Nyolcadikra

2013.10.10. 15:50 Gyönyörű Zombi

Unalomig ismételgetni egy elcsépelt frázist, vagy még annál is tovább; addig hallgatni a kedvenc számodat míg jelentéktelenné válnak a sorok és egyhangúvá lesz a dallam, amely egykor a szívedig hatolt... 

Ez vagy Te nekem

Akárki akármit mond, én most is szeretlek Téged, és meghalnék, ha elhagynál és nem lennél többé mellettem. 8 évet adtam Neked az életemből, és boldogan adok még 88-at.

Csak maradj velem, csak fogd szorosan a kezem, csak ölelj át ha éjjel sírva ébredek, s nyugtass meg szíved dobogásával, amikor félek... 

Te vagy a Társam: az otthonom, a magányom, az életem, a halálom, a félelmem, a nyugalmam, a szeretőm, a barátom, az apám, a fiam: Te vagy minden, amiért értelme van, hogy létezem. 

Mindezt csak egyetlen szóval tudom számodra is érthető módon kifejezni, és igyekszem minden nap a tudtodra adni:

Szeretlek.

És amíg élek, ez soha nem fog változni.  

Szólj hozzá!

Ébredés - Sárkány 2.

2013.10.07. 23:38 Gyönyörű Zombi

Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Csak homályos foltokat észlelt a külvilágból: pacni-szerű, körvonal nélküli alakok bontakoztak ki előtte a sápadt, zöldessárga fényből és mintha félig zárt ajtó mögül hallott volna tompa hangfoszlányokat kiszűrődni. Mintha egy beszélgetésnek lett volna félig vak, félig süket szem- és fültanúja, így nem tudta megállapítani, hol van és kik veszik körül. 

Először arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság. Akármennyire erőltette az agyát, képtelen volt élesebben hallani a fülével és jobban fókuszálni a szemével. Meghalt volna, és átkerült egy másik világba, ahol a valóság egész másképp érzékelhető, mint ahogyan azt ő a saját világában megszokta? 
Próbálta megmozdítani a karját - nem ment. Mintha a teste már nem is az övé lett volna: egyszerűen képtelen volt uralni a végtagjait. "Lebénultam" gondolta magában. "Biztosan esés közben megsérült a gerincem..."

Behunyta a szemét, hogy néhány pillanatra visszazuhanjon a jótékony sötétségbe és az őt körülvevő furcsa, új valóság homályos képei és zavaró fényei nélkül megpróbálhassa rendezni nyugtalan gondolatait. 
Ködösen még emlékezett rá, hogy egy fiatal férfival csókolózott a nyílt utcán, késő éjjel, mielőtt elájult volna.
Ahogy fölidézte magában a fiú arcát, összeszorult a szíve. "Jóságos ég... mintha őt is láttam volna elájulni. Vajon mi történt vele? Meghalt ő is? Talán épp itt van valahol a közelemben, csak nem látom?"

Ebben a pillanatban jegesen hideg simítást érzett a karján, melytől megborzongott - volna, ha ura lett volna a testének. S bár az nem engedelmeskedett neki, a lelke így is fázni kezdett és lúdbőrös lett a hűvös érintés nyomán. 
Továbbra sem nyitotta ki a szemét, sőt, ha lehet még jobban összeszorította a szemhéját, nehogy megzavarják lassú ébredését a külvilág riasztóan idegen fényei és alakjai. Merthogy szépen lassan kezdett tudatára ébredni, s a húnyt pillák alatti jótékony sötétségben kezdte érezni, ahogy testébe is lassan-lassan visszatér az élet. A szobában (vagy akárhol is volt) már-már vákuum-szerű csend honolt, így a fejében jól hallhatta saját szívének ütemes dobogását, mely mind hevesebben kezdett verni, ahogyan ereiben is megindult a vér. Érezte, hogy éltető oxigén jut eltompult agyába, s elméjét száguldó vonatként kezdik megrohanni a gondolatok, érzelmek - és a fájdalom. 

Összeráncolta a homlokát. 
"Ó te jóságos Ég, ez a fájdalom elviselhetetlen!... Mi a jó fene történt velem? És hol vagyok egyáltalán? Fázom és félek... Hideg van... A szentséges mindenit, szinte égeti a bőrömet ez a jeges hideg, ahogy símogat! És milyen... érdes a tenyere... a másik meg... milyen puha... Vajon egyvalaki tenyerét érzem kétféleképpen? Vagy többen vannak? És mit akarnak tőlem?" 

Egy pillanatra megpróbálta ismét kinyitni a szemét, de nem látott sokkal többet, mint néhány perccel korábban. Sárgás-zöld fény, kontúrtalan alakok - talán egy leheletnyivel lett csak élesebb a kép. Ahhoz azonban továbbra sem volt elegendő, hogy rájöjjön, hol van és kikkel. 
Kicsin múlt, hogy nem sírta el magát és ez is inkább csak annak volt köszönhető, hogy még mindig nem sikerült teljesen visszanyernie az uralmat a teste fölött, mintsem a bátorságának. Merthogy Nela minden volt ebben a percben, csak bátor és erős nem. Mi több, lesúlytóan gyengének, elhagyottnak és csalódottnak érezte magát. Csalódott az őt körülvevő "új" valóságban, mely megcsalta az érzékeit, csalódott a fiúban, aki csókjával megcsalta és megmérgezte őt - s legvégül csalódott magában, amiért bedőlt a csábításnak. Pedig oly sok éven át mennyire gondosan ügyelt rá, hogy ne hívja fel magára a figyelmet!... És most leleplezték, felfedezték, elrabolták, kiiktatták - mert afelől kétsége sem volt, hogy nem jó szándékból tartják "fogva" ezen a rideg és fura helyen, fogolyként a saját, mozdulatlan testében. Egy esetleges "ellenkező eset" lehetősége még csak fel sem merült benne. 

Aztán, mikor már csaknem minden reményt feladott, ismerős illat csapta meg az orrát. Kissé édeskés, kevéssé fanyar, kesernyés, egy kicsit állati, nagyon kicsit emberi... "Istenem, hiszen ez..."
Gyorsan lenyelte a gondolatot, még mielőtt az hang formájában kibukhatott volna a száján, leleplezve ébrenlétét "fogvatartói" előtt. Az illat azonban segített neki visszaterelni gondolatait a józanság medrébe. 
Hiszen ez jó hír! Eddig észre sem vette, de maradt egyetlen érzékszerve, amely nem hagyta cserben: az orra. A farkas ősöktől örökbe kapott csalhatatlan szimat, ami már számtalanszor segített neki a bajban, ám ezidáig nem tulajdonított neki méltó figyelmet. Most azonban jobban örült a létének, mintha bármelyik másik érzékszervét nyerte volna vissza villámos gyorsasággal. Merthogy a szimata nemcsak az illat összetételéről mesélt neki, hanem a személy érzéseiről, gondolatairól, állapotáról is, akihez az illat tartozott. 
"Talán nem is ő az..." merengett. "Hiszen... olyan rég volt, már alig emlékszem, milyen is volt..." "De ez az illat összetéveszthetetlen!" szállt vitába saját magával. "De... ez mégsem teljesen ő. Mintha valami megváltozott volna..."

- Azt hiszem, most már életben marad. - hallott hirtelen egy nagyon éles, kissé rekedtes és nagyon mély női hangot. - Még nem ürült ki belőle teljesen a méreg, de a szervezete erős. A szíve egy harcos szíve... Már dolgozik ellene. Ha sikerül átpumpálni a gyógyszert a vérével az egész testén, akkor van rá esély, hogy hamarosan jobban lesz. Fel fog épülni, a kérdés csak az, hogy mennyire gyorsan. Nem a régi már ő sem. Megmérgezte ez a világ...  
"Egy öregasszony már biztosan van a szobában, ez nem is kétséges" gondolta. "Akkor valószínűleg ketten vannak... Mert ő is itt van. Hiszen olyan erősen érzem az illatát, hogy akár vak és süket és béna is lehetnék, akkor is biztos lennék benne, hogy Ő itt van..."

