamban mosolygok, s kissé sajnálkozva gondolok azokra az időkre, amikor még én is ilyen önfeledten ünnepeltem (és ennyi energiával ittam végig) az ilyen 'jeles' napokat. Majd tekintetem ismét a rózsára vándorol: nem veszi észre ez a kis szerencsétlen, hogy ha csak így hagyja itt heverni, baromi gyorsan el fog hervadni? Több se kellett hát buzgó (időnként túlságosan is buzgó)lelkemnek, már pattantam is föl, kezembe kapván az első alkalmatos (értsd üres) sörösüveget, s már szaladtam is be a mosdóba megtölteni vízzel, majd vissza az asztalhoz, és szépen csendben belecsempésztem az árva kis virágot, mielőtt végérvényesen megadná magát. Így ni. Most a jó (de végülis kinek? nekem, neki, vagy a virágnak?...) Nem mellesleg itt kell megjegyeznem, hogy ekkortájt futott be az a bizonyos Valaki is, az ünnepelt kedves párja, aki végignézte ügyködésem, majd egy kedves, kissé talán túlságosan is elcsigázott pillantással hálálta meg azt. Ha már asszonka nem, én azért értékelem a virágot (bazeg, kinek a virágát is?!...)
Eltelik egy kis idő, iszogatunk, beszélgetünk, még néhány korty és máris önfeldtebben nevetek én is. Aztán a csirke egyszercsak felcsattan - hozzáteszem, nem rosszindulatúan, inkább csalódottan - hogy "jaj, ki tette vízbe a rózsámat?..."
Erre én bűnbánóan - mint a kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre - s kissé félszegen emelem fel a kezem: - én voltam, ne haragudj. csak nem akartam, hogy elhervadjon.
- á nem az, csak én ki szerettem volna szárítani, hogy tovább megmaradjon.
ja vagy úgy. az merőben más. Te kiszárítod és őrizgeted a halott virágot; én addig örülök neki, amíg friss és piros.

Hazaérve gondolkodtam csak el rajta, mi nem tetszik nekem ebben a viselkedésben. Egy ideig én is pontosan így gondolkodtam: juj de szép virágot kaptam, de ne tegyük vízbe, máris gyorsan lógassuk föl, hogy kiszáradjon, és sokáig őrizgethessem, és így majd mindig eszembe fog jutni róla az a személy, akitől kaptam. Nem, még véletlenül se hagyjuk természetes szépségében virágozni, egy percig sem: sőt, rettegjünk tőle, hogy egyszer elhervad, mintha a hervadás nem egy természetes folyamat lenne...
Lehet őrizgetni a száraz virágot. De hogy annak miért nincs értelme?
Azon túl, hogy a száraz virág színtelen, élettelen (vagyis halott), még ha egy ideig kedvünket is leljük benne és tényleg eszünkbe jut ránézvén az a személy, akitől kaptuk, de mint annyi minden más, ez az állapot sem tart örökké. A száraz virágot is megutálja az ember egy idő után. Mert porosodik, szemcséire hullik, rosszabb esetben be is büdösödik - de nem utolsó sorban unalmassá válik. S évek múlva majd egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy ahelyett, hogy alkalomadtán friss virágot vettünk volna (akár saját magunknak), mi mindig csak a száraz kóróval foglalatoskodtunk... És kérem higgyék el nekem, ez a felismerés egy roppantul nehéz és utálatos folyamat.
Pontosan olyan, mint egy erőltetett házasság vagy együtt élés. Amikor görcsösen meg akarunk hosszabbítani valamit, vagy úgy akarunk tenni, mintha örökké tartana, pusztán azért, mert mi kiszárítottuk, "tartósítottuk" és végső soron fellógattuk az üres falra, vagy beleraktuk egy használaton kívüli vázába. De egy idő után megunjuk. Sőt, ha nem vagyunk képesek idejében kidobni, még idegesíteni is kezd majd bennünket, mert állandóan belebotlunk, leverjük a falról, felrúgjuk, szétesik, stb. stb.
Minden ami megszületik, egyúttal halálra is van ítélve. Ez így van, ez egy tény, ezt lehet színezgetni, hímezni-hámozni, de úgysem változik. Mi csak azt választhatjuk meg, milyen formában szeretnénk kiélvezni a megszületett (vagy nekünk teremtetett) dolgok szépségét. Jelen esetben egy szál rózsáét.
Én részemről beleteszem egy vázába, az asztal közepére állítom, és egészen addig csodálom, amíg el nem hullatja a szirmait. Ha 2 nap, akkor 2 nap, ha 2 hét, akkor annyi. Ha elhervadt, megválok tőle. Ki kell dobni. Mert ha nem így teszek, kísérteni fog. Zavarni, bosszantani, és nem engedi, hogy tovább lépjek - vagyis, hogy újabb szál rózsát tegyek a vázácskámba.

Talán nem kéne leírnom, mert a történet lényege (vagyis filozofikus volta) ennyi, a többi gondolatom nem kapcsolódik szorosan hozzá... De talán azzal, hogy fogtam azt nyomorult kis szál virágot amit nem is én kaptam, és beleraktam egy a helyzetnek (kocsmának) megfelelő vázába (sörösüvegbe), talán nem is az ünnepeltnek akartam segíteni. Talán Valakinek akartam jelezni. És talán, az ünnepelt sem akart mást, mint jelezni neki.
Ő kiszárítja és őrizgeti. Egészen addig, amíg bosszantani nem kezdi és kénytelen nem lesz kidobni.
Nekem úgy tetszik a virág, ahogy van: szedetten-vedetten, kissé kókadtan, de természetes vörös és zöld színében. És nem akarom őrizgetni, Isten ments! Voltaképpen semmi mást nem akarok tőle, csak azt hogy virágozzon nekem. Addig a pár napig, amíg el nem hervad, magától.
 

Szinte el is felejtettem, milyen semmitmondó tud lenni egy sír.

Útban Feléd, a temetőben, ez a gondolat eszembe sem jutott. Sőt, ellenkezőleg. A bokrétával a kezemben, földre szegett tekintettel, szinte pontosan úgy készültem a találkozásunkra, mintha valami előadást kéne tartanom, vagy valami szerepet kéne eljátsszanom a nagyközönség előtt. Izgultam, remegtem is kicsit, bár ez utóbbi talán inkább a hidegnek tudható be. Félúton voltam és fél szemmel a "panelsírokat" bámultam, mikor eszembe jutottál Te. Élő, hús-vér valódban jöttél felém, mosolyogtál és esküszöm, még a kacagásodat is pontosan olyan élesen hallottam, mint... az előtt. Abban a pillanatban elöntött a forróság és úgy éreztem, azonnal sírnom kell. Zokogni, amiért elmentél és én nem hajthatom a válladra a fejem, és nem oszthatom meg Veled többé az életem. Eszembe jutott, mennyire sokat jelentettél nekem. Még akkor is, mikor veszekedtél velem. Főleg akkor. Eszembe jutott, milyen borzalmasan hiányzol.
Fázni kezdtem a hiányodtól.
Végül nyeltem egy nagyot, és mentem tovább, ismét leszegett fejjel... Nem akartam megállni és útközben sírni. Hisz még nem érkeztem meg Hozzád... Márpedig én Neked tartogattam a könnyeimet.
Azonban mire odaértem a sírodhoz, egy csapásra elszállt belőlem minden érzelem. Csak álltam ott, Előtted, a Te gyönyörű, díszes, virágokkal borított sírod előtt és... és csak álltam. Álltam ott jó darabig, és vártam, hogy majd megint előjön az érzés, előjönnek a könnyek, amiket meg akartam osztani Veled... amiket Neked szántanm, Neked cipeltem, a hiányod okozta szomorúsággal és a bokrétával együtt.
Végül mindebből csak a bokrétát tudtam otthagyni.
A sírból áradó üresség, a Semmi, belém folytott minden gondolatot.
A néhány, óráknak tűnő perc után megsímogattam a fejfádat, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé. Többször is visszanéztem, mintha azt várnám, hogy majd megszólalsz és visszahívsz, hogy "gyere csak vissza gyerekem, nem felejtettél el valamit?"
De Te nem szóltál. Nem akartál, vagy nem tudtál... De nem szóltál. Nekem pedig tovább kellett (és kell) vinnem a terhemet; az ürességet, amit a haláloddal hagytál magad után.