Ekkor másodszor is megérezte az érdes tenyér simítását a karján. Csakhogy most már egyáltalán nem volt hideg és riasztó, hanem inkább élettel teli és nagyon is ismerős. A könyökhajlatától indult el lefelé, s Nela már-már azt hitte, az ismeretlen-ismerős tenyér az ő tenyerébe siklik majd, megszorítja, és addig el sem engedi, míg teljesen magához nem tér... Ha így lett volna, biztosan megpróbálja elhúzni az ébredés pillanatát, ameddig csak lehet, hogy ez az édes érzés minél tovább - megközelítőleg örökké - tartson. Az érdes tenyér azonban a csuklójánál megállt, s onnan nem is szándékozott továbbmenni. Két ujjával a bőr alatt a csonthoz szorította az ütőeret, hogy maga is meggyőződjön a lány pulzusáról. 

- Jó. Nekem egyenlőre ennyi elég - szólalt meg a férfi. Ez volt az a pont, mikor Nela végleg visszazökkent a valóságba. Ha csak egy szemernyi kétség is maradt benne afelől, hogy ki a "megmentője" (a fogolyság gondolatát eddigre már végleg elvetette), az most egy szempillantás alatt elszállt. 
Az érdes, mély, szigorú hang szinte visszapofozta őt az életbe.

- Nekem... is... - nyögte, s az öregasszony puha, anyáskodó ölelését finoman lerázva magáról, minden erejét összeszedve felült. Kissé megingott - egyensúlyérzéke, akárcsak a hangja, még nem volt az igazi, ám próbálkozása kitartásról és állhatatosságról tanuskodott. 
Megint kinyitotta a szemét, ezúttal azonban már nem küzdött a fény ellen: hagyta, hogy betöltse a pupilláit s azon keresztül egész testét és lelkét. 
A köd elszállt, a homályos foltok lassan kitisztultak s az eddig kontúrtalan alakok emberi lényekként bontakoztak ki előtte a sötétből. Tekintete először baljára esett, ahol egy kövérkés, mégis jóságos tekintetű, mosolygós öregasszonyt pillantott meg. Az asszony kedvesen köszöntötte: 
- Légy üdvözölve Nelahira Sheruva, a Farkasvölgyből. Én Zilla anyó vagyok, Coli nagyanyád jó barátnőm volt. Itt nálam biztonságban vagy, nem kell aggódnod, akármeddig szívesen látlak. Pihenned kell...

Zilla természetesen észrevette, hogy a lány tekintete ekkor már régen máshol jár. Nem törődik vele, ki ő, és hogy honnan ismeri a nagyanyját: Nela szeme ekkor már régen a vele szemben álló, szikár férfi sárga szempárját fürkészte. 

- Ő pedig... 
- Ismerjük egymást - szólt közbe kissé türelmetlenül a lány. Vörös tincsei csapzottan hullottak arcába, smaragdzöld szemeit mélyen a férfi szemébe véste s el nem eresztette volna tekintetét a világ minden kincséért sem. Mintha csak az erejét próbálgatná, vajon meddig tudja fogságban tartani a férfi lelkét a szemén keresztül, melynek legeslegmélyén keserű és szomorú bűntudatot vélt felfedezni. 
A játék nem tartott sokáig, mert a férfi viszonylag hamar félrekapta a pillantását és az öregasszonyra nézett - mintha így akarná jelezni, hogy nem kíván részt venni a játékban, melyről nagyon is jól tudja, mire megy ki. 
- Így igaz. Nela a... tanítványom. Volt... 
- Shagaru pedig a mesterem... De elárult engem. Így volt, igaz? 

Nela szavai súlyos kövekként csapódtak a férfinak, s mint valami betonfalról, úgy hullottak éles koppanással a padlóra. Nyomukban súlyos csend ereszkedett a szobára. 

Szólj hozzá!

Tigris a ketrecben

2013.09.29. 22:43 Gyönyörű Zombi

"Nem zárhatod ketrecbe a tigrist" mondogatta sokszor, és komolyan is gondolta.
Alig másfél hónapja tartott a viszonyuk a Tanárral, Nela máris úgy érezte, kezd sok lenni a férfi jelenléte az életében. Az állandó esti hívások, a kéretlen helyzetjelenlétek, szerelmes sms-ek tömkelege... Eleinte mókásnak, sőt, hízelgőnek tartotta ezeket a mindennapos kis "szerelmi vallomásokat", egy idő után azonban már kezdte kifejezetten terhesnek, mi több erőszakosnak érezni ezt a folyamatos közeledést. Lélekben már eldöntötte, hogy véget vet a kérészéletű románcnak, csak még azt nem tudta, hogyan. Ha magányos pillanataiban a férfivel töltött időre, a meghitt, vidám közös programokra és nem utolsó sorban a szeretkezéseikre gondolt, mindig elbizonytalanodott. S ez a bizonytalanság lassan már az őrületbe kergette. "Van nekem elég bajom enélkül is" morogta ilyenkor halkan maga elé, szorongásos rohamaira gondolva. "Nem tudom... annyira jól érzem magam vele, olyan jókat beszélgetünk, közös az érdeklődésünk, és még lakása és autója - tehát biztos egzisztenciája is van - , de egyszerűen megőrjít ezzel a kényszeres nyomulással..." 

Ami a legjobban zavarta a Tanár viselkedésében, az a túl sok feminin vonás volt. A gyerekes sértődések, a kierőszakolt randik, a ki nem mondott, de állandóan jelen lévő féltékenykedés a férfi részéről... Nela nem is értette, mire föl mer féltékeny lenni, hiszen sose volt az övé, és már az elején kerek perec kijelentette, hogy nem fogja feláldozni érte a 8 éve tartó komoly kapcsolatát Emberrel. "Azt hittem, ez minden férfi álma" magyarázta neki, mikor amaz értetlenül meredt rá, hogy miért nem lehet fölvállalt a kapcsolatuk. "Egy nő, aki hetente egyszer jön, nem marad éjszakára, csak addig, amíg jól érzed magad vele, nem pampog, ha nem takarítod ki a lakást, nem kéri, hogy vidd puccos étterembe, nem szól bele, kikkel barátkozol és hogy mikor hová mész, és nem utolsó sorban, nem tesz szemrehányást, ha a külön töltött időben Te más nőkkel is élvezed a földi örömöket.... Én ezt tudom nyújtani neked, nem többet, nem kevesebbet. Heti egy nap, amikor együtt vagyunk, amikor eljátszhatjuk, hogy egy pár vagyunk, de nem több. Ha ez neked megfelel, akkor együtt lehetünk, de ha nem, akkor inkább már most hagyjuk az egészet a francba". 

Nela sosem volt az a kertelős fajta, és most sem érezte szükségét, hogy finomkodjon választott szeretőjével. "Nem dolgom a lelkét ápolni, nekem csak a farka, meg időnként a társasága kell, hogy el tudjak lazulni... Cserébe én is igyekszem boldoggá tenni - legalábbis arra az időre, amíg együtt vagyunk" mentegette magát saját lelkiismerete előtt. De hiába minden, az igazság az, hogy folyamatosan bűntudata volt. Mindkét kedvese miatt. Bűntudata volt, mert folyamatosan csalta Embert, aki az egyetlen biztos pont volt az életében: aki elfogadta őt olyannak, amilyen, aki nem akarta megváltoztatni, és aki kitartott mellette akkor is, amikor a betegségét diagnosztizálták. Viszont valami nem volt rendben köztük, ezt tagadni sem lehetett volna, hiszen máskülönben mi hajszolta volna őt egy másik férfi karjaiba? 
És persze bűntudata volt a Tanár miatt is, mert érezte, a férfi minden egyes együtt töltött nap után egyre többet akar tőle: egy felvállalt kapcsolatot, egy barátnőt, élettársat, feleséget, anyát a jövendőbeli gyermekeinek. Nela azonban egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy akarja vagy egyáltalán tudja ezeket az elvárásokat teljesíteni. A férfi lelkesedését azonban sehogyan sem tudta letörni és a megbeszélt "szint" alatt tartani, ezért hát eldöntötte magában, hogy amint alkalom adódik, kiadja az útját, még mielőtt jobban belemélyülnek egy olyan kapcsolatba, mely ingoványos talajon, egyenetlen alapokra épül.

"Nem zárhatod ketrecbe a tigrist, hogy aztán a rács túloldaláról húzgáld a bajuszát abban a hitben, hogy nem fog beléd harapni" hozta föl a már százszor elismételt frázist. "A tigris egy ragadozó vadállat, aminek szüksége van a szabadságra ahhoz, hogy egészséges maradjon. Láttál már ketrecbe zárt tigrist? Nem szép látvány. Önmaga karikatúrája. Egyáltalán nem szép és nemes ragadozó, de azt se hidd, hogy házicica lesz belőle! Jegyezd meg, a ketrecbe zárd vadállat csak az alkalmat keresi, hogy kiszabaduljon, vagy a ketrec rácsain át kinyújtva a mancsát, éles karmaival megragadjon, a ketrechez húzzon és a nyakadba mélyessze a fogait... 
Engem sem láncolhatsz magadhoz akaratom ellenére, mert nem azt fogod kapni, amire számítasz. Én nem leszek kezesbárány: csendes, jóravaló, hűséges háziasszony aki neveli a gyerekeidet és minden áldott este meleg vacsorával, csendben várja, hogy hazaérj a munkából. Drágám én nem ilyen vagyok, és nem is vágyam ilyenné válni. Nem állítom, hogy soha nem szelídülök meg, de itt, most, a Te kedvedért biztosan nem."

"Értem" mondta a másik tompán, majd hosszan hallgatott. Nelát már-már zavarta is ez a hosszú csend, meg az, hogy a percekig tartó monológ után a férfi egyetlen szóval kívánta lezárni vitát, ám végül megszólalt, s kimondta a rettegett mondatot, amire a lány egyáltalán nem számított: "A gond csak az, hogy én nem egy szabad tigrist látok, hanem egy olyan tigrist, akinek nyakörv van a nyakában, és egy hosszú póráz, ami ugyan elég hosszú ahhoz, hogy a tigris szabadnak higgye magát, de a póráz végét mégis egy Ember keze fogja, aki még a távolból is képes megállítani a nagymacskát egyetlen jól irányzott rándítással."

Nela köpni-nyelni nem tudott, de jobbnak látta, ha nem is próbál megszólalni. Indulatból jöttek volna a szavak, s a szíve mélyén tudta, ebben a csatában csak vesztes lehet, bármennyire is győztesként akart távozni innen.

A férfi érezte, hogy nyert ügye van és folytatta: 

"Tudod, mit mondok? Valóban, az én bajom az, hogy nem én fogom azt a bizonyos pórázt. De mondok én még valamit. Lehetnél te vad és szabad tigris, ha azt szeretnéd, de a lelked mélyén Te is tudod, hogy nem vagy képes azzá lenni. Most legalábbis biztosan nem. A kérdés csak az, hogy egyáltalán akarsz-e, mersz-e szabad lenni? Mert ha igen, akkor egyetlen harapással elszakíthatnád azt a pórázt. De te valamiért mégsem rágod el. És tudod, miért? Mert Te sosem voltál igazán szabad. Fogságban születtél, nevelkedtél, csak fogságban tudsz létezni, ezért rettegsz a szabadságtól. Mert fogalmad sincs róla, milyen az. Csak dobálózol itt a nagy szavakkal, de valójában azt sem tudod, miről beszélsz. 
Csak rajta, ha így akarsz tovább élni, én nem állok az utadba. Mondogasd csak, hogy szabad vagy, hátha egyszer tényleg sikerül el is hinned ezt a hazugságot. De ha esetleg meggondolod magad, és elfogadod, hogy neked egy alkalmas társra van szükséged a létezéshez..."

Nela nem hallgatta végig a monológ végét. Szó nélkül fölállt a kanapéról, fölkapta a táskáját, magára vette a kabátját, majd az ajtóból csak ennyit szólt vissza: 

"Ég veled, Tanár úr."

S azzal örökre kisétált a férfi életéből. 

Szólj hozzá!

Álom - Sárkány 1.

2013.09.26. 16:44 Gyönyörű Zombi

Hűvös őszi éjjel történt, mikor Nelát hosszú évek óta első ízben megbabonázták.
A tiszta északi égbolton nem volt egyetlen felhő sem, így az láttatni engedte fényes csillagait, míg a hűs őszi szél magányos takarítóként fújdogálta a szemetet a kihalt utcákon. Nela épp az egyik ilyen utca közepén járt, mikor találkoztak: a Szél dacosan túrta szét a lány rendezett kontyba fogott hosszú, vörös haját, ő pedig fázósan húzta összébb magán a lebernyegét. Nem szerette a Szelet: félt tőle, bár igaz ami igaz, az óta a bizonyos eset óta egy kicsit azért már megbarátkoztak egymással. A Szélnek ezúttal nem állt szándékában bántani a lányt; sietve távozott mellette. Ahogy nyomában a levegő is lecsendesedett, a lány is úgy lett egyre nyugodtabb. 

Azért indult sétára ezen a kései órán, hogy kavargó gondolatait kordába terelje. Hány éve is? Éppen százkilenc... Bizony, több mint száz év telt már el azóta, hogy utójára látta a Mesterét. Nem jó szívvel gondolt vissza arra a pillanatra, mégsem telt el úgy nap azóta, hogy ne ötlött volna fel benne az elválás emléke. Eszébe jutott a férfi tekintete, mikor utójára a szemébe nézett, és még így, hosszú évek múltán is rossz érzésekkel töltötte el, ha arra gondolt, amit akkor, abban a hűvös sárga szempárban látott. Merthogy maga sem tudta, pontosan mi volt az, csak legbelül, a szíve mélyén érezte, hogy nem a jóság és szeretet. De nem is gyűlölet vagy harag volt, hanem valami nagyon-nagyon mély és üres semmi. 

Bár a szél éppen nem fújt, Nela ismét megborzongott, és ha lehet, még jobban összehúzta magán a kabátját. Ekkor vette csak észre, hogy valaki közelít felé szemből, méghozzá kerékpárral. "Remek" gondolta, és épp azon hezitált, hogy átmenjen-e az út túloldalára - nem szeretett ugyanis éjjel, kihalt utcákon idegenekkel összefutni - , ám mire dönthetett volna, az idegen már mellé is ért. Véletlen volt vagy sem, de pont úgy hozta a sors, hogy az utca legszűkebb szakaszán értek egymás mellé: épp ott, ahol egy behajló bokor felezte az amúgyis elég szűk járdát. Nela haladt belül, a házak sarkában, míg a biciklis kívülről, a bokor felől érkezett. Mintha csak ekkor vette volna észre a lányt, hirtelen fékezett, de így sem tudta elkerülni, hogy a bokornak száguldjon, mely így jól hallhatóan végigkaristolta a fiú oldalát. Merthogy Nela ekkor vette csak észre, ahogy jobban belenézett az ismeretlen arcába, hogy az - hozzá képest - szinte még gyerek: húszas évei elején járó fiú lehetett.

A lendület túl nagy volt, a bokor ágai pedig túl szúrósak, mert a fiatal férfi hangosan felszisszent, megingott, és kis híján leesett a biciklijéről, ám az utolsó pillanatban végül mégiscsak sikerült megtartania az egyensúlyát. 
Bár Nela az utóbbi időben nem a türelméről és empátiájáról volt híres, most mégis együtt érzett a férfival és még egy kis bűntudat is felütötte a fejét a lelkében. Mintha csak az ő karját sértették volna fel az imént az ágak, maga is fájdalmas képet vágott és félénken megkérdezte: 