Jobb, hogy ezt aznap egyedül éltem át.

Egy éve már, hogy elaludtál, s lassan egy éve már az is, hogy eltemettünk. De néha még most is megszorongatod a torkom... Sírás formájában.
 

Tegyük fel, hogy történik egy kis baleset.
Mondjuk elreped egy szennyvízcső, ami pont a Te lakásodon megy keresztül; ráadásul a fal, amiben halad, voltaképp nem is a Te tulajdonod, hanem a közös képviseleté; a házé, amiben Te laksz. A dolgot csak tetézi, hogy a pince, amelyet elönt a szar, emiatt a bizonyos törött cső miatt, szintén nem a Tiéd, hanem közös tulajdon. Érzékletes tehát, hogy a hiba kijavítása mennyire sürgető.

- Neked sincs ma forgalmad?
- Á, halál van. itt unatkozom egy órája.
- Én is. Kínomban már repedésig vixoltam a pultot.
- Igazából én nem tudom mit kívánjak, hogy legyen munka, vagy inkább ne is jöjjön már erre senki.
- Na igen. Ha nem jönnek, van időd enni, újságot olvasni, pisilni meg cigizni. Viszont halálra unod magad.
- De ha jönnek, legalább telik az idő...

Igen. És kérdem én, hova telik az idő? Vagy tulajdonképp miért várjuk, hogy teljen? Azért a pár óráért, amit otthon tölthetünk, javarészt alvással, mielőtt kezdődik a következő napi műszak? Mire várunk úgy istenigazából? A következő adag szívásra?

Érdekes, nem? Ha melózunk, azt várjuk, hogy elteljen az az x óra, és mehessünk haza; ha otthon vagyunk, várjuk, hogy elteljen az az x perc a hírekig, vagy a kedvenc sorozatunkig; még a megállóban is azt várjuk, hogy teljenek a percek, mire megérkezik a következő villamos, mert lekéstük az előzőt...
Mi a francnak így sietni? Ha elment a villamos, már úgyis elkéstünk. Nem tök mindegy? Ha melóba megyünk, akkor inkább örülnénk, hogy annyival kevesebbet kell szívni. Ha meg buliba, akkor meg úgyis megvár az a többliter sör, vagy nem?...

Miért akarják az emberek annyira, hogy teljen az idő? Vajon észreveszik, hogy ezzel tulajdonképp arra várnak, hogy leteljen az életük?...

Gyerekkorunkban a felnőttkort várjuk, amikor végre azt tehetünk, amit akarunk, és mi írjuk a szabályokat.
Felnőttként vagy vágyunk vissza a gyerekkorba (akkor mi a szarnak siettünk annyira felnőni?!), vagy vágyunk még előbbre, amikor már van egzisztenciánk, karrierünk, családunk.
Karrierünk csúcsán várjuk a békés öregkort, amikor végre megpihenhetünk, és kiélvezhetjük az életünk nagy részén át tartó munka jól megérdemelt gyümölcsét.

És ha végül megöregszünk? 

Ha végig nem álltunk meg egy pillanatra sem; hogy virágokat szagolgassunk, bámuljuk az eget, vagy a fasz tudja, mit csináljunk?

Igazából nem is a cselekvésen van itt a lényeg. Hanem éppen a nem cselekvésen.

Nem kéne annyira kényszerét érezni magának a cselekvésnek. Úgy értem, talán nem a cselekvés által kéne meghatározni az ember mibenlétét, hanem valami egészen mással... Talán akkor sokminden sokkal jobban működne.

Nehezen viselem ezt a párás, fülledt időt. Úgy érzem, nem erre lettem kitalálva. Aztán persze lehet, hogy az időnek ehhez semmi köze, egyszerűen csak most ilyenem van. Rossz karma. Vagy rossz a bolygók állása. Vagy nem tudom.
Ma délelőttre voltam beírva, így annak rendje és módja szerint 4:30-kor felkeltem (le se feküdtem höhö), és bementem 6-ra dolgozni. Aztán megérkezett kolléganőm, aki nevetve közölte, hogy menjek haza és jöjjek vissza délután. Nagyon fasza, köszönöm szépen. Volt 4 órám, hogy kialudjam magam a délutános műszak előtt. Most értem haza, és holnap megint reggelre kell mennem, ezúttal tényleg... Nem tesz jót nekem, ha nem alszom ki magam.
Annál is inkább, mivel észrevettem, hogy ha keveset alszom, még hülyeségeket is álmodok abban a kis időben. Most például azt álmodtam, hogy a II. világháborúban bombáztak minket. Valami iskolafélében voltunk, ott volt egy csomó barátom, osztálytársam, meg még Ember is. Aztán az amerikaiak elkezdtek lőni minket, minden előzmény nélkül. Állati közel csapódtak be a lövedékek, de nem találtak el - bár szerintem csak azért nem, mert én nem akartam... Állatira féltem, és közben láttam magam mellett meghalni és eltűnni a barátaimat. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, meg a többiektől, hogy miért csinálják ezt, miért akarnak megölni minket, mikor azt sem tudják, kik vagyunk. A legrosszabb az volt, amikor jöttek a katonák, hogy "kimenekítsenek" minket, és kiabáltak, hogy gyorsan-gyorsan, csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal. Próbáltam összeszedni a számomra legkedvesebb dolgokat - gyakorlatilag minden az -, de mindhiába, mert minden egyes becsapódásnál néhány dolog kihullott a kezemből, és elvesztettem a dolgaim egy részét. Ettől csak még rosszabb volt... Úgy éreztem, mindent egyszerre veszítek el. Barátokat és számomra kedves tárgyakat. Már nem emlékszem minden részletre, de arra nagyon élénken, hogy valami táborfélébe vittek minket, ilyen menekült táborba, amit egy amerikai katona őrzött. Ott állt egy barátom, akinek én nagyon megörültem, és rögtön kérdezgetni kezdtem, hogy tud-e már valamit, mi ez az egész, miért csinálják ezt velünk stb. Erre a katona rámmordult angolul, hogy mekkora paraszt vagyok, amiért neki nem köszönök. Akkor kaphattam idegösszerottyanást, ugyanis ráüvöltöttem, hogy épp most halt meg gyakorlatilag az összes barátom, és pont leszarom, hogy ő kicsoda és mit gondol. Erre ő rezignáltan közölte, hogy nem csak én vagyok a világon, és nem csak nekem haltak meg barátaim. Erre még annyit válaszoltam neki, hogy ez így van, csak az nem mindegy, hogy kettőnk közül ki melyik oldalon áll... Aztán, mondhatni a semmből előtűnt Ember, a szigorú tekintetével, nagyon határozottan közeledett felém. Sokáig nem vett észre, de én megláttam őt, és láttam azt is, hogy nincs rajta egy karcolás sem. Rákiáltottam, és amikor ő is meglátott, felém rohant és átölelt. Kibaszott giccsesen hangzik, de nagyon jól esett, és nagyon boldog voltam, és egy pillanat alatt elfelejtettem még azt is, hogy napokkal előtte milyen komolyan összevesztünk. Abban a pillanatban nem érdekelt.
Azon gondolkozom, hogy miért álmodhattam én pont most pont ezt. Abban biztos vagyok, hogy éltem a II. világháborúban is. De eddig még sose álmodtam ilyet.
Az egészben az a legijesztőbb, hogy olyan rohadtul valóságosnak tűnt. Egyedül az nem, hogy egy karcolás nélkül megúsztam és túléltem.