- Jól vagy, nem lett nagyobb bajod? 
A férfi hátrafordult, tekintetét a lányra emelte, és bár látszott, hogy nem esett jól neki a bokorral való közelebbi találkozás, mégis könnyed mosolyt varázsolva a képére válaszolta: 
- Persze, nem történt semmi. Végülis nem egy betonfal volt. 
Nela akaratlanul is elnevette magát. Nem is értette, mi készteti nevetésre: a helyzet, a férfi gyenge kis poénja vagy az a kisfiús báj, ahogyan előadta magát. A srác megérezhette, hogy sikerült zavarba hoznia a lányt, s szemlátomást nem volt ellenére a további flört lehetősége. 
- Bár ha jobban belegondolok, még egy betonfalat is hajlandó lettem volna bevállalni érted ha arról van szó, nehogy elüsselek és Te megüsd magad. Petya vagyok amúgy. Mi dolgod ilyen későn a sötét utcán? A környéken laksz, hazafelé tartasz? 
Nelában egy másodpercre megmozdult a gyanú: ugyan ki ez, és mi köze hozzá, hogy hol lakik? Hogy mer ilyen kérdést föltenni, és miért hiszi, hogy válaszolni fog? Még a hatévesek is tudják, hogy idegenekkel nem állunk szóba, pláne nem mondjuk el nekik, hogy hol lakunk... 
Petya azonnal megérezte a lány hezitálását, ám nyilvánvalóan kemény fából faragták és értett hozzá, hogyan oldja a feszültséget. 
- Már nem mintha feltétlenül haza akarnálak kísérni vagy ilyesmi... Csak gondoltam, fölajánlom lovagias segítségemet, már ha esetleg szükséged lenne rá. Meglep ugyanis, hogy egy ilyen fiatal, törékeny lány ilyen későn egyedül sétálgat egy ilyen környéken - aztán közelebb hajolt és Nelára kacsintott - Persze lehet, hogy tévedek, és a törékeny külső egy boxbajnokot takar. 
Nela ekkor nézte csak meg jobban a férfi arcát, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy elillanjon minden gyanúja és óvatossága. A nagy, csillogó barna szemek, egyenes orr, szépen kiemelkedő járomcsont, kócos raszta frizura, és a férfias borosta - vagy inkább szakállkezdemény -, mely húsos, érzéki ajkakat takart, elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elgyengüljön. Mintha csak száz éve nem látott Mestere nézett volna vissza rá abból a gyermeteg arcból - sebhelyek és keserűség nélküli, tiszta valójában, úgy ahogyan Nela azelőtt még sohasem láthatta. Ettől fogva ezt az egyetlen pillanatot érezte egy örökkévalóságnak. 
- Ki gondolta volna, hogy a lovagok manapság rasztafrizurát hordanak és bringával járnak - mondta mosolyogva majd halkan, nőiesen, már-már erotikusan nevetett egyet. 
"Lesz ami lesz" gondolta, s egy leheletnyivel közelebb hajolt a fiúhoz, hogy felmérje: amaz vajon tényleg komolyan gondolja a dolgot, vagy megijed és elhúzódik tőle. - Csak aztán vigyázz, te úriember, nehogy a lovag a sárkányt higgye királylánynak - búgta, majd kacér pillantást vetve "lovagjára" várta a folytatást. 

A fiú nem értette, nem érthette a Nela tréfája mögött megbúvó keserű igazságot, de szemlátomást nem is akart a sorok között olvasni. Borostás arcán még szélesebbre húzódott a mosoly, megvillantva ezáltal hibátlan fogsorát, még férfiasabb megjelenést kölcsönözve neki. 

- Mi a neved? - kérdezte. 
- Böbe. A... nagyanyám után - válaszolta tétován Nela. 
- Hát akkor, Böbe - kezdte a raszta fiú - , mit szólnál, ha világosban is találkoznánk? 
- Nem volna ellenemre... - válaszolta Nela kacéran.
- Rendben... Mit szólnál a szökőkúthoz a téren? 
- Az túl feltűnő... És amúgyis mindenki odajár randizni. Legyen inkább a templom mögötti kis rét. Mit szólsz? 
- Nekem jó - felelte mosolyogva Petya. 

Hosszan néztek egymásra anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna köztük: mindketten tétováztak. Nelát megbabonázta a fiú tekintete, mintha abban nem csak egy emberi lélek, hanem valami megfoghatatlan, mágikus csillogás is visszatükröződött volna. Ahogy nézte a fiú ajkait, úgy érezte, nem tud és nem is akar tovább várni. A Mester, azaz Shagaru óta nem volt igazi férfi az életében... Csak futó kalandok jöttek s mentek, de az utolsónak is több évtizede már... 
Nem bírt tovább várni, de kezdeményezni sem szeretett volna. Gondolatai már a következő szinten jártak: 'úristen, mi lesz, ha közelebb kerülnek egymáshoz, ő pedig elveszíti az önuralmát, nem tud majd parancsolni a testének, s a fiú meglátja az igazi valóját? Vajon a lovag mit fogsz szólni, ha rájön, hogy a királylány nem is királylány, hanem tényleg sárkány?...'

Mielőtt azonban gondolatban még tovább mehetett volna, észrevette, hogy a fiú közeledni kezd felé. Lassan közelebb lép... átkarolja a derekát... A következő másodpercben pedig már csak egyetlen hajszál választotta el ajkaikat egymástól. Nela érezte a fiú leheletét az ajkán és azzal együt valami különös illatot az orrában, mely régen nem érzett fűszer illatára emlékeztette s valami őrjítő vágyat ébresztett benne. Ez egy pillanatra meg is zavarta, amitől kijózanodott és finoman eltolta magától a fiút. Amaz nem szólt semmit, csak kicsit meglepetten hátrébb lépett, de továbbra is vágytól és izgalomtól ittasan nézte a lányt. 

Nela azonban ekkor már nem volt abban az állapotban, hogy a lelkében kiáltozó őrzőszellemére érdemben figyelni tudjon, így a következő másodpercben végleg elveszítette az önuralmát, és ő maga volt az, aki végül megragadta a fiú kabátját és magához húzta. Egyébként nem kellett nagyon erőlködnie, mert ha nem ő teszi meg a kezdő lépést, a fiú rántotta volna magához, ellenkezést nem tűrően. 

Ajkuk végül összeért... Először csak egy kicsit, éppencsak annyira, hogy megérezzék egymás ízét. Aztán szétváltak, hogy egy pillanat múlva újra összeforrjanak: ezúttal hosszabban és szorosabban. Nela érezte, ahogy egyre jobban megrészegül a fiú ajkának ízétől, ám ez a részegség nem csak a vágytól volt, ahogy először hitte: tényleg szédülni kezdett. Először csak enyhén, aztán egyre jobban, majd érezte, hogy felkavarodik a gyomra, nem kap levegőt, végül elájul. Az utolsó, amit még eszméleténél lévén látott, a fiú arca volt. Látta, amint felakad a szeme s vele együtt ő is az éjszaka jótékony sötétjébe hull. 

Szólj hozzá!

Csak a képzelet műve...

2013.09.12. 23:32 Gyönyörű Zombi

Ült az aprócska dolgozószoba aprócska íróasztalánál, s fején az elmaradhatatlan head-set-jével a laptopba bámulva metálzenét hallgatott. "Jobb meghalni farkasként, mint kutyaként élni". Nemrég szedte elő kamaszkora kedvenc, általa az utóbbi időben csak belezős-tekerős-ként aposztrofált számait és azokat hallgatta naphosszat. Megboldogult tinédzserkorára emlékeztették, amikor még semmit sem szabadott, de mindent lehetett és kétsége sem volt afelől, hogy egy napon övé lesz az egész világ, amelyben szabadon kódoroghat. 

Most, napra pontosan 10 évvel később viszont egy gipszkartonfalú 6nm-es kisszobában ült, head-setjével a laptophoz bilincselve, mint valami rab egy cellában. MIkor lázadó korban volt, ő szidta a leghangosabban az általa csak "birkának" titulált átlagembereket, akik szó nélkül beállnak a sorba és kérdés nélkül teszik amit "fentről" mondanak nekik. Akkor még álmában sem gondolta, hogy huszonéves korára nagyobb birka lesz belőle, mint amekkorát valaha látott. 

Kolléganője, Zsanett pedig rendületlenül zúdította rá önmarcangoló panaszáradatát, mely úgy folyt végig rajta, mintha legalábbis forró viasszal, vagy inkább higannyal öntözgetnék. Nem szerette a vitás helyzeteket, de amit leginkább ki nem állhatott, az az volt, amikor már annyira nem értett egyet valakivel, hogy saját lelki egészsége érdekében fel kellett emelnie a hangját beszélgetőpartnerével szemben. Ilyenkor mindig elkapta a görcs a gyomrát és másra sem vágyott, csak hogy minél előbb túllegyen a szituáción. 

Ma azonban ez valahogy sehogy sem akart összejönni neki. Először kedvenc kolléganője és barátnője, Cili borította rá a bilit azzal, hogy cserbenhagyta egy szituációban, majd még neki állt fölljebb. Nelának nem volt választása: becsületének és pozíciójának megőrzése érdekében kénytelen volt főnökként viselkedni Cilivel. Amaz meglepetten fogadta Nela kissé talán túlságosan is erélyes fellépését, s nem átallott előszedni múltbéli sérelmeket a vita megnyerése érdekében: helyzeteket, amikor kisegítette kolléganőjét kisebb-nagyobb dolgokban. "Ó ne mondd már, hogy nem segítünk, ha valami van, szó nélkül csináljuk, mint a múltkori telkóban is, vagy nem emlékszel?"
Nela emlékezett. És emlékezett arra is, hogy ő hányszor vett át feladatot Cilitől, vagy legalábbis segített neki. Ezt azonban megtartotta magának. Rangon alulinak érezte volna ilyen irányba terelni és sárdobálásba fojtani az egyébként építő jellegű vitát. Merthogy Nela hitte (mi mást is tehetett volna), hogy az ilyen összetűzések edzik a jellemét és fejlesztik vezetői készségeit. 
Végül megállapodásra jutottak, mégis mindketten rossz szájízzel hagyták el a "csatateret", pontosabban a chat-ablakot, amiben a harcot lefolytatták. 

Nela az utóbbi időben gyengének és elesettnek érezte magát: szorongás gyötörte és pánikrohamok törtek rá a munkahelyén, így közvetlen főnökével közösen megállapodva már egy hete otthonról dolgozott. 
"Csak egy kis időt kérek" mondta Rolandnak, a csoportvezetőnek. "Nem tudom, meddig fog tartani ez az állapot, remélem, hamar túljutok rajta és újra megtanulom átvenni az irányítást a rohamaim felett. Mindenesetre most 1-2 hétig biztosan nem jönnék be az irodába, ha nem muszály. Úgy érzem, ha emberek közt vagyok, rosszabb."
Roland kedves, jó szívű ember volt, Nela sokszor azt is gondolta magában, hogy nem igazán főnöknek való típus. Természetesen azonnal beleegyezett a home-office-ba (a cégnél csak így hívták, ha valaki otthonról dolgozott), Nela pedig örült, hogy pihenhet és dolgozhat is egyúttal otthon. Szerette az ilyen lehetőségeket, mert így a kecske is jóllakott, de a káposzta is megmaradt. 

Jól is ment minden, Nela azonban elkövetett egy hibát. Nevezetesen, hogy beavatta legközelebbi kollégáit (Cilit és Zsanit) az állapotába, és elmondta nekik, miért fog most egy darabig otthonról dolgozni. Nem akart többet elárulni a kelleténél (történetesen, hogy pszichoterápiára járt a rohamok miatt) és sajnáltatni sem akarta magát, valamit azonban mondania kellett, különben még azt hihették volna, hogy esetleg terhes és a rosszullétek miatt nem tud bejárni dolgozni. Egy ideje már gyanakodtak rá, hiszen mondogatta is néha a mítingeken, hogy most már sem ő sem Ember nem bánnák, ha gyarapodna a család. Persze nem gondolta ezt olyan istenigazából komolyan, de mit lehessen tudni, gondolta, felkészíti a kollégáit, ha esetleg növekvő pocakkal látnák, ne lepődjenek meg rajta. 
Gyerek azonban nem jött, pánik viszont igen, ezért kellett Nelának otthon maradnia, azt viszont szerette volna elkerülni, hogy korábbi kolléganőjük, Gabi sorsára jusson társai szemében, akinek karrierje a betoppanó gólya miatt úgymond kérész-életűre sikeredett a cégnél. A többiek meg voltak győződve róla, hogy Gabi csak azért jött a céghez, hogy legyen honnan GYES-re menni, hiszen alig telt le a próbaideje, mikor bejelentette, hogy 15 hetes terhes. Nela ettől még nem gondolt róla rosszat, sőt, naívan hitte amit Gabi állított - egészen pontosan, hogy nem tervezett babáról van szó - , a vége felé azonban, amikor Gabi már nyíltan és hangosan szónokolta, hogy ő bizony már telibeszarja ezt az egész munkát, s alig várja, hogy ne kelljen többet bejönni, Nelának kinyílt a szeme és meglátta az igazságot. 

Így tehát félve, de kényszeredetten elmondta kolléganőinek, hogy milyen okból kifolyólag dolgozik otthonról. Tudta, hogy innen-onnan úgyis elindulnak majd a pletykák, ő azonban nem akarta, hogy társai ezekből a pletykákból értesüljenek esetleg nem létező betegségeiről. Jobbnak tartotta, ha legalább ez a két ember, akivel napi 8 órában sülve-főve együtt dolgozik, első kézből kapja meg az igazi információt. 

Csakhogy, mint ahogyan arra Nela is számított, amitől tartott, s amiért az elején nem is igazán akart senkit beavatni a helyzetbe: kollégái, kiknek kis túlzással élve a csoportvezetője volt (merthogy ő volt a "legtapasztaltabb kiskakas a szemétdombon", ahogy magát nevezte), megérezték a gyengeségét. Nela ennek tulajdonította, hogy mind Cili, mind Zsani ezen a napon olyan hangnemet engedtek meg maguknak vele szemben, amilyen korábban eszükbe sem jutott volna. Bár nem volt az a kimondottan vezető típus, mégis voltak jó vezetői képességei, többek közt az is, hogy pontosan fel tudta mérni, hogyan fognak reagálni egyes emberek bizonyos szituációkra. Ha a gyengébbek megérzik, hogy az erős nincs ereje teljében, mint a keselyűk, azonnal s mintegy kényszeresen vijjogni kezdenek.

Ahogy az elmúlt nap vitáira és félrecsúszott mondataira gondolt, Nela elkomorult. Érezte, hogy légzése elnehezül és újra rátör a szorongás. Tudta, hogy a pánikot csak optimizmussal és pozitív gondolkodással tudja legyőzni, mégis néha pokolian nehéz volt ezt megvalósítania. Az évek óta tartó szorongásban olyannyira önmagára szűkült a gondolkodása, hogy legsötétebb pillanataiban nem is látott ki magából. 
Szerencsére ez az állapot ebben a percben még nagyon távoli volt, így Nela tudta: ha győzni akar, most kell elcsípnie a rohamot, még mielőtt az kitörne rajta. Behunyta hát a szemét és megpróbálta a boldogság képeit maga elé képzelni. Séta a tengerparton, fából tákolt kunyhó a fák között, pillangók, a kedvenc zenekara legjobban sikerült koncertje - ilyen és hasonló közhelyes gondolatok jutottak eszébe először, ezek azonban természetesen nem segítettek rajta. Mindegyik túl általános volt, ezáltal túlságosan távol állt tőle. 
Aztán hirtelen egy 180 fokos fordulattal megváltoztatta gondolatai irányát, s egy pillanatra felötlött benne az álom, melyet előző éjjel álmodott. Eszébe jutott a férfi merő pillantása, ahogy szerelemtől és vágytól részegen mered rá. A kollégája, Nándi volt a tettes. 

Az utóbbi pár hónapban nem ez volt az első eset, hogy egy férfikollégájáról álmodott erotikus tartalmú álmot. Ráadásul mindig olyan kollégákkal álmodott ilyeneket, akikkel napközben általában 2-3 mondatnál többet nem is beszélt. Nem volt velük se jó, se rossz viszonyban: nyugtázta magában, hogy jóképű, jótestű férfiak, de az esze mindig a helyén volt és soha nem akart tőlük semmi többet. "Házi nyúlra nem lövünk" szólt az első számú szabály Nela különbejáratú kis törvénykönyvében, arról nem is beszélve, hogy azt is pontosan megérezte: volna-e bárminemű esélye egy férfinál mint nőnek, vagy sem. Álmaiban pedig csak olyan férfiak kísértették, akik a valóságban nem akartak tőle semmit, s talán csak ezért Nela maga sem vágyódott utánuk. 
Az első, aki álmában megjelent, a kék-szemű, infantilis mosolyú Kristóf volt. 
Az álom valamilyen céges rendezvényen játszódott, ahol a kollégák mind önfeledten mulattak, táncoltak és italoztak, csak Nela ült magányosan és magára hagyottan egy asztalnál az italát szürcsölgetve. Igazából egyáltalán nem volt boldogtalan, sőt, kifejezetten jól érezte magát attól még, hogy nem ugrált a többiekkel. Csak nézte őket, amint boldogan ropják a táncot a zene ritmusára, s ettől önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája. 
Ekkor huppant le Kristóf a vele szemben lévő üres székre. Kérdezett tőle valamit - Nela a hangzavarban nem értette, hogy mit - , majd rámosolygott és megsímogatta a vállát. Nela különös bizsergést érzett és felbátorodva, vonzalmat sugározva mélyen a férfi szemébe nézett. Amaz szenvtelenül viszonozta a pillantását, majd kisvártatva átölelte. Egészen sokáig voltak így, egymás karjában, átölelve a másikat, beszippantva annak illatát, élvezve testének melegét. Aztán egyszercsak csók csattant - váratlanul és röviden, majd véget ért az álom. 
Nela keserédes érzésekkel ébredt, de nem beszélt senkinek álombéli kalandjáról. Még legkedvesebb kolléganőjének és barátnőjének, Cilinek sem, akivel pedig még szexuális életük részleteit is megbeszélték néha. 
Nem akart fölöslegesen nagy feneket keríteni a történteknek, így tehát megtartotta magának az álmot. Betette egy dobozkába és néha, magányos pillanataiban kellemes érzésekkel szedte elő és élte át újra. 