Tegnap mesélte a barátosném, aki patológián dolgozik, hogy látott képeket női meg férfi öngyilkosokról.
Az egyik egy nő volt, aki a fürdőszoba kövén feküdt: felvágta az ereit, összevérzett mindent, a búcsúlevelét pedig a tükörre írta: "Köszönettel" címszóval, majd felsorolás, hogy a kedves delikvens miket követett el ellene.
A másik egy férfi, aki a lakásában akasztotta fel magát: a szoba szépen ki volt festve, parketta frissen fektetve, letakarva fehér vászonnal, a létra pedig a vászonra téve úgy, hogy véletlenül se nyomhassa meg a parkettát, és hogy az ilyenkor normális emberi melléktermékek (pisi-kaki) még véletlenül se piszkolhassák be a tiszta szobát. Vér persze nincs, mivel akasztotta magát.
Ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen sok mindenben különbözik a női meg a férfi öngyilkosság.
- A nők általában hirtelen haraggal vetnek véget az életüknek. És bár lehet, hogy előtte megfőznek, kitakarítanak, elpakolnak, a búcsúlevelükből érződik a bosszú, az indulat, a vád, hogy valaki miatt ölték meg magukat. Azzal már nem foglalkoznak, hogy a haláluk után mi fog történni; hogy kinek okoz majd problémát utánuk feltakarítani.
- A férfi ezzel szemben elrendez mindent, csöndes búskomorságban vet véget az életének és a búcsúlevelében nem feltétlenül vádaskodik, vagy okol konkrét személyeket. Nem kifejezetten bosszúból, hanem kilátástalanságból cselekszik. Azzal, hogy megterít maga alatt, kimutatja, hogy igenis törődik vele, hogy valakinek takarítani kell majd utána. De nem elsősorban a család helyzetét akarja ezzel könnyíteni, hanem a mentőkét és a tűzoltókét...

Ezek után arra a következtetésre jutottam, hogy én tipikus női öngyilkos lennék. Hogy hogy vetnék véget az életemnek azt nem tudom, de azt hiszem addig jó, míg nem tudom... Sosem foglalkoztam komolyan a gondolattal, de ha foglalkoznék, azt hiszem, én sem látnék logikát abban, hogy megkönnyítem az utánam takarítók dolgát. Mit érdekelnek ők engem, miután meghaltam? Vajon a patológián, mikor boncolnak, tisztelettel bánnak majd velem? Lófaszt. Láttam már boncolást. Ezt nem is lehet tisztelettel csinálni, mert egy idő után beleőrülne az ember. Itt nincsenek érzelmek. Tények vannak. Innentől kezdve mit foglalkozzak vele, hogy halálom után mi lesz? Hiszen épp azért ölöm meg magam, hogy ne kelljen ezen gondolkodnom.
És az is biztos, hogy rossz anyagi helyzet miatt nem ölném meg magam. Abból mindig van kiút. Számomra nincs (anyagiak miatti) kilátástalanság. Trauma, megaláztatás viszont van. Én akkor ölném meg magam, ha megaláznak és emiatt nem vagyok képes többé tükörbe nézni, mert undorom van magamtól és az egész világtól. Azt el tudom képzelni, hogy egy ilyen helyzetben megkíséreljem az öngyilkosságot.
De szerencsére ilyenről szó sincs. Úgyhogy itt abba is hagyom, az elmélkedést...

Ja, még egy apróság. Állítólag az is tipikus, hogy akik ugranak, és szemüvegesek, ugrás előtt leveszik a szemüveget, akármilyen rosszul látnak. Vajon azért teszik ezt, mert nem akarják látni a zuhanást, vagy szimplán azért, mert odaát már nem lesz rá szükségük?
 

"Szerelmes vagyok?" kérdezte magától.
Csillogó szemmel bámult maga elé; bágyadt mosoly ült az arcán. Nem tudott elmenni mellette, annyira idegennek tűnt ez a gondolat.
Nem is nagyon emlékezett rá, mikor érzett utójára ilyet. Már az érzés emléke is csak halványan élt benne.
"És miért érzem ezt? Honnan jött? Nem tudom... hogy ez most jó, vagy rossz nekem. És annak, akibe beleszerettem."

Olyan volt, mint egy álom. Egy valóságosnak tűnő álom.
Nem sejtette, hogy bármi különös is történhet egy olyan tökéletesen átlagos napon. Tette a dolgát, ment a megszokott helyre. Találkozott a megszokott arcokkal... És Vele. Ott volt Ő, aki mindig kitűnt a tömegből - legalább is számára. Volt Benne valami, amitől megdobbant a szíve, de ezt az érzést sose vette komolyan. Bolondság, hiszen ő elkötelezett. Ez csak amolyan... Szimpátia. Vonzalom Valaki iránt, aki mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül.
A helyzet az, hogy a vonzalom kölcsönös volt. Még ha minimális szinten is maradt, hosszú hetekig, hónapokig - most azonban mindez változni látszott.
Ma valahogy egészen más volt... Volt valami a tekintetében, ami eddig nem volt ott - vagy csak ő nem vette észre.
Eleinte ment minden, ahogy korábban is. Beszélgetés, pikáns témák, nevetgélés... Apró érintések, simogatások, elkapott pillantások... Piruló csend. Kettesben maradtak, egy félreeső sarokban.
"Nem is tudtam, hogy itt ez a sarok" gondolta.
Ez is oly jellemző volt rá: hogy a kritikus pillanatban szinte kimenekült a döntésre váró helyzetből. Néha remegett a gyomra, ha döntést kellett hoznia. Most is érezte a remegést, ezúttal azonban más miatt. Érezte, hogy valami olyasmi fog történni, amit képtelen irányítani. Egyszerűen... történik, még akkor is, ha ő - látszólag - nem egyezik bele.

Egymásra néztek. Mosolygott - olyan kislányosan, a két copfjával, mint egy naiv, tapasztalatlan gyermek. Bízott a Másikban. Amaz kedvesen mosolygott vissza rá - azzal az apró, leírhatatlanul bíztató csillogással a szemében. Nagyon-nagyon hosszúnak tűnt a pillanat. Végül Ő lépett: odahajolt hozzá, egészen közel, hogy már csak néhány centi választotta el ajkát a lány ajkától. Akkor megállt, mintha csak egy kérdést tett volna fel: Megengeded, hogy megtörténjen?
Tudta, hogy ez az egyetlen pillanat, amikor dönthet. Ez az egyetlen egy pillanat az, ami még rajta múlik - a többi fölött már nem lesz hatalma. Most kell a "szívével látnia".
Egyetlen töredékmásodpercig tétovázott csak. Nem is volt igazi tétovázás.
Végül behunyta a szemét, és ő is közelebb hajolt - egészen pontosan egyetlen centiméter választotta el Tőle: ha közelebb hajol, azonnal az Övé lett volna.
De ő nem akarta odaadni magát. Azt akarta, hogy "vegyék el" őt. És a fiú meg is tette. Amint a lány mozdult, ő ajkát az ajkára tapasztotta.

Ami következett, az leírhatatlan érzéssel töltötte el. Érezte ajkának puhaságát, az illatát, testének óvó szeretetét... Ismerős volt valahonnan. Mintha már megtörtént volna... De nem így. Akkor nem volt ilyen tökéletes, mint most...
Bezuhantak a sötét szobába. A padlón estek egymásnak... Azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat... Minden, amire vágyott, amit kívánt, az most itt volt előtte; megtörtént vele. A simogatások, a csókok...
Aztán hirtelen lámpa gyúlt, és egy mogorva hang szólt:
- Hé, elég volt! Keresnek titeket, kifelé innen! Én nem tartom a hátam miattatok.
Egymásra néztek, és tudták, hogy bármennyire nem szeretnék, megint el kell válniuk... És megint külön kell lenniük, ki tudja meddig - mint azelőtt a pillanat előtt.

De nem bírták ki. Minden adandó alkalommal csakis egymást fürkészték, és gyötörte őket a bűntudat. Tiltott gyümölcs volt a másik - de ettől talán csak még édesebb. Amikor lopva egymásra pillantottak, és mosolyogtak, összeszorult a gyomruk és remegtek belül. Nem tudták, a társaik vajon sejtik-e, mi történt kettejük közt.
Ez a gondolat furcsa érzéssel töltötte el. Bűntudatot kellett volna éreznie - és érzett is. De furcsamód ez a bűntudat nem volt keserű. Inkább volt jó, mint rossz... még akkor is, ha arra gondolt, hogy ő sem örülne, ha a párja helyében lenne. A tudat, vagy a sejtés, hogy egy másik nővel tölti az időt, ráadásul szerelmesebb, mint belé volt valaha... Ez volt az egyetlen, ami kicsit beárnyékolta az örömét.
De ez a keserédes érzés... Az igazság az, hogy boldoggabbá tette, mint valaha volt.
Olyan volt, mint egy álom. Egy valóravált álom...