Hetek teltek el csöndes szürkeségben, mignem jött a következő álom. Ennek tárgya már Nándi volt - igaz csak részben, mert az álom első fele nem a férfiról szólt, az még csak meg sem jelent benne. Nela annyira emlékezett csupán a történetből, hogy üldözik, ő pedig menekül, egészen konkrétan az életéért fut, efelől kétsége sem volt. Érezte a valódi halálfélelmet, izmai fáradtságát, a helyzet kilátástalanságát. Az egész ijesztően valóságos volt. Nem tudta pontosan, ki vagy mi elől fut, de érezte a valós veszedelmet. Párja is vele volt, megvédeni azonban nem tudta, sőt: Nela úgy érezte, csak kolonc a nyakán. Egy plusz súly, egy csomag, amit akkor is cipelnie kell magával, mikor érzi, az már csak hátráltatja az életéért folytatott küzdelemben.
A futás éppoly hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött: Nela egyik pillanatban még a pályaudvaron rohant a sínek között, míg a másikban már az asztalánál ült az irodában és a munkáját végezte. Egyszerű adatrögzítés idegen nyelven, amiben nem volt semmi kihívás vagy életveszély. Ekkor érkezett meg Nándi. 

A háta mögé állt; Nelának félig hátra kellett fordulnia, hogy föl tudjon nézni rá. 
Általában nem szerette, ha a háta mögé állnak, valahogy védtelennek érezte magát, de a férfi közeledése egyáltalán nem zavarta. Meg is kérdezte tőle, hogy mi újság, mi szél fújta őt az asztalához. 
"Jól vagy, minden rendben?" kérdezte a férfi. "Persze, nincs semmi bajom, minden oké" válaszolta Nela. Mire fölocsúdott, a férfi már egész testével átölelte és magához szorította. A következő pillanatban Nela már a leheletét érezte a nyakán. Megborzongott ugyan egy pillanatra, de összességében mégis kellemes, meleg érzés kezdte eltölteni. "Mi ez a hirtelen közeledés?" "Nem tudom, de jól esik" beszélte meg magával.
"Tudom mi történt" folytatta Nándi. "És nem fogom annyiban hagyni! Nem hagyom, hogy menekülnöd kelljen! Ha még egyszer a közeledbe jön az a szemét, csak szólj nekem! Szétverem a képét, betöröm a pofáját!" fújtatta, s kékeszöld tekintetét egyenesen a lány szemébe fúrta. 
Nelának ambivalens érzései támadtak. Hirtelen nem tudta mire vélni a férfi túlzott aggódását. Főként az ejtette zavarba, hogy Nándi általában egy "szia"-nál többet nem vetett felé, most pedig már az élete megmentéséről szónokol. E percben azonban, számára is megmagyarázhatatlan módon, egyik pillanatról a másikra - talán épp a férfi nem várt és nyilvánvaló közeledése miatt - hirtelen egyre erősödő vágyat vélt felfedezni magában Nándi iránt. Nem ijedt meg tőle, sőt: eldöntötte, hogy ki fogja használni a helyzetet. Ahogy elnézte a férfi szilárd tekintetét, húsos, érzéki ajkait, a borostáját, szikár alakját, vágya egyre fokozódott.
A férfi merőn nézett rá, éppúgy, ahogyan hetekkel korábban Kristóf - vagy talán még jobban. Hideg, szürkés pillantása áthatotta a lány egész testét és lelkét egyszerre, s Nela mintha egy apró kacsintást vélt volna elcsípni a férfi arcán. Mintha csak azt üzente volna a szempár: gyere, már csak rád várok. 
Nem teketóriáztak, azonnal egymásnak estek. Nela nem tudta, hogyan kerültek az irodából a háloszobájába, de mire föleszmélt, már ő volt fölül, míg Nándi némán élvezte a helyzetet. Csak néhányszor suttogta halkan a lány nevét. Pár pillanat, néhány apró mozdulat és Nela is elérte a hegy csúcsát... azaz elérte volna volna, ha nem szólal meg a vekker. 

Eddig tartott az álom - és a visszarévedés is, mert egészen pontosan abban a pillanatban szólalt meg Nela telefonja, ahogy gondolataiban erre a pontra ért. 
Kissé szórakozottan megrázta a fejét, majd beleszólt a kagylóba: "Hallo? Ja, was kann ich für Sie tun?"
S a nap ott folytatódott, ahol fél órával korábban abbamaradt: munkával, vitával, panaszkodással - de pánikroham nélkül.

Nela pedig mosolygott.
Újabb csatát nyert sajátos taktikájával.  

Szólj hozzá!

Főszerepben a mellékszereplő

2013.09.12. 00:27 Gyönyörű Zombi

Késő éjjel volt már - hajnali 2 felé járhatott, épp az éjszaka derekán - , amikor elfújta a gyertyákat. Szépen sorban, egymás után mind a tizenkettőt. A gyertyák illata összekeveredett a kanócok végén föllobbanó füst szagával, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt. Nelát kamasz éveire emlékeztette ez a füstös, illatos egyveleg, s ő mindig örömmel révedt vissza egy-egy hirtelen felbukkanó, fiatalkori emlékképbe. 
Most épp az a pillanat jutott eszébe, mikor 8 évvel korábban összegabalyodott az Emberével. Eszébe jutott a tábortűz füstjének erős, égett fa szaga és a sör íze, mely saját ajkaiból és Ember nyelvéből áradt. Mindketten söröztek azon az estén - bár ő akkoriban utálta a sört, hirtelen mégsem tudott volna finomabb ízt előidézni az emlékezetéből, mint amilyen akkor, azon az estén, abban a mámoros állapotban a 2 üveg Arany Ászok íze volt. 
Összejöttek, s nem is vitás, hogy így vagy úgy, de egy életre egymásba gabalyodtak és függővé váltak a másiktól. 

Mikor erre gondolt, némi keserűség öntötte el a szívét. Mennyi lehetőséget, mennyi esélyt hagyott ki azért, mert ebbe a reményteli, ám mégis oly csalóka álomképbe kapaszkodott annyi éven át! Hány udvarlót hajtott el, s hirdette büszkén: neki nem kell más, csak őt akarja... Mindenáron kitartott Embere mellett, még akkor is, amikor lelke mélyén már tudta: ennek a kapcsolatnak nincs jövője, nincs tovább hova fejlődnie. 
Talán tényleg igaz szerelem volt az övék, talán csak a változástól való rettegés tartotta vissza Nelát - a lényeg, hogy 8 éve szilárdan kitartott egykori szerelme mellett. 

Ahogy az elfújt gyertyák füstje felillant egészen a plafonig, Nela lassan, de nagyokat kortyolt rozéjából, s arra gondolt, hogy most azonnal be akar drogozni. Ugyan soha nem próbált a fűnél keményebb szert, most mégis úgy érezte: bármit bevenne, ami fixen módosítaná a tudatállapotát és elszakítaná attól a szürke valóságtól, melyben már nagyon régóta létezett. Egyszerűen vágyott arra, hogy valahogy felülkerekedjen azon a konvenció-óceánon, melyben idestova 3 éve szenvedett hajótörést s azóta egy korhadt deszkába kapaszkodva fulladozott. Úgy érezte: ha a drog nem is segít megtalálni a végtelen messzeségbe veszett partokat, de legalább megszabadítja a szenvedéstől és segít végre elengedni azt a nyamvadt korhadt deszkát, hogy békében lesüllyedhessen a mélybe és meghaljon.

Ezt a hangulatot csak erősítette benne kedvenc sorozata aktuális epizódjának bárgyú kis jelenete, amely épp arról szólt, hogyan utazik el néhány fiatal a "Trauminsel"-re. A jelenet egy nagy raktárhelyiségben játszódott, ahol jurtaszerű sátrak voltak felállítva, tüll-szerű, áttetsző fátyollal borítva, melyekben drogos fiatalok önmagukról elfeledkezve adták át magukat saját démonaik csábításának. 

Nelának is volt saját vizipipája, melyhez ugyan fű nem, de egy doboz pipadohány azért ott figyelt a polcon egy cipősdobozban. Erős kísértést érzett, hogy azon nyomban megtömje a pipát és füstölni kezdjen, úgy, ahogy a fiatalok, hogyha már átélni nem is, de utánozni azért tudja a pillanatot. Végül aztán letett elhatározásáról, mert végtelenül lusta volt és sajnálta az időt, amit erre a tevékenységre kellett volna áldoznia. 

Így ment ez mostanában: csak ült vagy feküdt a kanapén, meredten bámulta a tévét, régmúlt érzéseken vagy soha meg nem történt, filmeken látott élethelyzetekről ábrándozott, de tenni soha nem tett semmit azért, hogy ezek az oly mélyen áhított szituációk meg is valósuljanak. Ettől aztán jobban nem lett, de legalább még jobban utálta magát, és a középszerű, unalmas irodista életet, amibe saját magát kényszerítette. Nem maradt számára más, mint az ábrándképek napi szintű kergetése, a valóra váltás mindenféle kísérlete nélkül.

Nela egy pillanatra elszégyellte magát. 
Itt van ez a jól megkomponált, rendezőt dícsérő jelenet: a színek, a vágások, a zene, minden tökéletes rendben, egymáshoz illeszkedő módon ábrázolva pontosan azt az érzést váltja ki belőle, melyet alkotója elvár, hogy kiváltson a nézőből / hallgatóból. 
Vajon ha nem adja fel az álmait ő is képes lenne erre? Vajon képes lenne alkotni, irányított érzéseket a semmiből létrehozni? Mert ezek az emberek bizony teremtő erővé változtatták a gondolataikat - akármilyen pozitívak vagy negatívak voltak is azok - , ő pedig csak képzelgett arról, hogy valaha is képes lesz tevékenyen létrehozni valamit a semmiből. Nem csinált mást, csak zombi-állapotban fetrengett a kanapén és nem létező tehetségről fantáziált.

 

A következő jelenetben egy furcsa kis pár össze-nem-illő tagjainak nem várt szerelme kibontakozását követhette nyomon. A fickó - torzomborz szakállas fazon - egy csicsás virágcsokrot nyújt át a szelíden mosolygó, csinos fiatal hölgynek, miközben mindketten zavartan mosolyognak és bájos együgyűséggel keresik az odaillő szavakat. Persze nem találják. De hát istenem, pont ettől olyan bájos a jelenet. 
Nela szája pedig mosolyra húzódik, mintha a Rendező maga akarta volna így.
Mennyire szereti az ilyen bugyuta kis szerelmi történeteket! Azokat, amikben csúnyácska - vagy legalábbis jelentéktelen kinézetű és jellemű - emberek (mellékszereplők) érzései kerülnek a film központjába és teljesülnek be. Ilyenkor úgy érezi, mintha a jelenet róla szólna, ezért önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája, vagy bekönnyesedik a szeme. 
Általában ezzel a gondolattal aludt el - és amikor elaludt, általában boldog volt és békéset álmodott.

Talán azért, mert Nela a saját élete filmjében sem tekintett magára másként, mint szürke kis mellékszereplőre. 

Szólj hozzá!

Randevú a Halállal

2013.09.08. 19:37 Gyönyörű Zombi

Megcsaltál.
Így utólag belegondolva örülök, hogy nem vittél magaddal, de azért az fáj, hogy becsaptál. 

Úgy kezdődött, hogy jöttél a semmiből és randevúra hívtál.
Csak ültem ott a megszokott módon, a szürke kis asztalomnál, rutinszerű munkámat végezve - szokványos kis életem már oly jól megszokott romjai fölé görnyedve - , amikor megéreztem a szagodat. Nem volt különösebben büdös vagy finom, de mégis összetéveszthetetlenül tudatta velem, hogy ott vagy. Megrémültem. Nyeltem egy nagyot, s a következő pillanatban akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. A dobbanással együtt megvonaglottam én is, és zavartan az asztal sarkába markoltam, mintha ki akarnék tépni belőle egy darabot. Nyeltem még egyet, majd levegőt próbáltam venni, de éreztem, hogy az éltető oxigén nem jut elég mélyre a tüdőmbe, és akárhogy próbálkozom - már az erek is kidagadtak a nyakamon - , nem tehetek semmit: Te már réges rég körbefontad a nyakam hosszúkás, gallyszerű fekete ujjaiddal és úgy szorítottad, hogy kósza kis lehelet sem juthatott át rajta, nemhogy éltető lélegzetvétel.
Megint megvonaglottam. Éreztem, hogy a karjaim zsibbadni kezdenek, a lábam elnehezül, s mintha a mellkasomra is fájdalmas súly nehezedne. Éreztem, ahogy a kezed egyre lejjebb csúszik a nyakamról a mellemre, majd a szívemre... Összerándultam. Azonnal tudtam, hogy elkaptál, és már kár is bármit tenni, nem menekülhetek. Lidércmarkod szorítása szívemen végleg elvette a józan eszemet. Éreztem, nem: tudtam, hogy kifacsarod belőlem az életet. 

Azonnal felugrottam az asztaltól. A kollégáim furcsán néztek rám, én pedig esendőn és zavartan, félrehajtott fejjel csak annyit tudtam kinyögni: "haza kell mennem... nem tudok itt maradni tovább... ki kell mennem... bocsánat..." S már rohantam is le az udvarrra, hátha akkor magam mögött tudhatlak téged: karmos kezed odáig talán nem ér el. 

De elért. A szökőkút hűs permetében is megtalált forró szorításod. Mint valami megszállott szerelmes, aki nem ismer kegyelmet, úgy csimpaszkodtál testem minden egyes porcikájába. 
Bár a szökőkút és a az épületeket szegélyező aprócska park kerekfejű fái általában önmagugban is megnyugtató hatással vannak rám, ezúttal mintha leégett tarlóra tévedtem volna. Félig-meddig öntudatlanul bukdácsoltam a macskaköves úton, egész testem verejtékben ázott s zihálva próbáltam levegőhöz jutni. Egy pillanatra már magam is elhittem, hogy megmenekültem előled. Ebben a pillanatban dobbant harmadszor a szívem s a kezemben tartott mobiltelefon hangos koppanással hullott a földre, háromfelé törve. 
Elcsukló hangon apró szitkot morzsoltam el, miközben önkívületi állapotban lehajoltam a darabokért és összeraktam a telefont, majd bekapcsoltam és kétségbeesetten hívtam Embert. 
- Mi a baj? - hangzott a kérdés a vonal túlsó felén.
- Segíts... rajtam... jaj! Meghalok! Meg fogok halni! Istenem! 
- Nyugodj már meg... Hogy segítsek rajtad? Mit szeretnél? Mi a baj? 

Talán a túl sok kérdés volt a baj, és az, hogy egyetlen válaszom se volt; talán az, hogy eddigre már ismét a nyakamon éreztem a karmaidat: egyetlen szó nélkül csuktam össze a telefont. Éreztem, hogy végleg elfogy a levegőm és megszédülök. Kínomban leguggoltam és számolni kezdtem. Egy... Kettő... Három... Négy... 
Talán ha kilencig jutottam, amikor negyedszerre is megdobbant a szívem. Úgy ugrottam föl, mintha rugókkal löktek volna, és megszállottan rohanni kezdtem a bejárat felé, mintha csak egy megveszett tigris elől futottam volna. Feltéptem az ajtót: ekkor már nem törődtem vele, hogy mit gondolnak akik látnak, csak rohantam fölfelé a lépcsőházban a második emeletig. Ott aztán, mint valami búvóhelyre, bevettem magam a női mosdóba. Bevágtam magam mögött az ajtót, s úgy támaszkodtam neki, mintha attól tartanék, hogy faltörő kossal fogod rámtörni. 
Tudhattam volna, hogy Neked nics szükséged ilyen földi eszközökre ahhoz, hogy bejuss valahová, ahova be akarsz jutni. Talán az ajtó alatti résen, talán a kulcslyukon át jutottál be: már nem tudom, de nincs is jelentősége. 