Újabb veszekedés. Egy ideje már nem is számolta őket; nem tudta, hányadik lehet. Egy biztos: nem az első, és nem is az utolsó.
Úgy feküdtek egymás mellett, mint két megtépett madár, akik a vihar elől menekültek az eresz alá. Ő a plafont bámulta üveges tekintettel. A lelke valahol nagyon messze járt, gondolatainak a négy fal sem szabott határt.  Egyszerre járt kint az űrben, és mélyen, nagyon mélyen a Föld belsejében. Egyik kezét a homlokára fektette, mintha lázas lenne; másik kezét a hasán nyugtatta. Elmosolyodott. Sokszor játszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha lakna benne valaki. Nagyon szeretett volna már életet adni, ebben a pillanatban mégis rettentő boldog volt, amiért ez eddig még nem történhetett meg. „Jobb ez így mindenkinek” gondolta.
A másikra nézett, aki mindeközben a tévét bámulta, de látszott rajta, hogy nem nagyon fogja fel, mi történik éppen. Valahol ő is messze járt, vagy legalábbis mélyen, a saját gondolataiban. Nem is nézett vissza rá – hiába fürkészte az arcát hosszú-hosszú másodpercekig…
Ekkor ismét érezte, hogy düh kúszik fel a torkán, és a szívét összeszorítja egy nagy, szőrős marok, amely arra késztette, hogy kiáltsa világgá fájdalmát és sértettségét, amit őmiatta érzett. Megint megsértette, és persze észre sem vette…
Régen órákig tartó csatákat vívtak egy-egy rosszul megfogalmazott gondolat, vagy rossz időben kimondott szó miatt. Ő túllihegte, amaz pedig nem vette elég komolyan ezeket a dolgokat. Nem egy nyelvet beszéltek – egy ideje pedig már egyáltalán nem is beszéltek. Csak ültek, vagy álltak egymás mellett – vagy feküdtek, pontosan úgy, mint most. Viharverten, sértetten, dühösen és szomorúan a párnáik közt.

Egyszercsak érintést érzett a bőrén. Öt ujjacska dobolt türelmetlenül a vállán: a kezét kérte. Mint ahogy mindig, minden csata után; mintha csak a tűzszünetről akart volna tárgyalni. Olyan szertartás volt ez, ami az évek során egyre többet vesztett jelentőségéből. Simogatás a nyakán: ó igen, ez is a rituálé része. Kirázta tőle a hideg, ám ezúttal nem jó értelemben. Azt sem tudta, mit érezzen. Dühöt? Csalódást? Megbocsátást? Lemondást?
A szíve mélyén haragudott. De tudta azt is, hogy a harag pozitív érzelem: mert amíg képesek vagyunk ezt érezni, addig legalább darabjaiban él még bennünk az a jelenség, amit valaha úgy hívtunk: szerelem.
Csakhogy ő többé már nem akarta ezt érezni. Tényleg nem. Elege volt, belefáradt. Közben a kéz, amely előbb a nyakát simogatta, nem tágított. Ő pedig továbbra sem nézett vissza rá: dacosan az oldalára fordult és behunyta a szemét. Nem adta oda a kezét – de nem is rázta le magáról az „idegen” tenyerét.
„Nem fogok már többet vitatkozni. Most szólhatnék, mert annyi mindent tudnék mondani; kikérhetném magamnak a sértést, a bántást, a nem-odafigyelést. Mindent a szemére hányhatnék… És újra kiabálhatnánk, ahogy régen kiabáltunk… De már nem akarom. Nem fogok semmit mondani… Higgadt vagyok, nyugodt, én uralom a helyzetet. És e pillanatban semmi mást nem szeretnék jobban, mint elaludni végre, és kipihenni magamat. Elfordulok, egyszerűen tudomást sem veszek róla, én uralom a helyzetet.”
Pedig dehogy uralta; és a szíve mélyén erre maga is kezdett rájönni.
Mire föleszmélt, már nem csak egy tenyeret érzett a vállán, hanem egy mellkast is a hátának nyomódni. Kellemesen meleg volt, szöges ellentéte az ő hideg bőrének. Amaz össze is rázkódott egy pillanatra, mégsem húzódott el: továbbra is kitartóan és szorosan simult "áldozatához". Felsóhajtott. 
„Ha annyira rideg és nyugodt, és érzelemmentes vagyok, akkor miért hagyom, hogy egyáltalán megérintsen? Miért hagyom, hogy megragadja és a kezébe vegye a kezem? Miért nem rázom le magamról?"

...

Lehet, hogy a lelkedbe tipor azzal, hogy megkér: ne énekelj hangosan. Lehet, hogy nem ízlik neki a főztöd. Talán megpróbálja palástolni a fintort az arcán egy hamis mosollyal, ami nem biztos, hogy sikerül is. Talán nem is törődik azzal, hogy eltitkolja előled a hibáidat. Talán néha sértően őszinte. Néha úgy érezheted, sosem fog megérteni. Mintha egy másik bolygóról szalajtották volna. Olykor hálátlannak tűnhet: mikor te úgy érzed, kiteszed érte a lelked és mindent megteszel, hogy neki jó legyen. És mikor betegen fekszik, te tartod a borogatást a homlokán, te eteted és gyógyítod, ő pedig képes megjegyezni, hogy tekerd feljebb a fűtést, mert fázik; vagy éppen olyan apróságokkal foglalkozik, hogy a hangod nem hasonlít épp egy bárénekesnőére.
Mégis érzed, jó helyen vagy mellette. Valahogy olyan… puha a tenyere. Olyan szép a szeme, az orra, a szája… A ráncocskák a szeme alatt valahogy olyan bájosak. Szinte mosolyognak. Néha falramászol az ostobaságaitól, de örülsz, mikor beszél, mert olyan megnyugtató hangja van… Aggódsz, ha nem eszik rendesen, és rászólsz, hogy sokat dohányzik.
Talán néha neked is vannak rossz napjaid. Veszekszel, mert nem mosta el a kávéscsészét. Az ajtó előtt hagyta a zokniját, vagy nem ette meg az ebédjét. Kiabált veled. Felemelte a hangját. Megsértett, vagy nem ölelt át. Ilyenkor sírni támad kedved; az arcába nyomnál egy párnát, vagy lelöknéd az ágyról, mert úgy érzed, nem szeret. Pusztán azért,mert napközben egyszer sem hívott telefonon.
Mégis miért ő az igazi?
Mert téged vezet végig kézenfogva az utcán, még akkor is, ha a hangod nem mindig tetszik neki. Mert imádja azokat a dolgokat, amiket te utálsz magadon. Mert minden este és minden reggel tehozzád jön haza. Mert aggódik érted, még akkor is, ha nem hív fel mindig telefonon. Mert foghatnál rá pisztolyt, akkor sem menekülne el. Talán arra is képes lenne, hogy kivegye a kezedből… Mert üthetnéd, rúghatnád, nem ütne vissza. Megvédenie, ha bántanának; még akkoris, ha te őt előtte felpofoztad. Mert akárhogy sértegetheted, akármit mondhatsz róla a háta mögött, ő sosem fog téged kibeszélni mások előtt. Még ha fel is idegesíted, annyira, hogy az agyát elönti a lila köd és még az arca is vörös lesz: előbb üt a falba, töri össze a mobilját, az autója ablaküvegét, semhogy téged bántana.
És mikor te azt hiszed, azért ment el, mert haragszik, vagy mert már nem szeret, egy idő után rájössz majd: ő már tudta azt, amit te még nem. Ha már érzed, hogy visszatart és szenvedsz vele, de nem mered kimondani, ő kimondja helyetted. És elmegy, ha kell, magától, szó nélkül. Mert képes megérteni, hogy jobb neked nélküle.