Akkor, ott, az volt a végső, legvégzetesebb pillanata a randevúnknak. Akkor, ott, abban a pillanatban, a női mosdó diszkrét bűzében meg voltam győződve róla, hogy ez földi életem utolsó pillanata. Biztos voltam benne, hogy nincs menekvés: megragadod a csuklóm s minden heves tiltakozásom, rúgkapálózásom ellenére magadhoz szorítod s testedbe olvasztod a testemet, úgy cipelsz át magaddal a másvilágra, ahol Te vagy az Úr. Egy szempillantásnyi időre át is futott az agyamon, hogy ez az a pillanat, ami örökre berögzül: ezentúl ez a szörnyű érzés lesz az, amit a túlvilágon az idők végezetéig érezni fogok. Nem volt hát mit tenni: behunytam a szemem, s csendben számolva vártam a halált. 

Egy... kettő.... három... négy... 

Így számoltam csendben, várva Reád. Talán harminckilencig jutottam, mire újra ki mertem nyitni a szemem. Légzésem már nem volt szapora, szívverésem is normalizálódni látszott. Zavartan pislogtam körbe, s elengedtem az ajtót, melynek kilincsét az előző néhány másodpercben olyan görcsösen szorongattam, hogy az ujjaim is belefehéredtek. Nyeltem egyet - ezúttal már nem volt gombóc a torkomban - , majd vakmerő bátorsággal kinyitottam a mosdó ajtaját és kilestem a folyosóra. Egy teremtett lélek nem volt jelen. 

Egy pillanatra még visszahúzódtam a mosdóba, megigazgattam a sminkem, a hajam s letörölgettem az elfolyt szemfestékből arcomra rajzolódott fekete könnypatakocskákat, alaposan kifújtam magam - mintha csak a maratoni távot futottam volna le - , úgy léptem ki végül a kihalt folyosóra. Mire visszaértem a helyemre, a kockairodába, s lehuppantam szürke kis székemre, már nyoma sem volt arcomon annak, hogy néhány perccel korábban pettingeltem egyet a Halállal. A kollégáim kissé félszegen kérdezgették: 
- Jól vagy? Minden rendben? 
- Persze. Nem történt semmi, csak... pánikba estem kicsit. 
- De hát mitől? Sok a munka? Otthoni gondok? 
- Nem tudom, ez csak... csak úgy jött. De már vége. Jól vagyok. 
- Biztos? Nem mennél inkább haza...?
- Nem, köszönöm... Megleszek... 

5 órával később, mikor tényleg hazaindultam, keserédes szájízzel gondoltam vissza a kis kalandunkra. 
Randevúra hívtál. Eljöttél, megtáncoltattál.... De végül mégsem vittél magaddal. 
Megcsaltál - s a túlélő kurta-furcsa bűntudatával hagytál magamra.

Szólj hozzá!

Ha fújni kezd a szél

2010.06.05. 22:44 gyönyörű zombi

Széllel álmodtam.

Egészen pontosan széldémonokkal.
Eleinte külön-külön jöttek a világ minden irányából, végül szükre, füst-szerű testük egyetlen hatalmas fekete felhővé állt össze, s úgy vonultak tovább, felém... Szinte láttam, ahogy ebből a hatalmas és ijesztő fekete felhőből időnként egy-egy kéz vagy láb kicsap s végigkarmolja a riadt kék eget.
Én pedig mindezt egy 3. emeleti panellakás erkélyéről néztem végig, és féltem. Nagyon féltem. Nem is félelem volt ez, inkább már rettegés... Rettegtem attól, hogy jönnek, és magukkal viszik az életemet. Nem csak egyszerűen a lelkemet, a testemet; hanem mindnet, amit valaha tettem, alkottam, amivel beírtam magam a körülöttem élő emberek tudatába; egy szóval elvisznek mindent, amitől én én vagyok. Elviszik, és nem marad semmi, ami alapján bárki is emlékezhetne rám. Megszűnök létezni, és nem ám csak ebben a formámban, hanem minden eddigi és eljövendő formámban... Hirtelen belém nyilallt egy érzés, hogy a széldémonok fogják elhozni azt a dolgot, amitől egész eddigi életemben a legjobban féltem: a totális annihilációt.
Pánikba estem. El akartam futni, menekülni akartam, de nem volt hová. Berohantam a lakásba, becsuktam az ajtót, leengedtem a redőnyöket, és vártam... Azt hittem csend lesz, de a robaj, amivel közeledtek, olyan hangos volt, hogy azt hittem, szétszakad körülöttem az egész világ. Szétszakad, mint egy régi újságpapír, s én egyedül maradok azon a koszlott cafaton, a panellakásban, mindentől elszigetelve.
Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne kukucskáljak ki az ablakon, pedig tudtam, halálos veszélyben vagyok. Az üveg vészjóslón recsegett, s én éreztem, hogy a szél olyan erővel süvít, hogy pillanatok múlva atomjaira fog széttörni az ablak, és a szilánkok szitává szaggatják a testemet.
Egyszercsak az egyik démon előttem termett: olyan volt, mintha már bent lett volna a szobában, pedig tudtam, hogy nem lehet. Felemelte rusnya fejét és a szemembe nézett. Olyan feneketlen ürességet láttam a tekintetében, amilyenre nem is számíthattam. Maga volt a testet öltött Semmi. Be akartam csukni a szemem, de képtelen voltam rá, hát lassan számolni keztdtem. Egy... kettő... három... négy...
Hosszú percek teltek el így, hogy csak néztük egymást. Aztán rám vicsorgott... De én rendületlenül számoltam tovább. Harminchét... Harmincnyolc... Harminckilenc...
Aztán mennydörgést hallottam, és villámok fényét láttam az ablakon beszűrődni. A lény a fény felé fordult, majd szertefoszlott...
Éreztem, hogy végre megérkezett a vihar. Esni kezdett az eső, s az esőcseppek szétszaggatták a fekete felhőt az utolsó kis füstpamacsig.
Én pedig mosolyogtam...

És így ébredtem fel.
 

Szólj hozzá!

Prison break

2010.04.27. 18:55 gyönyörű zombi


Most úgy érzem, mintha a hátamon csimpaszkodó, láthatatlan kiméra a nyakamon előre nyúlva, karmos ujjait a mellkasomba vájná, s úgy szorítana össze, hogy végül egy csepp levegőm sem marad. Az a kiméra, akinek terhét eddig motivációként cipeltem most megcsalni látszik.
A szabadságom nem igazi szabadság. Látszat csupán: egy börtön, ahová lázadást, függetlenséget és hasonló marhaságokat kiáltozva önként, s dalolva vonultam be. Úgynevezett "szabad akarat"-ból. 
Ostoba gyerek vagyok, aki felnőttnek tetteti magát az oviban s csodálkozik, ha ilyen hazug állapotban se gyerek, se felnőtt világ nem fogadja be.

 

Szólj hozzá!

Elveszett mennyország

2009.12.26. 02:22 gyönyörű zombi

Úgy egy órával ezelőtt rámtört, hogy - mint egy megkoronázandó a mai csodás napot, s nem utolsó sorban, hogy némi karácsonyi fílinget azért mégiscsak csempésszek magam köré az éterbe -, feltétlenül és azonnal sírnom kell. Nem is tétlenkedtem, megkerestem hát az érzelgés kiváltására legalkalmatosabb szerzeményt Kiss Tibor és a Csík zenekar előadásában. Igen, "Most múlik pontosan. Engedem, hadd menjen. Szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen: nem vagy itt jó helyen! Nem vagy való nekem..."
Tervem siker koronázta. Fél pillanat múlva bőgtem mint egy gyerek. Átfutott rajtam minden, kiszaladt belőlem, csak úgy csorgott a könnyem. Jó volt, nagyon jó... Érzem, hogy tiszta lettem. Mintha lefürdettem volna a lelkem. És jó volt, hogy nem zavart közben semmi sem. Még az a tény sem, hogy Ember tátott szájjal, hangosan horkolt mellettem.
"Gondoltam egyetlen: Nem vagy itt jó helyen... nem vagy való nekem..."
S egy csapásra világossá vált minden.

Minden pofonnál fájdalmasabb,
Minden válásnál nehezebb,
Hogy már nincs mit mondanom neked.

Érzem, hogy megnyugszom majd épp oly hirtelen, ahogy könnycseppek kezdtek gördülni a szememen. S visszanézve a cseppekben átláttam az egész életem.
"Szilánkos mennyország, folyékony torz tükör."

Most lefekszem. Erő kell, mert holnap újra bele kell majd néznem.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása